Omnia ad maiorem Dei gloriam

Omnia ad maiorem Dei gloriam

– Mon General! Olvasta a legújabb sürgönyt, amely tegnap
érkezett Németföldről? – kérdezte Jeromos, a csendet hirtelen
megtörve. A rend vezetője, a hatalmas templomi feszület előtt
térdelt és a megszólításra, mintha kissé összerándult volna. Az
ifjú szerzetes el is bizonytalanodott néhány pillanatra, hogy jól
tette-e, mikor megzavarta a generálist imádsága zenitjén. De
már negyedórája állt itt teljes mozdulatlanságban, mint a
templomi mellékhajóban a szenteket mintázó kőszobrok és mi
tagadás, ettől a lábai eléggé fájtak. Kezében egy köteg papírt
szorongatott.
Már másodjára talpalt végig a rendház hideg kőpadlóin. A
bokáját és talpát kikezdte a kényelmetlen saru, amit a
felvételét követően, több, mint három hete vásárolt a Forumon
és azóta sem sikerült rendesen betörnie. Pedig két scudot
kóstált. Mindennek a tetejében korgott a bendője, mert aznap
még nem evett. Nem szokott hozzá ehhez az életmódhoz. Itt
minden olyan másként ment, mint szülőföldje, Amalfi Szent
András katedrálisában.
Azonban a hírt, amely utóbb érkezett az eretnekség
központjának számító Német Római Birodalomból több, mint
aggasztónak találta és megérte a mai teljes étkezés kihagyását,
hogy megbeszélje az elöljárókkal a kialakult helyzetet. Épp
csak a Generális nem nyilvánult meg. Pedig egy reveláció
most kifejezetten segítene.
A seregek, ahogy a rendtársai csoportját hívták, utasításra
vártak, hiszen a kereszténység haldoklik. Végnapjait éli a
krisztusi hit. Úgy tűnik az Anyaszentegyház végleg

elveszítette saját vallása mibenlétének értelmezési
privilégiumát. A csapások sorában az még csak egy dolog
volna, hogy emberek milliói által beszélt nyelvekre lefordítják
a Könyvek Könyvét, mi több azt állítják, hogy az üdvösség
nem megváltandó előjog, hanem minden becsületes, hívő
halandónak járandósága. De az azért mégiscsak mindennek a
teteje, hogy a Pápát egyenesen Antikrisztusnak állítsa be egy
köztudottan lelki problémákkal küszködő, kiöregedett, bukott
szerzetes, akit egyszerűen kiátkozott mindenki, aki e világon
számít. Hová lett a tisztesség?
A Generálisnak meg jobb dolga sincs, mint imádkozni. Hát
nem hadba kellene éppenséggel szólítania a krisztusi
seregeket? Tenni valamit ezellen az eretnek ellen!
– Ignác testvér! – próbálkozott ismét felbátorodva, mivel
választ még azóta sem kapott. – Mind a döntésedre várunk.
A megszólított végre érdemben reagált. Kimért
mozdulatokkal állott fel, vetett keresztet és hajtott főt Krisztus
megfeszített, arannyal futtatott mása előtt, majd a
megszólítójához fordult. Enyhén sántított. Köztudott volt,
hogy Pamplona ostrománál találta el egy ágyúgolyó, ezért a
bal lába rövidebb volt a jobbnál. Ugyanolyan szürke szerzetesi
csuhát viseltek mindketten, de az övé egyszerű, durva
posztóból készült, míg Jeromosé kényelmes damasztból.
Utóbbi ezt felmérve nehezen tűrtőztette magát, mivel úgy
gondolta, egy rendi vezető lehetne ennél igényesebb is.
Azonban igyekezett tisztelettudóan viselkedni, és fejet hajtott
elöljárója köszöntésére.
– Tudom jól, jó Jeromos, hogy mi történt Némethonban.
Olvastam a sürgönyt, sőt… – Ignác hangja érdes és erős volt,
ahogy egy egykori katonához illik. Szálfa egyenesen állt,

amennyire ezt sérülése engedte, tekintetét társáéba fúrta,
miközben beszélt. A fiatal szerzetest meglepte, hogy
emlékszik a nevére. Ezt a korábbi szolgálati helyén egyik
elöljáró sem mutatta ki. Általában lejánosozták, vagy
józsefezték. Ennek ellenére döbbenten hallotta a vezető első
reakcióját, amely messze elmaradt a tőle várt intenzitástól. –
Könnyen lehet, hogy ez az utolsó írás, amit az öreg Ludertől
olvashattunk.
– Utolsó vagy sem, ezt mégsem hagyhatjuk! Azt állítja,
hogy az Ördög alapította a pápaságot. – lobogtatta meg a
kezében tartott papírgöngyöleget. – Éppen ő mondja? Aki
önmaga olyan léha életet folytat, hogy kétszer is kiátkozták?
Ignác jobbnak látta, ha leülnek, ezért kézmozdulatával
hellyel kínálta a szerzetest, aki felpaprikázott érzelmeinek alig
tudott parancsolni. Az első sorba ültek. Ott az ifjú, rendes
körülmények között, nem foglalhatna helyet az imádságok
idején. Ő maga is mellé telepedett.
– Nos, kedves Jeromos, a mi Pápánk sem élt mindig szent
életet. Fontos leszögeznünk, hogy férfikora hajnalán, kis
túlzással, ő tartotta el fogyasztásával a toszkán borvidék
jelentékeny részét.
– Hát ki nem öntött fel még olykor a garatra? De ez az
ember, ez a német, önmagát papnak mondja, közben annyi
gyereke van, hogy maga sem tudja megszámolni.
– Pál, amíg Alessandronak hívták, négy gyermeket nemzett
négy anyának, tudtad ezt?
– Persze, hogy tudtam, de azok teljesen keresztényi hitben
nevelkedtek. Mindre kétségkívül Isten adományaiként
tekintett.
– Kettőt elismert sajátjának, kettőt nem.

Jeromos arcán látszott, hogy ez az információ új, de
folytatta.
– Luder azt is mondja, hogy a szülők megbecsülése
fontosabb az Istennek tett kinyilvánításoknál.
– Igen, ebben a mi jó pápánk élen járt. – mondta Ignác,
enyhe félmosollyal az arcán. – Fiatalkorában Bisentina
szigetén foglyul ejtette a saját anyját, mert az egy petákkal
sem volt hajlandó támogatni Alessandro csélcsap életmódját.
– De azután jó útra tért, elengedte és megbocsátásért
esedezett Jézus színe előtt. – tárta szét a kezét Jeromos,
tekintetét a keresztre emelve. Az ott egy repedés a templom
falán?
– Egy pápai sereg szabadította ki az anyát, majd zárta be
helyette a jó Alessandro-t. A megbocsátásért valóban
esedezett. Leginkább az egyik pénzes rokonnak, aki lefizette
az őröket, hogy meg tudjon szökni.
– De a papi pályán mégiscsak rendkívüli eredményeket
mutatott fel! Negyven évig volt bíboros! Ez azért önmagában
is elismerésre és örök tiszteletre méltó! – a hangja itt már
megremegett. Remélte, hogy erre egyetértő hallgatás lesz a
jussa, de csalódnia kellett.
– Nos, ha beleszámoljuk, hogy egyébként Sándor pápától
úgy kapott bíborosi rangot, hogy Sándor szeretője volt a
testvére…
Jeromos ezen a ponton már nem is hallotta Ignác további
szavait. Tekintete riadt pillangóként cikázott a repedés, a
kereszt és Ignác között.
– De ez a könyv akkor is egy eretnek mű, Generális! Mi
pedig Krisztus katonái vagyunk. – fogyott ki az érvekből és
lassan a levegőből is Jeromos.

– Kétség sem férhet hozzá! – szögezte le Ignác. – Mégis
elmélkednünk kell azon, hogy egy közel nyolcvan éves ember
ellen valóban fel kell-e vonultatnunk Krisztus seregét annak
tudatában, hogy az állításai a könyvben nyilvánvalóan igazak?
Jeromos nem akarta elhinni, amit hallott. Gondolatai sehol
sem nyugodhattak, csak a véres bosszúra tudott gondolni,
amely során Wittenberget a kínhalált halt Martin Luder
vérével festik vörösre. Bosszantotta Ignác nemtörődöm
viselkedése. Utolsó rohamra készült, érveit lándzsaként előre
szegezve, hite pajzsa mögé bújva, egyenesen szívre akart
támadni.
– Az imént arról a III. Pálról nyilatkoztál elmarasztalóan,
aki felszentelt, aki megáldott, aki a rendünk megalapításában
oroszlánrészt vállalt. Aki megengedte, hogy első miséd a
Szent Péter alkarján emelt Szűz Mária Székesegyházban
celebráld, ezáltal Krisztus anyja emelt téged magasba és tett
rendünk vezetőjévé.
Ignác Jeromos szemébe nézett. Nem tűnt bosszúsnak, sőt
mosolygott.
– Őszentségét mindünk közül én ismerem leginkább.
Szavaim, bár tűnhetnek vádaknak, az erényei mellett szólnak.
Egy lenyűgöző ember valódi, halandó énjének sötét
körvonalai, melyek a világosság felé mutatnak. Élete során
eldobták és ő is másokat, volt szerető és szeretett, bűnös és
büntetett, mások lekenyerezték és ő maga is lekenyerezett
másokat, ahogy a trón többi várományosa is. Luder és a hozzá
hasonlók, akik más nézeteket vallanak, ugyanígy éltek, mielőtt
rátaláltak Istenre. Végül Szent Péter azért fogadta őt a
kegyeibe, mert egy dologgal kiemelkedett társai közül. –

Jeromos vállára tette a kezét és folytatta. – Ez a türelem,
barátom.
– Türelem? – fortyant fel Jeromos. – Azt mondod, értsük
meg, hogy vannak olyan erők, amelyek szégyentelenül
elátkozzák Egyházunkat?
– Azt mondom, értsük meg, hogy az ő célja azonos a
miénkkel, habár más eszközökkel kívánja elérni.
– Nem adja meg az Úrnak a tiszteletet. A szentnek nevezett
helyein egyetlen kegytárgy sem ékeskedik. Minden
közönséges fa és réz.
– És vajon mi áll közelebb az emberekhez odakünn? A
csillogó arany? A márvánnyal borított falak és padlózat? Vagy
a tisztes szegénység? A szerény ájtatosság? A damaszt
szerzetesi ruha vagy inkább a vászon? – tett utalást beszélgető
partnere öltözékére, az lesütötte a szemét és úgy folytatta.
– De akkor miként lehetünk türelmesek egy eretnekkel
szemben?
– Megpróbáljuk őt emberi mivoltában megérteni, Jeromos.
Mi mozgatja, mi hajtja előre, mit fél és mit remél. Meg kell
ismernünk. Nem egy könyv vagy festmény veszélyes az
Anyaszentegyházra, amelyben a pápaságról írt. Hanem az a
talaj, amelyben az alkotás magvai megfogantak és csírázni
kezdtek. Hidd el nekem, a türelem a kulcs.
– Ezzel mégis hogyan szolgálhatjuk az Anyaszentegyház
érdekeit?
– Meghallgatjuk őket és ők meghallgatnak minket. Nem
parancsolhatod a szélnek, hogy a te udvarodba ne kavarjon
port. De megöntözheted az udvart, hogy a szél ne kapjon fel
semmit. És akkor is biztosan lesz másik udvar, ahol porfelleg
száll majd fel.

– Tehát hagyjuk, hogy a gonosz győzedelmeskedjen? Hogy
a világot megkísérelje bevenni ez a… tan? – ahogy ezt
kimondta, keresztet vetett.
– Épp erről beszélek. Az Egyházunk bárányként tekint
népére, amióta csak megalakult. Mi pásztorok pedig tereljük a
nyájat. Luder ezen túllendült és szélesre tárta a tudás kapuját.
A nyáj, amely a kapun átlépett, eltűnt. Emberré lett.
– Attól félek, nem értelek, Ignác testvér. Miért lényeges ez?
Mit kezdünk az emberekkel?
– Omina ad maiorem Dei gloriam. A nyáj a hajtótól
eltávolodik. Az ember tanul. Tanítjuk, mit jelent
kereszténynek lenni.
– Lesz még, aki meghallgasson? – az ifjú szerzetes hangja
elcsuklott. Ignác vállat vont.
– Egy dolog nélkülözhetetlen a kétségbeesés óráján, legyen
szó katolikusról, reformáltról, vagy akár a mórokról.
– Mi az az egy dolog, Ignác testvér?
– A hit, Jeromos. – mondta, majd kivette az ifjú szerzetes
kezéből a paksamétát, a legközelebbi gyertya lángján
meggyújtotta, majd az előttük lévő ezüstből készült áldozat
bemutató tálcára tette.
Jeromos figyelte, ahogy a lángok hatalmukba kerítik a
papírt és a felszálló füst kanyarogva árad a plafon felé. Mielőtt
szemével követte útját az ablak rései irányába, magában
megjegyezte: az a repedés így már nem is látszik.