Ninive oszlopai
Írta: Siska Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 320
Ninive oszlopai
Örök dilemma, hogy politizáljon-e a költő, és ha igen, milyen formában.
Babits Mihály kényszerűségből ugyan, de vállalta a tőle teljes mértékben idegen közösségi érdekeltségű költőszerepet. A Jónás könyvét, e szerepvállalás belső folyamatának végső következtetését már súlyos betegen, az operációja után, némaságra ítélve írta meg. Jónás először megfutamodott, és a negyedik rész végén sem ő, hanem az Úr mondta ki a tanulságot. Ő hallgatott. Nem dönthető el egyértelműen, hogy a hallgatása mit jelez: a küldetés bensővé lényegítését, vagy egyszerűen csak a helyzetébe, a prófétaszerepbe való beletörődést.
Talán mindegy is. Úgy gondolom, hogy bizonyos jelenségek megkövetelik azt, hogy írástudók felemeljék a szavukat. Akár erkölcsi megfontolásból, vagy akár csak azért, mert ezek a jelenségek már az elefántcsonttornyaikat is veszélyeztetik. A politika időnként olyan tényezővé válik, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Az írástudók véleménye persze napjainkban éppen annyit számít, mint a többi emberé, vagy akár azoké az önmagukat prófétának képzelő bolondoké, akik önként másznak fel Ninive oszlopaira, hogy teli torokból üvöltsenek. Az irodalom többé már nem az a hagyományos értelemben vett társadalomformáló erő, ami korábban volt. Ennek számos oka van, és az információvihar, ami már jó ideje dühöng, és aminek még mindig nem látni a végét, csak az egyik közülük.
Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy a kultúrharcokban az autoriter rezsimek hosszú távon mindig veszítenek, a megnyert csatáik pedig szégyenfoltokként maradnak csak fenn a történelem lapjain. Nem is a költészetet, az irodalmat, a művészetet féltem.
Alapvetően apolitikus alkat vagyok. Egyetlen politikai témájú versem van csak, a Peremvidék, melyet a legutóbbi választások után írtam: két árva hexameter. Van persze véleményem, de legtöbbször teljesen fölöslegesnek érzem, hogy közöljem, hiszen már nincs valódi párbeszéd, csak bólogató egyetértés vagy dühödt elutasítás. Az igazság utáni korban néhány vitában valóban fölösleges részt venni. Nem is ez a költő dolga. A költő írjon.
A költészetben talán az a legszebb, hogy megpróbálja kimondani a kimondhatatlant, hogy megpróbálja minél jobban megközelíteni azt, ami elérhetetlen. Sosem sikerülhet, de talán a költőt is az teszi költővé, hogy ennek tudatában mégis verset ír. Bármiről.
Talán minden szavunk hiábavaló, de a pusztába kiáltott szó is lehet költészet.