Medve-szonettek
Írta: Miklya Zsolt
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 185
Medve-szonettek
Az nem lehet, van híd a nyelv alatt,
viszed tovább, hozod közénk, te medve,
nyelvmélyi senkiként, dörmölve egyre,
nem érdekel, ki vagy, egy pillanat,
szonettet írsz a vesztibül-füzetbe,
a főallén elindulsz hangtalan,
lépést ha tartasz, ritmusa a van,
a ninccsel nem cseréled el sietve.
Fordul a szél, sirokkó közeleg,
kobalt az ég, ablaka ólomszürke,
a parton futkosol, kavicsot gyűjtve,
kétszerkettővé nő az egyszeregy.
Fordul a szél, nem is tudod, te marha?
Csak nézz az égre. Meg a szívpitvarba.
A szívpitvarban hangforrásra lelsz,
attól tartok, artikulálhatatlan
szélzene szól, nem korrodál szavakban,
sasszézol és magadban énekelsz,
a sejteken túl áramló elem,
a sejtelem kompatibilitása,
hogy sem őse, sem utódja, se mása
nem vagy senkinek, csak egy idegen.
Mire kimondod, már nem is igaz,
valakié lennél, úgy lennél végre,
s hogy vagy, szeretnéd megtudni, mivégre,
bár jól tudod, nincs kognitív vigasz.
Fordul a szél, a part felé, te marha!
Nézz fel az égre. Meg a holdudvarba.
Szűk udvarunkon kitágult a tér,
időfraktállá vált a nagy diófa,
nem kellett hozzá detektor, dióda,
csak jó magasra mászni vételért,
és nem kellett hozzá árbockosár,
hogy felfedezd az ismeretlen partot,
a pillanat, mi végtelenbe tartott,
dióburoknyi, s most is megtalál.
Civil vagyok, nem matróznak való,
hajódiófám alig pár személyes,
de a fedélzeten megfér a kényes,
mert kénytelen, ha himbál a hajó.
Fordul a szél, kapaszkodj meg, te marha!
De ne az égbe. Az is le van szarva.
Az nem lehet, van híd a nyelv alatt,
nyelvmélyi semmiként, kapaszkodónak,
nem kell hozzá se mentőöv, se -csónak,
míg kitágul a tér, a térfogat,
időt vált, s hozzá nyelvet, így szabad,
így szabadul a tudat kényszerétől,
ahogy Merényi kilépett a képből,
eltűnnek mind a merénylő szavak.
Fordul a szél az árbocok között,
zenéje monoton és amatőr,
korlátnak dől, el nem alszik őr,
fürkészi az ólomszürke ködöt.
Fordul a szél, hová mennél, te marha.
Kobalt az ég. A szívpitvar s a -kamra.