Leszóltak...
Írta: Dr. Németh Ervin
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 91
Leszóltak
"...hisz egymás nélkül sötétben vagyunk" – olykor egymással is...
Micike és Gizike kevés híján ölre mentek, hogy melyikük volt közelebb A TELEFONHOZ, ahhoz a vörösnek nevezett, hagyományos hírközlési eszközhöz, ami a vármegyei közgyűléshez biztosított közvetlen kapcsolatot.
– Én vettem fel a piros telefont. Az én reflexem jobb volt, mint a tiéd, és azonnal a kihangosítóra csaptam, amint egyet csörrent! – kiabált teljes hangerővel Micike.
– Nem, mert én emeltem le a kagylót, és különben is, vörös, nem piros – replikázott Gizike.
Egyiküket sem az esze miatt tartották: az Elnök szerelmes volt beléjük. Egyformán. Bár az utóbbi időben Micike közelebb állt a szívéhez, mert klasszisokkal jobb kávét főzött, mint Gizike. Az ágyban viszont még mindig Gizike vitte a prímet. Nem tudott hát dönteni közülük; így mindkettő főállású titkárnő lehetett, jóllehet semmihez sem értettek, de egetverő baromságokat tudtak dirigálni az Elnök nevében a néhanapján betévedő munkásoknak, ami nem kevés kalamajkát okozott.
– Nem érdekel, hogy ki vette fel azt az istenverte vörös telefont! Azt akarom tudni, hogy ki telefonált, és mit akart! – veszítette el türelmét az Elnök.
Felindultságának jeleként kocsonyaként reszketett, és a feje pipacsszínűre váltott. Nem segített lenyugtatni az épp megérkező Alelnöknek azzal a ténybejelentéssel, hogy a telefon se nem vörös, se nem piros, hanem bézs színű.
– A tényleges szín itt semmit sem számít! A funkció a lényeg. Hadd halljam már végre, hogy ki volt az, és mit akart! Úgy gondolom, nem érzi át egyikőtök sem a hívás súlyát! Itt fejek fognak repülni, ha nem vigyázunk!
– Háááát, … a nevet… azt, azt, azt nem tudom… Úgy elhadarta… és én… én nem mertem visszakérdezni. Valami Madárné, vagy Kalmárné, vagy Szamárné… Csak az A-Á-É betűkben vagyok biztos – hebegte Micike, és Gizike még ennyire sem emlékezett.
– Nincs ilyen nevű a közgyűlésben! – örvendezett az Alelnök.
– No-no! Az, hogy tegnap még nem volt, az nem jelenti azt, hogy ma sincs! Lehet, hogy Nagykutya legújabb titkárnője – vágta rá az Elnök. – És mit akart? Mert ugye az a lényeg!
– Azt kifogásolta, hogy a vármegyében egyedül Whiskyfalván akad munkanélküli. Miattunk nem büszkélkedhetnek azzal, hogy az egész vármegyében teljes a foglalkoztatás, pedig a közeledő választások… – nyerte vissza önbizalmát Micike.
– Az a szerencsétlen félkegyelmű Flóris. Mondtam én, hogy lesz még miatta bajunk! – vágott közbe az Alelnök.
– Nincs mese, akkor annak munkát kell adni! Bármi áron – sóhajtott fel megkönnyebbülve az Elnök, hogy ilyen egyszerűen kezelhető problémájuk akadt. – Micike, azonnal hívassa ide azt a Flórist!
Egy léhűtő lóhalálában előteremtette az észben kevésbé, hóbortokban annál inkább bővelkedő, sete-suta Flóriánt, akinek beceneve a „szerencsétlen flótás” és Flórián kombinálásából Flóris lett. Bizonyára nem kevés whisky elfogyasztása kellett e becenév megalkotásához, de whiskyben igazán nem volt hiány a faluban, lévén olyan hitvány minőségű, hogy abból más vidékre – pláne a kezdeti tervek szerinti külpiacokra – eladni soha nem tudtak. Pedig a rendszerváltáskor akkora hévvel fogtak a tájidegen nedű előállításába, hogy még a falu nevét is átkeresztelték Pálinkafalváról. Akkorra persze már alig akadt gyümölcsfa a határban, hisz zömmel szántóföldeket szubvencionáltak, így pálinka sem készülhetett. Maradt a whisky, amihez nem igazán értettek, hiába a méregdrága külföldi tanulmányutak.
– Flóris, komám – kezdte mézes-mázos hangon az immár teljesen nyugodt Elnök. – Az a helyzet, hogy egyedül neked nincs semmi munkád ebben a faluban, és az rendkívül méltatlan hozzád.
– Jól elvagyok én így is, Elnök uram! – válaszolta debil vigyorral, és Micikére kacsintott.
– Nem úgy van az! Olyan időket élünk, amikor a társadalom minden tagjára szükség van. Rád is. Ugyan csak minimálbért tudunk adni, de a feladat is minimális lesz.
– Mire gondol?
– Mától kezdve zabot fogsz hegyezni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően az Elnök.
– No hiszen! Egész Whiskyfalván nincs egyetlen szál zab sem vetve. Minek az, abból nem lesz jó whisky, lova meg senkinek nincs.
– Ez nagy hiba! Micike, írjon egy feljegyzést, hogy azonnal vessenek zabot! Még ma!
– Ahhoz már kicsit késő, majd inkább a következő szezonra kéne… – próbált konstruktív lenni Flóris.
– Te abba ne szólj bele! Az, hogy mikor és mit vetünk, egyedül az én hatásköröm!
– Amíg nincs zab, addig fogdosd az árpa-szöcskéket! Hihetetlen mértékű kárt tesznek a termésben – javasolta az Alelnök, bár fogalma sem volt arról, hogy létezik-e ilyesféle rovar.
– A rozs az egyetlen gabona, amit biztonsággal felismerek, amiből a családom a háromemberes whiskyt főzi.
– Az milyen? – érdeklődött naivan mosolyogva Gizike.
– Az olyan, hogy hárman itatják az emberrel: kettő lefogja, a harmadik önti a szájába. De csak az első két pohárral kell, utána már iszik az magától is. Tudja, Gizike, igaz az a mondásunk, hogy „Whiskyfalván nincs rossz whisky, csak nem ittál még eleget!” – mondta Flóris, miközben egy pillanatra a szemét is becsukta és már-már kéjesen megnyalta enyhén cserepesedő szájaszélét, mintha maradt volna rajta a nemrég fogyasztott nedűből.
Whiskyfalva itala legalább annyira volt jó, mint az ugyancsak – szigorúan saját fogyasztásra – helyben termesztett kapadohány, amitől nem volt ember, aki a tüdejét ki ne köpte volna.
Ám büszkék voltak arra is, így soha nem vettek máshonnan dohányárut. „A sajátnál nincs jobb!” – volt a gyakran szajkózott konszenzus mind a dohányra, mind a whiskyre.
– Akkor legyen a rozsföld. Fogdosd ott a tücsköket! – sóhajtott beleegyezően az Elnök, aki semmiféle gabonát nem ismert, sem szöcskét, sem tücsköt; a helyi whiskyt soha meg nem itta, a helyi dohányra meg rá sem tudott nézni. Ő már akkor is majdnem kiköpte a tüdejét, ha valaki az utca másik oldalán pöfékelt.
– Csakhogy a múlt héten mindet learatták – jegyezte meg Flóris.
– És? A tücsköket is?
– Azokat éppenséggel lehet, hogy nem.
– No látod! Micike megírja a munkaszerződésedet, és lódulj kifelé a mezőre!
– Jobb lenne, ha az Alelnök írná, mert nekem most sürgősen kávét kellene főznöm – hárított Micike félénken rezegtetve szempilláit, megijedve a feladattól, amivel még soha nem bízták meg.
– Legyen, csak valaki írja már meg azt a nyamvadt szerződést, hogy nyugtunk legyen a vármegyei halljakendektől! Nem hiányzik nekünk semmiféle vizsgálódás! – zárta rövidre az ügyet az Elnök.
Az Alelnök majdnem összeveszett az Elnökkel, ugyanis szerinte egy részidős szerződés is elég lett volna, de az Elnök ragaszkodott a teljes munkaidőhöz, mivel biztos volt abban, hogy valaki jön majd ellenőrizni, és beleköt, hogy mégsem teljes a foglalkoztatás a faluban. Flóris tehát aláírta a papírokat és ment keresni a munkát. A tarlón le-föl járkálva vizslatta a talajt, de tücsköt sehol nem látott, vagy ha látott is, nem ismerte fel. Enyhén kopaszodó fején a néhai apjától örökölt, erősen megviselt, mindkét oldalán foszladozó, koszos-narancssárga szivacsos fejhallgató; nadrágszíjára csatolva a muzeális, olykor kontakthibától sercegő walkman – mert neki nem kellett a modern okostelefon a kristálytiszta hangzással. A tulajdonát képező egyetlen, szintén megörökölt, kazettáról az Ace of Base énekese harsogta egész nap kedvenc számát: „No catcher in the rye can help you from yourself,” vagyis, „nincs zabhegyező, aki megmenthetne önmagadtól.” Jóllehet, semmit sem értett a szövegből, egyetértően bólogatott rá és olykor maga is énekelt valami halandzsát a dalra.
És valóban nem volt mentség: az Elnöknek és Alelnöknek Micikéstől és Gizikéstől menni kellett a választások után. Flóris viszont maradt örökös tücsökfogónak a falu földjein, ahol azóta is lelkiismeretesen kószál télen-nyáron, bár tücsköt soha nem sikerült még elkapnia.