Kounoupi

Kounoupi

Ross elbúcsúzott a tengerészektől. A kapitány öröm-ölelése és a legénység ujjongása kísérte a kórház kijáratáig. Jordi segítségével kevesebb, mint kettő perc alatt lehelt életet a mentőcsónak motorjába néhány nadrágszíj, kettő, félig rágott rágógumi és alig pár foszlány textil zsebkendő felhasználásával. További huszonöt percükbe került partot érni. Ez egyben azt is jelentette, hogy a szerencsétlen másodtiszt, aki értelmetlen ellenállása folytán csaknem életét adta valamiért, amit nem is érthetett, megmenekült. Bár a kapitány azonnal munkát ajánlott neki, mondván, ilyen műszaki ihletettségű tudóssal még sosem találkozott, ő ezt udvariasan elutasította.
Jordi a probléma megoldásának végeztével ismét búcsút vett, majd a kehely némaságába burkolózott. Ross-t üdítette az a néhány pillanat, amit a barátja szellemével – így hívta a jelenséget – tölthetett. Már azt is tudta, hogy éjfélnek kell elmúlnia, hogy a kehely ereje újfent csatára hívhatóvá váljék. Addig pedig még majdnem húsz óra volt hátra. Hasznosan akarta eltölteni az időt, ezért fittyet hányva az egyre súlyosabban ránehezedő álmosságra, a kehely további titkainak kutatására szánta magát.
Kounoupi. A kórház bejárata feletti táblát olvasva szembesült, hogy így hívják a települést, ahol partra vetette a sors. Tehát valahol Athéntól délre jár most.
Skoupidius, minden bizonnyal még mindig az öblöt hajózza, őt keresve. Ezzel időt nyert. Taxiba szállt és a városi könyvtárba vitette magát. Az enyhén bosszantó sofőr valamilyen arab országból érkezhetett, mert nem beszélt sem görög, sem angol nyelven, mintha nem értette volna, pontosan mit is akar az utasa. Ám szerencsére alig néhány perces autókázást követően Ross maga pillantotta meg az épületet, egy óriási parkkal szemben. Két tíz euros bankjegy és a tiltakozó taxis hátra hagyásával kiszállt.
A könyvtár patinás épülete egy ókori amfiteátrumra hasonlított. Nem tűnt olyan nagynak, mint a Harvard vagy a Yale egyetemi bibliotékája, de Ross rendkívül reményteljesen nyitott be a nehéz, tölgyből készült dupla ajtón. Fura érzés járta át, amelyet utoljára Michiganben érzett a nagyszülei ranch-én, mikor hazatért. A pultnál ülő kortalanul idős hölgynél bejelentkezve érdeklődött, hogy találhat-e valamit az ókori görög mitológiáról.
– Valamit? – kérdezett vissza a könyvtáros érdes, már-már recsegő hangon. Ahogy megszólalt és jobban megnézve, az arcvonásai is határozottan ismerősnek tűntek Ross számára. Nem tudta hová tenni, de biztosan találkozott már vele valahol. – Ez egy üdülőfalu, fiacskám, tele az antik dolgokra áhítozó turistával. Még a tengerparti vízicsúszdánk is a mitológiára épül.
A látszólagos korát meghazudtoló sebességgel pattant fel és iramodott meg a könyvekkel teli sorok között, amelyek a pult mellett balra nyíló ajtó mögött vezettek az épület belseje felé. Több kanyart is vettek. Kész labirintusnak bizonyult. A könyvtári túra már bő öt perce tartott. Mikor Ross azt hitte, hogy lassan átérnek a szomszédos településre, a hölgy megállt és egy kézlegyintéssel jobbra intett. Egy olyan sorra, amelyet padlótól plafonig fizikai valójukban is nehéznek tűnő irodalom borított.
– Ami itt nincs, azt sosem írták meg, fiacskám. – recsegte, miközben megveregette a vállát, majd amilyen gyorsan odavezette, önmaga oly gyorsan is távozott. Biztos, hogy láttam valahol. Ross néhány pillanatig a hirtelen támadt csendet ízlelgette, majd a polcok felé fordult. Alapvetően jól boldogult a görög nyelvvel és annak több kihalt változatával is, ennek ellenére elbizonytalanodott, hogy pontosan merre találja, amit keres. Ekkor jutott eszébe, hogy azt sem tudja, pontosan mit.
Tétován araszolt a szűk sorközben, mialatt a végén lévő ablakon átszűrődő fényben a könyvcímeket fürkészte. Felidézte, mikor gyerekként az iskolai dolgozatokra készült és a szülővárosa könyvtárát járta hasonlóképp. Meg volt győződve, hogy amelyik könyvvel dolga van, az meg fogja őt szólítani.
Mintegy harminc perces araszolást követően fordult vissza az ablak előtt, amikor elérte a sor végét. Arra a következtetésre jutott, hogy ezek itt az ókori történetírás némakönyvei. Már éppen készülődött a pulthoz, hogy további segítséget kérjen a könyvtáros hölgytől, amikor megakadt a szeme egy sötétkék, keményborítós kötet arany feliratain. Úgy találta, ha a könyvek sorakoznak, ez az egy vigyázban áll a többiek között. Először nem is értette, hogy nem látta meg korábban.
Jobban szemügyre vette. Elképedve tapasztalta, hogy a könyv gerince több irányból szemlélve másként mutatott. Napfénnyel a háta mögött decens mélykék-arany színben bársonyoskodott, de az ablak felé haladva pontosan olyan árnyalatot vett fel, mint a környezetében lévő többi enciklopédia.
Az istenek nagykönyve, állt a gerincén. Ógörög. Csak úgy, mint a kehely fő felirata. A szerző neve helyén furcsamód egy monogram volt olvasható: M.A.N., amely első olvasatra nem mondott semmit.
Leemelte. A súlya teljesen egybe vágott a méreteivel. Nem tűnt viseltesnek, sőt újszerű hatást keltett. A lapok is fehéren ropogtak a lapozgatás nyomán, tehát semmiképpen nem antik darab. Mintha sosem nyitották volna ki ezt a könyvet korábban. Sehol egy dátum, vagy kiadó. Semmi, amiről be tudta volna azonosítani a kort, amelyben íródott. Akárhogy is, nyomtatott példány lévén, az állapota alapján legkorábban a huszadik század elejére tette a keletkezését, viszont a nyelvhasználat teljes egészében ókorra volt jellemző. 
Rögtön az írói előszónál megtorpant. Latin nyelven szólította az olvasót. Jordi ezt játszva fordítaná le, de neki nagyon mélyre kellett nyúlnia emlékezete merőkanalával. Az a tény sem vigasztalta, hogy az egyetemi kurzusokon gyűlölte a latint. Jordival gyakran éjszakákat tanultak át és akkor is éppen csak sikerült átsiklani a vizsgákon. Egy vénségesen vén professzorasszony vizsgáztatta. Jordi szerint azért volt a latin nyelv professzora, mert még élőben tanult Cicerotól. Ross, személy szerint nagyon nem bírta azt a tanárt. Meggyőződése, hogy a nő is utálta őt és ki akarta rúgatni az egyetemről. Ezért vette fel inkább két szemeszternyi szenvedés után az ógörög nyelvek kurzusát. Nem is volt más lehetősége régészként: vagy latin, vagy ógörög.
A szerző az istenekbe vetett hit fontosságáról értekezett. A húsz kihívásról, amelyben a földi halandók az isteneikhez fordulhatnak. Itt megállt egy pillanatra. Húsz? Tudta, hogy a kihívások száma azonos az istenek számával, csakhogy az ókori görögök tizenkettő fő- és számtalan egyszerű istenségben hittek. Sehogy sem jön ki a húsz. Mire gondolhatott M.A.N.? Ki az a M.A.N egyáltalán?
Tovább lapozott. A szöveg ógörögre váltott. Az isteneket vette sorra. Ahogy gondolta, főisten: tizenkettő. A kisebb istenek között megtalálta Hügieiát. A szerző tárgyilagosan írt az egészség, tisztaság és rend istennőjéről. Ami az igazi meglepetést okozta, hogy M.A.N. nemcsak tudott a kehely létezéséről, de részletesen írt is róla. Elejtett egy utalást, hogy miként talált rá Delphoiben, de valamiért ezt ismét latin nyelven vetette papírra. „A kehelyre áldásként tekintettem, végül családom átkává lett. Hittem, mint őseim, hogy a dicsőség a méreg árnyéka, amely azt is kíséri, aki nem akarná. Ám nagyobbat nem is tévedhettem volna. Mérgem a tűz martalékává lett, dicsőségem testvéremmel hullott porba.” Ki vagy te? tanakodott, de folytatta az olvasást. „Óva intem nyájas olvasóm attól, hogy sirassa, ha elvész. Felkutatására semmiképp ne törjék. Félő vala, olyan kezébe jutna, kinek Hügieia maga sem adná. Aki rosszabb a lángoknál.”
Mikor Ross közel hatvan oldal múlva befejezte az olvasást-fordítást, nem érezte, hogy közelebb került volna bármilyen megoldáshoz. Megint egyre több kérdés sorjázott a fejében, amelynek középpontja M.A.N. személye volt. Odakint viszont kezdett besötétedni.
Azt tudta, hogy Hügieia kelyhe háromszor nyitotta meg a világot az arra érdemesek előtt az elmúlt kétezerötszáz évben és ő maga volt a harmadik. M.A.N. lehetett az első? Ez volt az első hipotézis, amit fel tudott állítani az elmúlt… Jesszus, mindjárt este kilenc! A könyvtáros itt lehet még? Vagy simán elfelejtett? A könyvvel a kezében lódult meg a bejárat felé.
Útközben eltéved néhányszor. Végül megtalálta a pultot.
Feltette rá a könyvet és a könyvtárosnőre nézett.
– Ezt nem lehet elvinni, fiacskám. Nem volt elég idő
jegyzetelni? – szólalt meg azon a rekedtes hangon. Ekkor sejlett fel Ross előtt: a katedra előtt állt az Ann Arborban, a Michigan-i Egyetem régészettudományi fakultásán és beadta a dolgozatát, amire a professzorasszonynak annyi volt a megjegyzése: „Nem volt elég idő jegyzetelni?” Ugyanez a hang, ismerős arc. Úgy nézett rá, mintha kísértetet látna. A nő észrevehetett valamit. – Sokáig tartott, amíg leesett.
– Ez nem lehetséges!
– Minden lehetséges, Mr. Campbell. – mosolyodott el. –
Azt hittem, már az érkezésekor észrevesz.
– Emlékszik rám?
– Természetesen. Hiszen ön volt a legjobb az egyetemen.
– Ennek ellenére majdnem megbuktatott.
– Ne legyen nevetséges. Magának nem a latin nyelvek volt a sorsa.
– A sorsom? Sokkal inkább az ógörög?
– Végül is itt van, nemde, Mr. Campbell? – a nő továbbra is nyugodt volt, mint régen, amikor a legnagyobb lelki nyugalommal véste be az egyest.
– Már doktor. De nem a maga jóvoltából.
– Valójában, volt közöm hozzá. – majd a könyvre mutatott.
– Sikerült olvasnia belőle?
– Jordinak könnyebben ment volna.
– Áh, Mr. Bennett! Nos, neki egy másik sors jutott, ha minden igaz. – az arcán nem voltak érzelmek. Rosst egy tévébemondóra emlékeztette, aki épp a tőzsde összeomlását jelenti be faarccal a stúdióban, miközben a tömeg egymást öli a pénze értéktelensége miatt az utcán. Most az érzései a gyújtogató tömeg, a lelke, az utca és a tudása valutája egyre értéktelenebbnek tűnik. Mégis a kíváncsisága kerekedett felül.
– Mit tud Jordi sorsáról?
– Ami azt illeti, elég sokat. Ahogy az önéről is. Nézze, Ross! Önt az ógörög világ felé kellett terelnem.
– Miért kellett nekem ez? Elvesztettem a barátom, itt ragadtam egy meglehetősen visszás helyzetben és eléggé szürreálisnak látom a jövőm.
– Mennyit tud a családjáról? – Ross csak nézett maga elé. – Nos, ennek a miértnek a kulcsa ott van, higgyen nekem. Az ön családja sok helyütt felbukkant az idők során az elmúlt néhány ezer évben. Az én dolgom, hogy segítsem a miértjeit megválaszolni és felkészítsem.
– Felkészíteni? Mire?
– Azt egyelőre jobb, ha nem tudja. Mert arra sincs felkészülve.
– Hogyan léphetnék előre, ha mindig csak ködösít?
Válaszoljon legalább egy dologra, amire kíváncsi vagyok.
– Ebben a könyvben – tette a kezét a kemény fedélre, ami most a pult sárgás árnyalatát vette fel – benne van az első mérföldkő. Haladjon lépésről lépésre!
– Honnan tudnék akárcsak egyet lépni? Itt van M.A.N., fingom nincs kicsoda. Aztán itt van a latin előszó és az ógörög törzsszöveg, ami rendszeresen átvált ismét latinba, fingom sincs miért így írt. Végül itt van a húsz isten, amiről fingom sincs, miért nem tizenkettő.
– Kedves fiacskám. Ha ennyire nincs fingja, székrekedése lehet. De ez egy könyvtár, ahol a tudást találja, nem pedig  ricinusbokor. Mindent elmondott, ami kellhet az első lépéshez.
– Egy semmitmondó idézetem van, nem több. – vetett ellent. Felcsapta a könyvet és az odalapozott és felolvasta a saját fordításában. – „Ám mérgem tűz martalékává lett.”
– Azt hiszem csak jogos volt az a buktatás. – mondta a könyvtáros, miután felnézett egykori tanítványára.
– Ezt nem értem! – felelte Ross.
– Mi a méreg latinul?
– Virtus, oda van írva. – felelte Ross a legnagyobb vehemenciával.
– Aha, az a virus. Csakhogy a virtus szó…
– Az erény. – fejezte be Ross, majd egy papírcetlire lejegyezte az új mondatot. Az arca felderült. A könyvtárosnő mosolyra húzta a száját és megerősítésként odasúgta:
– Alakul már az a fing? – a férfiban pedig átszakadt egy gát és kiömlött a felismerés.
– Az erény árnyéka. Ez Seneca. – a nő elismerően bólintott.
– De nem ebben a kontextusban hangzott el tőle, tehát ezt nem ő írta. A szerző az őseire hivatkozott… Ez a fia. Marcus Annaeus Novatus, M.A.N. – a toll kiesett a kezéből. – Novatus és az ifjabb Seneca Nero udvarában forogtak. Nero birtokolta a kelyhet? – a könyvtáros ismét biccentéssel jutalmazta. – A tűz martaléka lett. Róma. Rómában húsz isten volt.
– A görög isteneknek mindnek volt római megfelelője, azonban ők kitaláltak még néhányat. Így lett húsz. – egészítette ki a nő. – Ezt kutatta Novatus Delphoiben, amikor rálelt a kehelyre. Ő volt a legelső érdemes.
– De érdemtelennek adta a hatalmat. Neronak.
– Nem adta. – vetett ellent a nő.
– Mindkettejüket a császár kergette öngyilkosságba. – pici szünetet tartott. – Ők is a kehelybe kerültek?
– Megtette az első lépést. – felelte válasz helyett a könyvtáros.
– Nem tudom, hogy szeretnék-e tovább haladni. – mondta Ross. – Ha ez igaz, márpedig Róma tényleg leégett, sokkal nagyobb veszélyt jelent a világra, ha valaki birtokolja ezt.
– Hát tegye fel a kérdést! – recsegte a nő.
– Azért kell a veszélyest kockáztatni, mert valami sokkal rosszabb készül bekövetkezni? – hűlt el Ross.
– Jordi ezért került oda, ahova – mondta a nő –, magát meg elvégre ezért buktattam meg latinból. – majd a papírra vetett szövegre nézett. – Ezért is. Méreg, mi?
– Amit a családomról mondott…
– Ne rohanjon előre! – emelte fel a kezét. – Meg fogja tudni, ha itt az ideje. Most viszont távoznia kell. Bezárnám a könyvtárt.
Rosson hirtelen ólmos fáradtság lett úrrá. Nem tiltakozott.
Úgy volt vele, hogy ide bármikor visszatérhet.
Az épület előtt fogott egy taxit. Nem akart szállodába menni, Skoupidius talán ott keresné. Így inkább az üdülőnegyedbe ment, ahol elvegyülhetett a milliónyi turista között egy magánszálláson.
Reggel, mikor felébredt, az első gondolatainak egyike volt, hogy visszatér a könyvtárba. Tovább akart kutatni. Biztosan van még mit megtudnia, ha másról nem, a kehelyről. Abban a tudatban vághatott neki az útnak, hogy a kehely ereje újfent a rendelkezésére áll.
Leintett egy taxit. Szerencsére a sofőr ezúttal jól beszélte a Ross által ismert nyelveket.
– Legyen szíves vigyen a városi könyvtárhoz. – kérte a taxist.
– Attól tartok, hogy ezt nem tudom megtenni. – érkezett a felelet.
– Mégis mi lehet ennek az akadálya?
– Kounoupiban sosem volt könyvtár.
– De hát tegnap jártam ott. Egy nagy amfiteátrum jellegű épület a parkkal szemben. – vetett ellen Ross.
– Amire ön gondol, az ősi villa romja. Még valamikor időszámításunk előtt épült. Állítólag a római proconsul Novatus gyakran tért meg oda. Itt volt az otthona és egész Kounoupi az ő birtoka.
Ross ezt hallva csak hátradőlt az ülésben. Otthon?