Kofi bűne
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 104
Kofi bűne
Kofi az utolsónak távozó gyerek hátát nézte, ahogy az az anyja kezét szorítva kilép az egészségházból, és belevész a bokrok sorába. Az ujjai közül kiforduló fecskendő koppanva landolt az asztalon. Hirtelen sötétedett.
Felállt, nehéz léptekkel kisétált az afrikai estébe. Felnézett az akácfára, amin most is látni vélte a kötelet és a kötél végén himbálózó testet. Akkor nem tudta levenni róla a tekintetét, most akár be is csukhatja a szemét, akkor is látja a képet.
Elnézett a dombtető irányába, ahol egykor a kórház épülete állt. Beleremegett az emlékezésbe.
Bátyja, Ozuma már indult volna, és a falvak is felkészültek a fogadására.
– Minél hamarabb juttatjuk el hozzájuk az oltóanyagot, annál kevesebb lesz a fertőzött – érvelt Ozuma.
– Egyetlen hétről van szó. Mához hat napra elveszem Imanit, a hetediken pedig indulhatsz az oltáskörutadra. Mit számít az a pár nap késedelem, ha részt vehetsz az öcséd esküvőjén?
– Ha megígéred, hogy a távollétemben Imanival rendszeresen ránéztek a betegeimre, megegyeztünk.
Kofi visszafordult, a házat nézte. A nyitott ajtón át látta Imani szorgoskodását: elpakolja az orvosi felszerelést és a maradék oltóanyagot, aztán szelektálja a hulladékot. Az akáchoz sétált, végighúzta ujjbegyét a seben, amelyet láncfűrésszel ejtett rajta elkeseredésében.
– Kis híja volt, hogy te is bele nem pusztultál – suttogta, és újra a régi film pergett a szeme előtt.
Néhány óra választotta el a szertartás kezdetétől. Alig várta, hogy megtegye az utolsó lépést a felnőtté válás felé. Attól való félelmében, hogy Ozuma lekési az esküvőt, a kórházhoz szaladt, mert ha a bátyja a betegei között volt, megszűnt számára az idő. Márpedig nélküle nem nősül!
Felsétált a dombra. A lábszárközépig érő, erős szálú fű tövét rugdosva igyekezett csitítani a belsejében dúló vihart. A leégett kórházépület maradékát évekkel korábban széthordták a falusiak, a többit megette az idő. Lenézett az egészségházra. A sűrűsödő szürkület homogén tömeggé olvasztotta a völgy növényzetét a házzal. Az ajtón és az ablakokon át fény hullott a talajra és megvilágította az akác alatt parkoló dzsip farát is. Imani a nyitott csomagtartóba pakolta a felszerelést.
Kötél hullott alá az akác lombjai közül, és a férfikar vastagságú alsó ágra hurkolódva kígyó módjára lengedezett Imani feje fölött. A kötél végén lévő hurkon átesett a fény. Kofi futásnak eredt. Nem lapul meg gyáván, mint akkor, hat éve!
Szeme előtt feltűnt a kórház. Szokatlan mozgást látott az ablakban, aztán kicsapódott az ajtó, és Ozuma lépett ki rajta. Kofi lépésre váltott, Ozuma nem felejtkezett el az időről, jobban teszi hát, ha az esküvőre tartogatja az erejét. Ám ekkor két idegen fegyveres jelent meg a bátyja mögött. Az egyik taszított egyet az orvoson, és ráemelte a puskáját. A társa mondott valamit, de a hangja nem ért el Kofiig, akin villámként vágott végig a félelem. Úgy érezte, hogy cseppfolyósodó testét csak a bőre tartja egyben, ami, ha képes lenne a legkisebb mozdulatra is, elaggott pergamenként hasadna ki, és a sejtjeit a föld inná fel.
Imani felkapta a fejét a zajra, amit a férje közeledése keltett.
– Mi történt? – kérdezte.
A férfi zihálva lendítette magasba a mutatóujját.
– A kötél… Téged nem… Nem hagyom…
– Nincs ott semmi – fürkészte a nő a homályt, de Kofi a karjánál fogva az autóhoz húzta és szinte belökte az anyósülésbe.
– Zárd magadra az ajtót!
Megkerülte a dzsipet, és a volán mögé pattant. Beindította a motort. Imani aggódva, összeszaladó szemöldökkel nézte, aztán kivágta az ajtót és kiugrott a kocsiból.
– Ne! – üvöltötte Kofi. A nő után kapott, de elvétette a fogást.
– Nem hagyhatjuk itt a gyógyszereket – vetette oda Imani, és a ház felé tartva elhaladt a fa sötét tömbje alatt.
Leterelték Ozumát oda, ahol most az egészségház állt. A fegyveres, aki az imént rászegezte a puskáját, a társa parancsára a vállára akasztotta a fegyvert, és behajolt egy nyitott platós kisteherautó ülésterébe. Kofi nem értette, mi történik. Kik ezek az emberek? Hogyhogy nem látta eddig a kocsit, amivel érkeztek? És ők miért nem veszik észre őt?
Az idegen felegyenesedett. Kenderkötelet tartott a kezében. Felhajtotta Ozumát a kocsi platójára és maga is utána mászott. Rögzítette a kötelet az akácfa legvastagabb ágára, ami úgy csüngött közöttük, mint egy bosszúálló isten mutatóujja: akire rámutat, annak vége. Közben újabb idegenek özönlöttek ki a házból. Kihordtak mindent a kötszerektől az aggregátorig, felnyújtották Ozumának, aki kapkodva keresett helyet a számukra. Kofi rémülten figyelte, hozzá ér-e a kötélhez.
Amikor végeztek, a fegyveres hátrakötözte Ozuma karját, és bekötötte a szemét.
Csinálj már valamit! – nyüszített magában Kofi, mégis mozdulatlanul nézte, ahogy a kisteherautó meglódul és az Ozuma nyakába vetett kötél megfeszül.
Az autó kifutott az orvos alól, a felcsukott szegély hangosan ütődött a lábszárának.
A férfi felcsattanó kiáltása hörgésbe csapott át, a hang feloldotta Kofi révületét.
– Ozu! – krákogta reszelős hangon.
A fához rohant, elkapta és két karjával átölelve a magasba tolta a bátyja élettelen testét. Üvöltő zokogása megtöltötte a levegőt.
A temetésen döbbent rá, hogy semmivel sem teheti jóvá a történteket. Ozumáé mellett még hat friss sírhalom emelkedett: a meggyilkolt betegek nyughelyei. És ez csak az ő faluja, a gyávaságának terméke. Ott van még a számos hely, ahová nem jut el az oltóanyag. Nem tehet jóvá semmit, valamit mégis megtehet. Ahhoz, hogy átvegye a bátyja munkáját, nem kell orvossá válnia, elég elvégeznie a megfelelő tanfolyamot.
Hat éve járja az országot Imani társaságában, és most visszatértek a kiindulási pontra.
Látta a nőt, ahogy elhalad a lesben figyelő kötél alatt, a házba siet, majd előbukkan az oltóanyagos táskát cipelve. A kötél lejjebb ereszkedett, ha Imani tovább közeledik, éppen nekisétál, a hurok foglyul ejti és nem ereszti többé. Kofi ugyanazt az iszonyt érezte, mint hat éve. A belső szervei mintha leálltak volna, izmai elcseppfolyósodtak a rettegéstől.
Imanit is elveszíted a gyávaságod miatt – született meg a gondolat az agyában.
Minden erejét mozgósítva sikerült leküzdenie a pánikot, és izmaiba visszakényszeríteni a tartást. Előrelendült, megragadta a nő felé tapogatózó kötelet és rángatni kezdte, hogy letépje az ágról. Feltámadt a szél. Az akác rostjai sírva nyikordultak, ahogy a fa Kofi segítségére kelve igyekezett megszabadulni a kötéltől, de az ostorcsapásszerű mozgással a férfi köré tekeredett. Kofi rángatta és tépte a kötelet, ám az kiszorította tüdejéből a szuszt.
Tőlem vedd el, amit akarsz, Imani nem tehet semmiről – szuggerálta Kofi a kötél urának, míg el nem veszítette az eszméletét.
Lassan fogta fel, hogy az egészségházban tért magához. Az alacsonyan beeső napsugarakból tudta, hogy közeleg az este. Majdnem egy teljes napot átaludt. Az ágya közelében Imani beszélgetett egy másik nővel, akinek öltözéke oly’ ismerős volt Kofinak. Összeszorult a torka a meghatottságtól, amikor felismerte a helikopteres mentőegység uniformisát. Imani idehívta őket, és azok el is jöttek, csak miatta.
Az eleinte szétfolyó beszélgetés végül értelmes párbeszéddé állt össze.
– Gyakran megesik, hogy felnőtt korban jelentkezik az első roham – mondta az idegen.
– Halálra rémültem – mondta Imani, és Kofi érezte, hogy továbbra is nyugtalan.
– Minden rendben lesz, higgye el. Sokan élnek teljes életet epilepsziásan.