Kis regényes elmélkedés a könyvheti jelenvoltság kapcsán

Írta: Litván Péter


Közzétéve 7 hónapja

Megtekintések száma: 175



Kis regényes elmélkedés a könyvheti jelenvoltság kapcsán

1. rész

Nézzük a Vörösmarty teret.
Vörösmarty háta mögött – és mégis a fő placcon – vannak hagyományosan a Kádár-korszakban felhizlalt nagymenők standjai (Európa, Magvető, Corvina, stb.), két oldalt a nem ilyen monopolisztikus-monolitikus-kommunisztikus-imperialisztikus, mert részben újabb kiadóké, Vörösmarty előtt pedig a gyerekek kiadói, ha jól emlékszem. Most kihagytam azt az oldalát a térnek. Engem felháborít, hogy Vörösmarty lábánál, helyesebben lábaihoz, a kiadó nélküli szerzők ezrei nem tehetik ki koldustarisznyájukból műveiket, hogy ők is dedikálhatnának, olvashatnának azoknak, akik oda vetődnek, és árulhatnák nyomorult és nagyszerű írásaikat. De nem tehetik, mert aki szegény, az a legszegényebb, annak semmi keresnivalója Vörösmarty közelében, ellentétben a Kádár-korszak dicső és egyre dicsőbb hagyatékával. Ott a Költő háta mögött éppen György Péter média-professzor dedikált, belenéztem két könyvébe is: a hatalom látványtervezéséről szólt az egyik, több fotón látható volt pl., ahogy egy volt kisgazda néprajztudós, Ortutay Gyula, sztálinista dekorációban szónokol, pfuj!, de érezhetően nem ennek kritikája vezérli György Pétert, hanem pusztán annak tudományos megállapítása, hogy ez így van, kérem szépen, mert ilyen a hatalomgyakorlás esztétikája. Na, ez engem nem érdekel. Ilyen könyveket nem vennék, akkor sem, ha lenne rá pénzem. Odébb húzódom a tér Váci utcai oldala felé, kicsit azért húzva az időt, mert nem szeretnék első lenni Nagy Andrea dedikálásán, az azon az oldalon található Hungarovox sátránál, melynek kiváló és kedves gazdáival, Kaiser Lászlóval és feleségével, Helgával, a költészetnapi szereplésem révén botrányba fulladt könyvbemutató óta nagy ívben kerüljük egymást. De nem sikerül később érkeznem a szerzőnél és elsőségem okán barátságosan biccentünk egymásnak Helgával és Lacival is. Milyen jó ennek fényében, hogy Andrea – ahogy ez főszereplőhöz illik, de nem szándékosan, hanem mert vasárnap dacára dolgoznia kellett – jócskán késve érkezik saját dedikálására, a Hungarovox standjához és asztalához, ahol már tömegesen vártuk őt vasárnapi iskolások. Közben átcsábultam a szomszéd asztalhoz, ahol egy marcona szerző ült, mint kiderült, Vicei Károly, délvidéki politikai harcos és egykori üldözött, aki azzal ajánlotta nekem egyik könyvét, hogy a címlapfotót – melyen ő és volt rabtársa látható stilizált sarló-kalapáccsal (de nem szeretem az ilyen poénokat!) – az igen rangos Szilágyi Lenke készítette. Na, mondom, azt pont nem szeretem, mert utálok minden elitizmust, és ő épp abban utazik – mint múlt héten írtam is egyik körlevelemben az általa készített legjelentősebb magyar írók tablója kapcsán, amit most Vicei úrnak is elmondtam, miután hellyel kínált. Ő erre azt mondta, hogy csak véletlen volt, hogy Sz.L. készítette a címlapfotót, csak ajánlották neki valakik. Némi beszélgetés és tanakodás után úgy döntöttem, hogy elállva feltett szándékomtól, hogy nem veszek könyvet, mégis megveszem ezt, a címlapfotó dacára, mert elég szimpatikus nekem ez az ember. Vicei Károly megkérdezte, hogy mit írjon rá, hogy "Litván Péter írónak"-e, mire mondtam, hogy nem, nem, elég lesz Litván Péter. Később rájöttem, hogy azért gondolt írónak, mert kifogásoltam a legjelentősebb magyar írókról készült tablót, és mindjárt arra gondolt, hogy azért nem tetszik nekem, mert Én nem vagyok rajta. Mi más okom is lehetne? Az nem juthat eszébe, hogy akkor sem szeretnék felkerülni rá, ha netán író lennék, mert már önmagában visszataszítónak tartom az ilyet. Azóta egyébként felfedeztem a megvásárolt könyvben, hogy Szilágyi Lenke is szerepel benne, mint a szerző réges-régi barátja.
(folyt. köv.)


2. rész


Mielőtt folytatnám a könyvheti vasárnap történetét, a Kádár-korszaki hagyatékok e mustrája láttán rá kell térnem arra, hogy mi a véleményem Antall Józsefnek arról a mondatáról, hogy "Tetszettek volna forradalmat csinálni." Ezt utólagos utópia formájában írom meg, hogy ma végre meg tudjon valósulni, nem a realitásban, hanem a fejekben, mert ez az egy a lényeges.
Egyrészt szánalmasan bácsis mondat az Antallé, másrészt elhárítja a felelősséget önmagától, akinek, ha vállalta a miniszterelnökséget, az a dolga, hogy megvalósítsa a régi rendszer megszüntetését és egy új rendszer kialakítását. Ezt ilyen bácsisan-langyosan nem lehet csinálni. Nem forradalom kell ahhoz, hogy a régi maradványok felszámolódjanak, hanem bátorság a látszólag kis kérdésekben. Úgy persze nehéz, ha valaki az előző rendszerben is igazgató volt, és ráadásul – mint hírlik – szabadkőműves, de még így sem lehetetlen, ha van mersze határozottnak lenni. Ha a kultúrára vetítjük rá a teendőket, akkor első feladat lett volna: megszüntetni a Népszabadságot, és az összes a Kádár-korszakban létrehozott kiadót. Nyugdíjaztatni az összes volt párttag-bölcsészt, aki elérte 60. életévét, hogy ne zavarhassák tovább a kultúra vizeit. A fiatalabb párttag-bölcsészgarnitúra számára külön államilag támogatott lapot és kiadót létrehozni: íme, ők a Kádár-rendszer ideológiai letéteményesei, és amit most vagy a jövőben mondanak, annak ez az előzménye. A lap és a kiadó címe ez lett volna: ÍME. A bölcsészeket azért kellett volna így kitüntetni, mert ők szakmájuknál fogva pontosan tudták, hogy mit szolgálnak, tehát nem lehet azt mondani, hogy naivak lettek volna, mint mondjuk egy színész. És ők azok, akik tudományosan megalapozott relativizmusukkal legtöbbet tudnak ártani a társadalomnak. Az ÍME nyilvánosságot és tisztes megélhetést biztosít a számukra, de egyben megkülönbözteti őket azoktól, akik nem adták a nevüket a volt rendszerhez, ahhoz a rendszerhez, amely az ellenségeit kivégezte 1956 és 1958 között, és amiről ők mint bölcsészek értesültek voltak. Aki bölcsészként az ezt lebonyolító állampártba bármikor belépett, az ne vegyen részt megkülönböztetés nélkül a meggyilkoltak újratemetését követő időszak kulturális életében. A besúgókat külön-külön meg kellett volna vizsgálni, hogy zsarolás kényszere alatt vagy pedig karrierizmusból folytatták-e tevékenységüket. Ha zsarolás kényszere alatt, akkor mentesülnek, ha karrierizmusból, akkor irány az ÍME.
A társadalom többi részében semmilyen megkülönböztetésre nem lett volna szükség, a gyakorló tanárok és a filmrendezők esetében sem. Kizárólag a bölcsész-területen (sajtó, irodalom, kritika, filozófia) működő értelmiség esetében kellett volna ezt megtenni, mert ők tudják mérgezni és megölni a szellemi életet, méghozzá úgy álcázva, mintha ők tartanák működésben.
(folyt. köv.)


3. rész


A könyvhéten tehát szembesül az ember a múlttal, a közelivel és a távolival, én a költészetnapi könyvbemutatóm inkompatibilitásával – mintha pirulnom kellene azért, hogy szabadon beszéltem javarészt nem szabad emberek előtt – akik azért sem lehetnek szabadok, mert a monolitikus kulturális beidegződöttség (és az ezt karbantartó klisék) mellett az is beidegződéssé vált, hogy csak forradalommal lehet megújulni – az meg nem aktuális. Én azonban a mellőzött, mert mellékesnek tartott dolgok és szempontok artikulálásában látom a mai ember számára a megújulás lehetőségét – és nyilvánvaló, hogy József Attila születésnapjának mindenekelőtt erről kellene szólnia, és mindennek, ami könyvvel foglalkozik.
Ott a költészetnapján is a Jancsi kertje volt a katalizátor, ugyanaz a verseskötet, amely most kihozott a Vörösmarty térre. Ebből a kötetből olvas a vasárnapi iskola társasága, amikor a délvidéki matadortól visszatérek ahhoz az asztalhoz, amelynél Andrea dedikál, már amennyire a helyzet szétszórtsága engedi az olvasást. Majd más szövegek olvasásával is próbálkozunk, hasonló kínok között, először Gyóni Géza néhány versével, mert apropó volt erre, hogy a fotón látható, a Szép versek 2016-ban megjelent Marczinka-vers e világháborús katonává lett, a Kádár-korszaki irodalomtankönyvben agyonhallgatott (pedig első világháborús) költő orosz hadifogságbeli halálának a napját idézi fel.


Felnagyítva sokkal jobban olvasható ez a vers fotóról, mint amennyire ott követni lehetett az asztal mellett felbátorkodó felolvasásokat, melyek belefulladtak a gyerekkönyvek oldaláról harsogó tudatosan nem irodalmi igényű térzenébe. Hiába vettem tehát elő, inkább nem olvastam fel Szuly Gyula hatvanas évekbeli, az Élet és Tudományban megjelent cikkét a bírósági tanúk helyzetéről, és több más tervezett szöveg felolvasásáról is letettem. Amikor már kezdett kiürülni a tér és a zene is lefolyt a kádból, meghívtam az asztalunkká vált asztalhoz a még a közelben, erőlködéseinktől némi távolságot tartó társainkkal szóba elegyedett Vicei Károlyt, hogy olvasson valamelyik könyvéből, lehetőleg olyan fejezetet, mely a saját világát, tehát a Délvidéket idézi. Örömmel fogadta a hívást és szerencsére ráállt arra, hogy ilyen szöveget olvasson fel, és nem valamilyen sikamlós-poénkodó történetet egy maestróról, amit eredetileg helyzethez illőnek gondolt. Ez volt a legkoncentráltabb szakasza az együttlétnek, majd élő fordításban felolvastam neki is, magunknak is Pathy Zsóka elbeszélését egy NSZK-ba emigrált magyar bestseller-író humoráról, és arról, hogyan mulatozott a müncheni egyetemi ifjúság éjszakába nyúlóan kint ülős asztaloknál (mint amilyennél éppen ültünk még jócskán napnyugta előtt egy koránfekvő rendezvény utolsó atomjaiként), és a német avantgardisták anti-nyárspolgár akciójáról – és mindez, hiába jó és érdekes, ebben a környezetben nem tudott szórakoztató lenni, hanem valami nem-együttrezgés érzetét keltette. Utána arra kértem a szedelőzködő Viceit, hogy hallgassa meg az asztal gazdájának, Nagy Andreának csak egy versét, mire azt mondta, hogy sajnos sietnie kell, mert mutatta: a központi standoknál már lehúzták a rolót, és valóban, már egy lélek se volt látható arrafelé, és fél, hogy nem találja a társaságot – gondolom, Szilágyi Lenkét és az elitet – és mindjárt el is sietett.
(folyt. köv., bár most nem tudom, mit lehet ehhez még hozzátenni, csak olyan jól hangzik, hogy folyt. köv., és majd még eszembe juthat valami... valami summázat, vagy tanulság... vagy valami az 1929 óta zajló Könyvhét kitalálója kapcsán, akit Supka Gézának hívnak, és akinek nem nagyon élvezem 1848-49-ről írt könyvét – olyan félig bennfentes-féle és félig felületes-féle, mint a Könyvhét maga. Történelmi aránytévesztés, hogy gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz 1848 és 1918 közé. Látszik, hogy semmibe vette Szabó Dezső Megered az eső című kegyetlen regénytöredékét, mely 1918-ról szól. Ma mindkettőt elhozom magammal a vasárnapi iskolába.)