Jose

Jose

Az irodaajtó résnyire nyílott. Egy szürke zakót és pár árnyalattal sötétebb szövetnadrágot
viselő férfi lépett a szivarfüsttel telt helyiségbe. Kezében egy haloványsárga mappa
akadályozta, hogy az ajtót fordulatból betegye, ezért óvatosan sarokkal lökte meg, míg a zár a
helyére kattant.
Az asztal mögötti kényelmes bőrfotelben terebélyes testtömegével kibontakozott
vezérigazgató talpra küzdötte magát. Ülőhelye mélységét és saját méreteit meghazudtolva
pattant fel a fotelből, hogy aznap immár hatodjára megtegye az iroda ajtajáig tartó négy
méteres távolságot.
Azért tudta, hogy ennyi, mert a perzsaszőnyeg, amit tavaly vásárolt a napfényes
damaszkuszi piacon, pontosan ilyen széles volt és az ajtó előtt ért véget úgy, hogy azt a
kinyílásban semmiképpen ne akadályozza. A porosz precizitás alapozza a jövőt. Ezt tűzte
jelszóként vállalata zászlajára és ehhez mérten szerette volna a mai tárgyalást is lefolytatni.
Felkészültnek érezte magát.
Az egy nap alatt, hatodik alkalommal megtett négyméter általában zavarta volna, ám a
most betoppanó, Magyarországról érkezett figura – ahogy a nála kilincselő feltalálókat
nevezte – sokkal meggyőzőbb volt, mint a korábbi öt. Sőt, talán utoljára akkor várt ennyire
találkozót, amikor a tavaly előtti válságban az amerikaiak megvették a vállalat részvényeinek
nyolcvan százalékát. Potom húsz százalék maradt neki. Húsz százalék! Az apja verejtékéből.
Az örökségéből. A fia boldogulásából. Az unokája életéből. Márpedig ő, Wilhelm von Opel
ennél többre vágyott. A családi nevet visszaállítani. A gyárat felvirágoztatni. A konkurenciát
letörni. Az amerikaiaktól megszabadulni. Újfent fényesre csiszolni az „O” betűt a bejárat
felett.
E tervek megvalósítására két lehetőség ígérkezett. Az egyik, amit félig meggyőződésből,
félig hazafiúi hevülettől vezérelve megtett, hogy belépett az Adolf Hitler által alapított, biztos
felemelkedést ígérő nemzetiszocialista pártba. A másik pedig épp most toppant be az iroda
ajtaján.
– José! – kiáltotta. Hatalmas pocakján megfeszült az öltöny a sebesnek érzékelt előre
jutása közben. Valójában a frissen érkezett hamarabb ért a szőnyeg közepén túl, mint ő. De ez
most nem volt lényeges.
Hellyel kínálta. A kínált leült. Ő maga az íróasztalnak támaszkodott, ám közben kissé
meglökte azt. A félkörben elhelyezett fényképkeretek egyike előre bucskázva adta tudtára
nemtetszését a kéretlen hirtelenkedés miatt. Egy pillantással nyugtázta, hogy fia és neje közös
fotója bukott el. Nekik sem kell mindent látniuk.
– Az, hogy megérkezett, barátom, sokkal beszédesebb, mint bármi, amit mondhatna. –
kezdte. – Ezek szerint az elmélete beigazolódott.
– Igazgató úr…! – indított szerényen a másik, azonban az igazgató kiigazította.
– Kérem, Wilhelm!
– Wilhelm! – ismételte suttogva a magyar, majd kimérten folytatta. – Minden a terveim
szerint alakult. Íme a beszámolóm. – nyújtotta át a mappát. Az igazgató megfogta, vetett egy
pillantást a borítóra, amelyen német nyelven az „automata-váltó” szó állott, majd hátra dobta
az íróasztalára, ezzel ledöntve a talpon túlélő képeket is.
– Ez csak papír. Magától akarom hallani, José! Budapest és Berlin csaknem ezer
kilométer! Ez fantasztikus teljesítmény! Milyen érzés? – örvendezett.

– Mindenekelőtt fárasztó. – igazította ki a kiigazított. – Rendkívül ígéretes volt a teszt.
Az áttéteket sikerült megfelelően motorkerékpárra alkalmaznom. Ma ezer kilométer, de
biztosíthatom, hogy akár százszor ennyit is kibír.
– Százszor ennyit? – ismételte az állát simogatva az igazgató. – A mérnökeink
megvizsgálták az előzetes terveket, amelyeket volt szíves rendelkezésünkre bocsátani.
Szerintük a konstrukció gépkocsiba átültetése nagyon sok fejlesztést igényel és rendkívül
költséges.
– Tévednek! – vágta rá egyszerűen a magyar. – Az első tesztjeimet a saját Bugatti Type
46-omban próbáltam ki. Több száz kilométert tettem meg vele. Ami a fejlesztés költségeit
illeti, magunk közt szólva sem vet fel a pénz. De a dokumentációban mindent részletesen
tárgyaltam. Ha vetne rá egy pillantást…
– Igen, ismerem a dokumentációt, José. Olvastam a korai anyagát. Ezért is mentem bele
az ön támogatásába, miután megkeresett minket. Meg persze azért, mert otthon az ön ötletét,
származása miatt nem kívánták felkarolni.
– Nem tagadhatom, hogy így történt.
– Nem árulok el titkot, hogy a mérnökeink aggályai folytán, tartva az üzleti kockázat
magas fokától, csak egy szerényebb összegről lehet szó, amivel honorálni tudjuk a
fáradozásait.
– Akárhogy is, Wilhelm, hálás vagyok, hogy egy ilyen komoly múltú autógyár
foglalkozik egy hozzám hasonló megszállott agyalgásaival. Biztosíthatom, a kockázat
minimális.
– A komoly múlthoz az ön „agyalgása” szolgáltathat jövőt. Tudja a cégünk állandó
harcban áll a vetélytársaival. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy külföldiek uraljanak
minket. Ezt nehogy magára vegye! – emelte maga elé a kezét védekezőn. – Az amerikaiakra
gondolok. A General Motors olyan kilátástalan helyzetbe szorította cégünket, amely egyszerre
vérlázító és elképesztő! Van fogalma, milyen megalázó a saját gyárában keresletképes
járműveket gyártani az önt uraló konkurenciával szemben, miközben ugyanez az erő nem
engedi betörni az általa felügyelt piacra? Ráadásul még jobban földbe tipor a nagylelkűségbe
burkolt szégyennel, hogy a családunk neve lett az új márka a cégük portfóliójában. – az utolsó
szavakat olyan fennhangon mondta ki, hogy maga is meglepődött. Hatalmas levegőt vett,
hogy megnyugodjék, majd folytatta. – A legkevesebb, hogy lecsapunk mindenre, ami nekik
nincs. Az ön találmánya, itt jó kezekbe kerül. A mérnökeim javaslata ötszáz dollár lett volna,
ám mivel ön sikeres bemutatót tartott, azt saját jogkörömben ezer dollárra emelem, öt havi
részletben. Amennyiben az igazgatósági tanácsban a találmány felhasználása mellett döntünk,
az ilyenkor megszokott öt százalék jutalék fogja önt megilletni a legyártott darabok után.
A feltaláló elismerően és egyetértően bólintott. Az igazgató az asztalán álló kihangosító
felé fordult és egy gombot lenyomva utasította titkárnőjét, hogy az előkészített szerződést
mihamarabb hozza eléjük.
Az ajtó már a következő másodpercben feltárult. Egy fiatal, nagyon magas, kosztümöt és
fehér inget viselő, szőke nő viharzott az irodába, célirányosan az igazgatóhoz lépett. Átadott
egy vörösbársony borítású dossziét, majd a vendégre ügyet sem vetve távozott.
A gyárvezér felállítgatott néhány képet, hogy helyet csináljon és persze, hogy az elborult
családtagjai is tanúi legyenek mindent elsöprő üzletének.
Szertartásosan elhelyezte a szerződést. Tintát szívott fel töltőtollába, majd elsőként látta
el kézjegyével az iratot.

A feltalálón volt a sor. Zakója zsebéből egy fura fém csövet vett elő. A végére helyezte a
hüvelykujját, lenyomta, majd egy kattanást követően az előugró fém heggyel írást mímelt,
amely csodálatos módon kék tintanyomot hagyott a szerződés megfelelő sorában.
Az igazgató rácsodálkozott, de nem akart sem tolakodónak, sem teljesen tudatlannak
tűnni, ezért távolabbról közelítette meg. Átadta az okirat egy példányát a férfinak, majd így
szólt.
– Bocsásson meg, de most, hogy üzletet kötöttünk, nem tudok elmenni amellett, hogy
Josénak hívják. Ismerem jónéhány honfitársát. Számomra a neve inkább latin hangzásúnak
tűnik. Nem értem, hogy a magyaroknak mi a bajuk a portugál vagy spanyol felmenőkkel
rendelkező honpolgáraikkal.
– Nem portugál. Argentin állampolgár vagyok, de valójában nincsenek felmenőim
arrafelé.
– Attól tartok nem értem.
– Ön mondta: tudja, hogy a származásom miatt nem akartak otthon támogatni. De nem
azért, mert latin származású vagyok.
Az igazgató arcán megfagyott a szívélyes mosoly. Hirtelen mindent más színben látott.
Érdeklődése a kis fémhenger iránt elillant. Tekintete a csaknem szentként tisztelt Adolf képét
kereste az íróasztalán, ám ő szintén elborult. Komolyan megijedt. Elképzelte, amint
futótűzként terjed el a felsőbb körökben, hogy egy zsidó származású feltaláló segítségével
mentette meg a gyárat. Ezt semmiképp nem engedhette.
– Úgy érti, hogy ön…
– Emigrálni készülök. Pont azért, amiért sok ezren a zsidók közül Európában.
– Ezt nem tudtam. Akarom mondani…– kezdte, de megakadt. Tervei és gyára végzetét
vizionálta.
– Sejtem, hogy érti, Wilhelm, higgye el, manapság ez nem új. – válaszolt a magyar.
– Bocsásson meg egy pillanatra! – mímelt szabadkozást amaz, majd telefont ragadott. Az
egyik aligazgató jelentkezett be a vonal másik végén. Halkan beszéltek, amennyire csak
lehetett. Szinte bizonyos volt benne, hogy a feltaláló nem értheti, ami elhangzik. Alig néhány
perc alatt jutottak döntésre. A kagyló, mint minden, a helyére került. Kisvártatva ismét a
vendégéhez fordult. – Át kellett értékelnem a szituációt, amibe csöppentünk. Ahogy
mondtam, a cégünk szorult helyzetben van, ezért meg kell választanunk a haladás irányát.
A feltaláló rezzenéstelen arca mit sem változott. Így az igazgató folytatta.
– Az aligazgatóm helyesen emlékeztetett, hogy mi hidraulikus váltókat használunk és
továbbra is azokat részesítjük előnyben. Így az ön projektje stratégiai célokat fog
megvalósítani.
– Akkor a szerződést semmisnek tekinthetem? – kérdezte a feltaláló.
– Dehogy! Ön ezt az ezer dollárt megkapja a találmányért. Sajnálom, hogy ekkora utat
tett meg ilyen csekély eredmény tükrében. De, ahogy mondani szokták, az üzlet, olyan, mint a
háború, a gyenge elvérzik. – zárta le a beszélgetést, meglobogtatva a papírt. Ezután felállt,
jelezve, hogy befejezettnek tekinti a tárgyalást. Nyomatékosítandó az elhangzottakat, a
töltőtollát jól rányomva, nagy cirádás betűkkel a mappa elejére írta az „Irattárba!” utasítást.
Azt remélte, hogy a magyar majd megtörve távozik és gyorsan véget ér ez az egyre
kellemetlenebbé váló szituáció. Alapvetően a vártnál kevésbé, mégis elégedett volt. A kis
eredmény is eredmény. Neki most az is elegendő, ha a konkurencia nem fér hozzá a
találmányhoz. Hogyan is férhetne, hisz övé lett a szabadalom.
A feltaláló azonban sértődés nélkül állt fel. Úriemberként kezet nyújtott, amit az igazgató
enyhe zavarában elfogadott.

– Örülök, hogy üzletet kötöttünk és egyikünk sem vérzik el. – mosolyodott el, majd látva
partnere értetlenségét, folytatta. – Ezer dollár éppen elegendő, hogy ezt tökéletesítsem. –
tapogatta meg a zakója zsebében rejtőző kis fém rudat. – Örökírónak nevezem. Úgy hiszem,
néhány év múlva egy ilyennel kelti életre azt, amit most azzal a töltőtollal megölt. – mondta
majd távozott.

***

Az automata sebességváltó története, mint tudjuk, nem ért véget azon a napon.
Érdekesség, hogy 1939-ben a GM saját márkanév alatt dobott piacra egy olyan négy-plusz-
egy sebességes automata váltót, amely kísértetiesen hasonlított egy 1930. körül kelt vázlathoz.
Ez a vázlat a magyar mérnök-feltaláló Ladislao José Biro tollából származott.
És ha már toll. Bíró József László neve összeforrott az írással, ami egy kis fém csővel
kezdődött. A többi pedig – ahogy mondani szokták – immár történelem.