Interjú Pődör Györggyel, a Hetedik szerkesztőjével
Írta: Marton Virág
Közzétéve 5 napja
Megtekintések száma: 33
Interjú Pődör Györggyel, a Hetedik szerkesztőjével
Elárulta, hogy a család nagyon fontos szerepet tölt be az életében. Hogyan törekszik rá, hogy ezt a balanszot megőrizze, amikor a ma embere tele van kötelezettségekkel (például munka, különféle sürgősségű ügyintézések, tevékenységek)?
Aki hajdan –az ötvenes években - falun töltötte gyermekkorát, abba mélyen beleivódik ez a világ, A klottgatyás évek alatt tanulja meg a munka izzadságos ízét, a természet szeretetét, a szülők tiszteletét és a tanulás szükségességét. Négyen voltunk testvérek,s ikertestvéremmel mi a legfiatalabbak. Szüleink kétkezi munkások voltak, anyám kertész, apám kovács- gépészmester. Kora reggel öntözés (paprika-paradicsom számolatlanul), utána tehenek legeltetése majd rohanás az iskolába. Remek tanáraink (tanítóink, a szó nemes értelmében) voltak. Launer Tibornak (a falu Kismesternek hívta, mert alacsony volt) köszönhetem ásványgyűjtő és olvasó szenvedélyemet. Egyedül élt egyszobás albérletében, és délutánjait, estéit a kocsmában töltötte, hogy beszélgetni tudjon. Kántor is volt valahol (soha nem árult el önmagáról semmit), csodálatos hangon énekelt. Nem laktunk messze a kocsmától, nyitott ablakon át hallhattuk, amikor jó kedve volt, s tudtuk, másnap mesélni fog. Szájtátva hallgattuk a régi rómaiakról, görögökről szóló történeteit. Az albérleti szobában az asztalnak egy kristályos, pirites ásvány volt a dísze. Belehabarodtam, s elkértem tőle. Az osztály előtt adta át, gyermeki, remegő kezembe nyomva, huncut mosollyal. Ma is az ásványmúzeumom titkos kincse. Sokat tudnék róla és a kőről mesélni, bár sok ezer darab csillog-villog a vitrinekben, nekem ez volt az első! Visszatérve a napi életünkre, hozzászoktunk a kemény falusi munkához, nem éreztük nyűgnek. A tavaszi palántázás (több ezer paprika, paradicsom nevelkedett az üveg melegágyakban sem volt könnyű. Iskola után ebéd, majd irány a páskomos a tehenekkel. A kapálást sem tudtuk „megúszni”. Szükség volt az összetartásra minden téren. Tanulni nem kellett, mert a tanítóink bölcsen átitattak minket a szükséges ismeretekkel a tanórák alatt. Nem is lett senki idegbeteg, mindenkit emberszámba vettek. Ők voltak az igazi oktatóim, miattuk választottam a műszaki pálya mellé a pedagógiát. A ma embere nem is érti meg ezt a világot, mert a kényszerek csapdájában él. Az sem volt romantikus, de embernevelő. Az ötvenes évek politikai érája hajaz a mostanira, de ez már egy másik terület. Lehetne róla beszélni, de nem érdemes,
Vasszilvágyon töltötte gyermekkora jelentős részét. Ha meg kéne neveznie egy jelentős helyszínt a környékről, amely mély hatást gyakorolt önre melyik lenne az? Mi váltotta ki ezt az érzést?
Vasszilvágy jelentéktelen kis falu, zsugorodó lélekszámmal, kevés munkahellyel. Gyermekkorunkban több helyszín adott munkát az embereknek, az egyik a szeszgyár, mely tőlünk két-háromszáz méterre üzemelt, s a legközönségesebb nyersanyagból, burgonyából állított elő szeszt. A cefreillatok házunkig is eljutottak, de ami érdekes volt, hogy a moslékszerű (már szeszmentes) forró anyagot gyermekkorunk kedvelt „csataterébe, a homokbánya gödreibe engedték,nyáron is kellemetlen illatokat árasztva, télen meg felül fagyott vízréteggel .Emlékszem, ott korcsolyáztunk amikor az unokatestvérünk alatt beszakadt a jég, s eltűnt előlünk. Szerencsére, hajánál fogva az utolsó pillanatban ikertestvéremmel együtt kihúztuk. Volt is haddelhadd ebből. Egy tragikus tartályrobbanás pecsételte meg a gyár sorsát. Mára már a kéményt sem látni. Kissé távolabb, a főút mellett volt a „gépállomás”, ami nem csak komoly gépparkkal, de nagy szerelőcsarnokokkal is rendelkezett. A szombathelyi után ez volt a megye második legnagyobb javítóbázisa. Apánk is ott dolgozott, szerelőként. Mi gyerekek álladóan ott lófráltunk, s minden traktort, kombájnt ki is próbáltunk.
Középiskolás diákként már segédkombájnos, később kombájnos is voltam a család örömére, mert jó kereseti lehetőségnek tűnt. Még egyetemistaként is nyaranta foglalkoztattak. A harmadik megemlíthető helyszín a Paperdő volt. Egyébként falunkat karéjban erdők vették körül, ahol sokat vargányáztunk. A Paperdő azért volt kedves számunkra, mert a dzsungelt idéző indák lógtak a fákon,s a Tarzan-korszak őrületében ez romantikus volt. Íjjal, nyíllal, dárdával és csúzlival „felfegyverkezve” bandáztunk benne. Nagy fészekrablók voltunk, tojásgyűjteménnyel, s három, kerítésünkön csücsülő egerészölyvvel. Szép idők voltak, de veszélyesek is.
Mely irodalmi mű volt a legnagyobb hatással önre? Milyen kapcsolat fűzi az adott szerzőhöz, műhöz?
Gyermekkorom olvasási élményeit a falu könyvtára határozta meg, ami a mára lassan eltűnő Bezerédy kastély emeleti termében működött. A Kismester nyomta kezembe mindig az aktuálisan javasolt olvasnivalót. Imádtam a görög mítoszokat, az ókor nagy bölcseinek írásait, s ezeknek a hatására kezdtem el történeteiket verses formában feldolgozni. Első kiseposzom Ikaroszról szólt, aki Daidalosz fiaként, a lázadás, a bátorság és a kíváncsiság megtestesítője volt. A görög mitológiák iránti lelkesedésem azóta kibővült az ókori görög filozófusok munkáinak megismerésével is. Egy még befejezetlen, és folyamatosan átírt kötetem lassan elkészül. Igazán egyetlen irodalmi művet önmagában nem tudnék kiemelni, mert becsapnám önmagamat és az olvasókat.
Mi a legvonzóbb az ön számára a mérnöki pályán? Hogy egyeztethető ez össze az irodalmi érdeklődéssel? Mennyivel igényel másabb gondolkodási struktúrát? Mit tart a legnagyobb különbségnek az irodalom és a mérnöki tudomány között, illetve mi a legnagyobb hasonlóság ön szerint?
Érdekes volt az általános iskola utáni „pályaválasztás” számomra. Műszaki család voltunk, az apám és az ikertestvérem döntése a gépipar technikum volt (ami a régióban azóta is a legerősebb műszaki szakképző intézmény), szóba sem kerülhetett az én gimnáziumi „álmom”. Emlékszem, mérgemben fél éjszakát a hatalmas körtefánk lombja közt töltve dolgoztam fel a történetet. Szóval, a kényszerpálya sok mindenre megtanított: aki ott végzett, annak az egyetemen géptan, gépelem, rajz, mechanika már a kisujjában volt. Innét már egyenes út vezetett az egyetemre. Három diplomám köt a BME-hez, egy minőségügyi szakmérnöki pedig Veszprémhez. Feleségemmel is az egyetemen ismerkedtem meg, párhuzamos tankörbe jártunk. Remek koponya volt már diákkorában is, alapos és nagy munkabírású. Élete nagy részét hegesztő szakmérnökként dolgozta végig, férfiakat megszégyenítő tudással. Ma is számít rá a családi vállalkozás. Én az oktatást választottam életcélul, s mérnök-tanárként, később igazgatóként dolgoztam évtizedeken át. Irodalmi érdeklődésem és aktivitásom folyamatos, szeretek részt vállalni irodalmi körök munkáiban, s a műszaki pálya megtanított a pontosság fontosságára, a szavak, definíciók tiszteletére. Mérnökként az egyik fiunk cégénél minőségügyi szakmérnökként tevékenykedtem a tanárság mellett, s nem látok töréspontokat a két pálya, a humán és a műszaki között. Az előbbit soha nem helyeztem előtérbe tevékenységeim során. Tulajdonképpen a négy dolog, a család, a mérnöki-tanári munka- az ásványok világa és az irodalom bennem egységben, egymást kiegészítve él .Verseimet is átszövik , egyedivé, érdekessé teszik azokat.
Milyen érzés volt kézben tartani az első saját, nyomtatásban megjelent kötetét? Kik a legnagyobb támogatói az irodalmi munkásságában? A családja hogyan fogadta a művészi irányú érdeklődését, azt, hogy ön alkot?
Az elsőért nagyon meg kellett küzdenem. A megyében Káldi János –remek költő volt- határozta meg e helyi kánont, finoman cizellált verseivel. Ott volt egy feltörekvő, fiatal gárda, melynek tagjai (tízen voltunk) összehoztak egy azóta klasszikussá vált antológiát, a SOR-t .A tíz alkotó szinte mindegyike remek irodalmi pályát futott be, országosan elismert munkásságuk. Műszaki egyetemistaként –bár kilógtam a sorból-de befogadtak. A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje ez, szigorú cenzúrával. Ekkor már sok versem jelent meg újságokban irodalmi periodikákban, ennek tükrében írtam meg a Szélmalomverő című verseskötetemet. Rendesen „megmellyesztették”, mint a csirkéket főzés előtt.
Rendesen rendszerkritikus volt szinte minden vers, de finoman elbújtatott versképekkel összevágva. Azt hiszem, a búsképű lovag harca a szélmalmok ellen abban az időben erősebben hatott, mint bármi más, direkt vers. Sok idő kellett ahhoz, hogy ezt a változatot elfogadjam, mára mégis büszkeség tölt el: megcsináltam!
Milyen módon jött szóba A hetedik alapítása? Hogy ismerkedtek meg az Egyesületünk elnökével? Miből fakadt a csíra, amely elindította ezt az igen szép sikereknek örvendő projektet?
Nem szerettem soha az irodalmi, művészeti barakkokat, a befogadások különféle attitűdjeit, a hovatartozás címkézéseit. Hajdanán a vasi „fővárosban” divat volt, s a főszerkesztő váltások gyakori velejárója. Ezért figyeltem fel a Hetedik-re innét a vasi „messzeségből”, hamar megértve és elfogadva egymást. Személyes barátságok és megalkuvás nélküli vélemények vonzottak leginkább. Itt olyan az alkotások minősítésének rendszere, ami eleve kizárja a személyes érdekeltségnek akár csak a gyanúját is. Önmagukat komolynak minősítő alkotók sértődöttsége jelzi, helyez ez az út. Volt egy sikeres vasi irodalmi túra, több napos, s tervezek egyet a nyárra is. Személyesen ekkor kerültünk közelebb egymáshoz: a csapat meg én. Nem vagyok Budapestre járó, bár kedves egyetemi tanulmányaim színhelye, de egy délutáni rendezvényre a jelen közlekedési anomáliái miatt lehetetlen innét Vasszécsenyből felutazni. Nem értem az irodalmi projekt most mire vonatkozik, a Hetedikre vagy az általam gondozott Szemlézőre? Egy projekt akkor jó, ha évtizedeken át, főnixmadárként megújulva képes élni, s közvéleményt formálni.
Milyen tervei vannak a továbbiakban, most, hogy a jogi háttér, elismerés adott? Milyen álma vannak a folyóirattal és az alkotóközösséggel kapcsolatosan?
Hetven és nyolcvan között félutat elhagyva a Hetedik sorsát nem az én feladatom rendezni, de a rendszeresség elvének híveként, a minőség szempontjait szem előtt tartva, alkotásaimmal, versekkel és tanácsaimmal szeretnék ennek az alkotóközösségnek hasznos tagja lenni.
Ha a fiatal kamasz önmagát meghívhatná egy kávé mellé egy beszélgetés erejéig – mit mondana neki?
Dicsérettel kezdeném, elmondva, jól tette, hogy nem hitte el és nem állította soha azt, hogy költő, sem azt, hogy az irodalmi munka mennyire fontos tényező. A hírnévért, a díjakért vagy a puszta megjelenését nem szabad feladni az egyéniséget, meggörbíteni a gerincet. Bíztatnám írásra, a több lábon állás biztonsága mellett őszinte kiállásra, a hamis magyarkodás helyett az otthon sziluettjével szívében a mindig őszinte, bátor hangra.