Interjú Fábián József szerkesztővel
Írta: Marton Virág
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 56
Interjú Fábián József szerkesztővel
A Hetedik szerkesztői bemutatkoznak sorozat második része
1.) Az ötvenes évek viharos időszakában született. Hogyan élte meg a gyermekkorát, mennyire volt hatással önökre a történelem sodra?
1957. február 8-án születtem. Szüleim – apám középiskolai matematika-fizika tanár, anyám bölcsődei gondozónő – parasztgyerekek voltak, két különböző faluból, Budapesten találtak egymásra. Azt az időt csak elbeszéléseikből ismerhetem, első emlékeim talán ötéves koromból származnak. A II. kerületi Csejtei utcában laktunk szoba-konyhás lakásban apám nővérével, miután öcsém is megszületett, öten. Anyám vitt bölcsődébe, ahol dolgozott a Harminckettesek tere mellett, villamossal, így privilegizált helyzetem lehetett a gondozott gyerekek között. Az Ürömi úti általános iskolába jártam másfél évet, nem volt messze, egyedül jöttem-mentem, olykor a közeli boltba is én mentem tejeskannával a jegyre adott tejért.
Első emlékeim egyike a szánkózás. A Csejtei utca meredek utca ma is, akkoriban fölötte egy rét húzódott a Szemlő-hegyi kilátóig, mára beépült, de akkor megtehette az ember gyereke, hogy fölhúzta a szánkót a Szemlőhegy tetejére, és onnan egészen a Pusztaszeri útig csúszhatott – ez bő fél kilométeres távolság, most mértem le a Google térképen – egyenesen a 65-ös busz alá, amely akkor is, ma is a Pusztaszeri úton közlekedik. Nem tudok róla, hogy bármi baleset történt volna, természetesen nem én voltam az egyetlen szánkózó gyerek. Nyáron az egyik szomszéd gyerekkel közösen készített gokarttal gurultunk le a lejtőn, amelynek kerekei golyóscsapágyak voltak, a teste deszkából, és az első tengelyt még forgatni is lehetett a kormányzáshoz.
A ház egy villa volt viszonylag rendes méretű kerttel, egy emelettel, 5 család lakta, a földszintünkön egy orvossal, akinek nagy terasza volt. Oda nem volt szabad menni, de sosem volt otthon, ezért folyton ott játszottam.
A lakást szüleim „foglalták” 1956 késő őszén, amikor egy ismerősüktől fülest kaptak, hogy megürült, mert a korábbi bérlő vagy tulajdonos disszidált az ősszel.
Erre csak elbeszélésből emlékezhetek. Második osztályos voltam, amikor karácsony és újév között elköltöztünk Lágymányosra, az akkor épült lakótelepre, ahol szüleim 30 éves részletfizetésre vettek egy szövetkezeti lakást egy három lépcsőházas, hatemeletes házban. A szomszédságában még másik két ház is ilyen volt.
A „történelem sodra” semmit nem hatott rám. Én 1963 és 1975 között jártam általános iskolába, majd gimnáziumba, ma ezeket titulálják a „legkeményebb kádári éveknek”, elejük a megtorlás, a 70-es évektől a konszolidáció. Anyám munkahelyet váltott, leérettségizett a közgazdasági technikumban, ahol apám tanított, és a Budapesti Történeti Múzeum gondnoka, majd gazdasági igazgatóhelyettese - ami szintén a gondnoki állás volt- lett. Ott dolgozott betegségéig, és otthonról azon túl is haláláig. Apám a 70-es évek elején felhagyott a tanítással, és programozó lett. Amikor már középiskolás voltam, addigra kifizették a lakást, és egy telket is vettek Biatorbágyon a Matuskáról elhíresült viadukt alatti völgyben.
Körülbelül tizenkét éves koromtól akartam geológus lenni, így az ELTE-n a Földtudományi szakon végeztem. Öcsém, apám hagyományát követve, matematika – fizika szakos tanár lett, ma is ekként dolgozik, jelenleg igazgatóként, még másfél éve van nyugdíjig.
2.) Kik voltak azok a szerzők, akik a legnagyobb hatást gyakorolták önre, melyek váltak legemlékezetesebb gyermekkori olvasmányaivá? Milyen élményeket, tanulságokat hozott magával belőlük a felnőttkorba?
Költészetben egyértelműen József Attila, senki más. Soha nem olvastam verseket iskolán kívül, de nem mondhatom, hogy nem szerettem, vagy nem értettem volna őket. Jó magyar tanáraim voltak, Jancsó Adrienn lánya tanított középiskolában, aki elsőben azzal kezdte a bemutatkozást, hogy ő általában nem fog feleltetni, de ha mégis, meg ne hallja a tankönyvben leírt szöveget. Az írásokat korlátlanul és szabadon értelmeztük az óráin, hasonló módon ahhoz, ahogyan közel negyven évvel később a Szecsődy Péter által vezetett íróműhelyben beszéljük meg egymás műveit, vagy mint ahogyan ennek mintájára a Hetedik műhelyében foglalkozunk az irodalmi művekkel.
De ezen túl nem érdekeltek a versek. Regényeket olvastam már tíz-tizenkét éves koromtól, amikor apám beíratott a Karinthy Frigyes úton lévő Szabó Ervin Könyvtár fiókba, noha már korábban a második kerületben is jártam könyvtárba. Négy könyvet lehetett egy hónapra kölcsönözni. Faltam Verne, Karl May, Cooper könyveit, majd a sci-fiket. Kuczka Péter Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozata akkoriban indult útjára, majd később elindult a Galaktika folyóirat is, annak minden példánya megvolt. Persze olvastam a kötelezőket, emlékszem harmadikos gimis koromban rengeteg 19. századi orosz írót olvastam, jóval többet a kötelezőnél, majd jöttek a II. világháborús könyvek is, mind az oroszok, mind az amerikaiak – ma már klasszikusok -, mint az Oroszlánkölykök, Most és mindörökké stb. De folyamatosan tágult a világom, azt hiszem, ez természetes.
Ideákat, eszményeket és általános értelemben vett baloldaliságot hoztam magammal belőlük. A klasszikusokból a kitartást, a küzdelmet, az emberséget tanultam, az utópista fantasztikus irodalom jobb részéből az emberiség közös jövőjébe vetett hit rajzolódott számomra ki.
3.) Azt írja a biográfiában az online felületen, hogy 2010 tavasza óta ír verseket, költeményeket. Mi indította arra, hogy ebben az irányban kezdjen el alkotni?
2010 környékén már elég régóta kiürült az életem. Nekem van öt gyerekem, a legfiatalabb ma sem beszélő autista és értelmi fogyatékos. A rendszerváltás, hogy úgy mondjam, szerencsésen ért, tíz év vidéki iparvállalatnál töltött geológusi munkám után visszajöttünk Budapestre, akkor már informatikusi végzettségem is volt, és mindig volt munkám, lakásunk is lett, de mindig a határon billegtünk, adósságot görgettünk magunk előtt, majd beszálltunk a (nem a Gyurcsány kormány, hanem az Orbán Viktor sk. által aláírt törvény szerinti) deviza hitelbe, és majdnem rajtavesztettünk. 2010-ben már a második budapesti lakásunk lerobbant műszaki állapotával és azzal kellett szembenéznem, hogy én teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy a családot fenntartsam. Miután az 1995-ben született fiam autista, ezért feleségem jövedelme csak az ápolási díj volt, abból, és az én keresetemből éltünk.
Keserűségemben írtam az első sorokat, majd egy akkoriban megindított blogomra föltettem őket. Aztán - ahogy az első pár sort megírtam - összefűztem őket egy szabálytalan versfüzérré. Így keletkezett az Annotációk című vers, amelyet - miután úgy gondoltam, másutt is publikálom - ott nem lehet olvasni. Ellenben olvasható A Hetedik oldalán.
Ezután viszonylag gyorsan következtek az újabb versek, és a blog egy kis közössége körében tetszést is arattak. No, nem mindegyik, és nem maradéktalanul, mert meglehetősen pesszimista hangúak voltak azok is. Innen adódott a kérdés: mások is írnak verset?
Persze tudtam én, hogy „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem,” de azokat mindig is egy másik állatfajnak (az állatfajt itt persze nem pejoratívan értem) tekintettem, akik nem közönséges emberek, nem olyanok, mint mi, nem olyanok, mint én. Mellesleg az irodalom tanításnak ez az egyik legnagyobb hibája, hogy nem világít arra rá kellő súllyal, hogy a költő: ember. Ugyanolyan, mint bárki más.
És a másokon persze azt értettem, hogy olyanok, akik nem „költők”, nem adnak ki könyveket tőlük, nem jelennek meg verseik irodalmi folyóiratokban stb. Amatőrök, vagy mások – a magukat felkentnek tekintők szerint –, dilettánsok.
Azt fogalmaztam meg magamnak viszonylag korán, hogy azért írok verseket, mert így arra kényszerítem magamat, hogy egy adott témát koncentráltan dolgozzak föl: ha az embernek arra is kell ügyelnie, hogy esetleg más is olvashatja, amit ír, emellett arra is, hogy sorokba tördelje a gondolatait, amelyek valami módon – rímben, ritmusban, gondolatokban – összecsengenek, akkor kénytelen alaposan, szinte minden szót, minden gondolatot megrágva végig gondolni, mit is gondol, mit is akar mondani, írni.
4.) A legutóbbi verse, a Dilettáns című eléggé megmozgatott, maga a címe is meglehetősen megosztó. A mai világban megosztónak lenni bátorság, már-már vakmerőség. Milyen érzések húzódnak meg a vers mögött? Jó helyen keresgélek, ha az imposztor szindróma jelenségét vélem felfedezni a sorokat feszegetve? Ezen mindannyian átesünk, aki ilyen vagy olyan formában, de alkotó tevékenységet végez. Hogy mennyire művészi, ezt ráhagyjuk az olvasókra. Ám most az ön meglátásaira vagyok kíváncsi úgy igazán, mi késztet valakit egy ilyen versre? Ki rejlik a szavak alatt?
Folyton kételyeim vannak. Tudom, hogy van néhány jó versem. Tudom, hogy van néhány kötetre való versem, amelyek lehetnének olyan jó kötetek, mint sok más kötetem, amely megjelent vagy megjelenik. Mégis állandóan azzal küszködöm: ér ez valamit? Mond ez valamit másoknak is? Nem csak szemétre való ócska szóhalom?
Az előbb említettem az amatőr és dilettáns kérdést. Az amatőr eléggé egyértelmű: nem profi, azaz nem abból él, amit csinál. Ilyen értelemben a művészek viszonylag nagy része – legalábbis ma Magyarországon – amatőr, hiszen amellett, hogy ír, fest, farag, vagy éget, még van olyan – nem használom a polgári szót, mert az ma undort kelt bennem, annyira lejáratták – köznapi munkája: tanár, levéltáros, gépkezelő vagy kubikos stb., ami a megélhetését biztosítja. Ugyanis aki ma ebben az országban pusztán a művészetből képes megélni - és ez kiemelten igaz írókra és költőkre – az festi magát (valamilyen színűre, ráadásul olykor a színe is változik).
Aki főállásként művész – akár foglalkoztatott, akár régi szép szavunkkal magánzó –, az a professzionális. Az amatőr és a profi között nem a produkció színvonala a választóvonal, hanem az, hogy az amatőr nem abból a produkciójából ér, amelyben amatőr.
A dilettáns kifejezés egy más síkot takar. A dilettáns felszínesen értékel, ha alkot, felszínesen alkot. A szó eredeti jelentése: műélvező. De csak rácsodálkozás szintjén. Nem óhajt a mélybe menni. Egy magyar népdalunk azt mondja: „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. No ez a választóvonal az amatőr és a dilettáns között.
Az amatőr folyton tanul. Persze utánoz másokat - saját tartalommal –, tanul másoktól kifejezésmódot, szóképeket, ritmusképzést, rímeket anélkül, hogy utánozni akarná őket.
Az amatőr és a profi között lehet átjárás, hiszen ha a profinak nem fő jövedelemforrása lesz a művészet, amatőrré válik, az amatőr meg lehet profi professzionális tudással, készségekkel a maga által választott területen.
El kell menni egy ásványbörzére, ez jutott most eszembe, bár én sosem voltam ásványgyűjtő. Azok, akik vásárolnak ott, többnyire dilettánsok. Akik eladnak, többnyire amatőrök. Az amatőr tudja, mert megtanulta, hogyan kell megkeresni, kivenni az ásványt úgy, hogy ne menjen tönkre. A dilettáns meg azt tudja, hogyan lehet majd vele dicsekedni, ha megvette: nekem ilyen is van!
És hogy a kérdésre visszatérjek: természetesen a kétely rejlik mögötte. Vajon én magam melyik csoportba tartozom? Én hogyan lássam magamat, és hogyan látnak mások?
Vannak sztereotípiák: a költő az egy egzaltált ember, folyton ír, lejegyzi a gondolatait jegyzetfüzetbe, papírfecnire menet közben, villamoson – amennyiben van, aki engem nem dilettánsnak, hanem legalább amatőr költőnek gondol -, s ez bizony igaz is. Reggelenként írtam verset villamoson. A fiam mellett sétálva írok a Duna-parton, mástól azt hallottam: „ó, hogyne jegyzetelnék, ha készülődés közben eszembe jut, rúzzsal felírom a tükörre, el ne feledjem”.
Van állítólag egy pszichiátriai betegség, a grafománia, és létezik a hebrefrénia is, az a „folyton beszélhetnék”. Csak a szószaporítás lenne az ok?
Mindenki szeretné, hogy megmaradjon valami belőle. Persze jó esetben talán marad egy-másfél emberöltőig gyerekeiben, unokáiban. De, aki komolyabban elgondolkodik ezen, annak valamit alkotnia kell: fát ültetni, amelynek a gyümölcsét már nem ő eszi, házat építeni, amelyben már nem ő lakik, zenét írni, amelyet nem ő játszik el, vagy verset, könyvet írni, festeni, faragni, szobrot alkotni, amelyet nem ő olvas nézeget. Mi marad meg mindebből? Bármi rövid időre csakis az, ami másoknak – és elég sok embernek – képes valami olyasmit adni, amire fogékonyak.
5.) Geológus és informatikus is: párhuzamos oktatás volt, egyszerre végezte, vagy külön? Milyen mentalitást igényel a két szakma, és hogy lehet összeegyeztetni az irodalommal? Pődör úrral már beszélgettünk az átfedésekről, ezt a kérdést újfent pedzegetném, annyira széles skálán mozog a szerkesztőség szakmai háttere.
Az első kérdésre válaszolva már mutattam néhány motívumot. Mindig geológus akartam lenni – ez persze így nem igaz, tizenkét éves koromban, miután elolvastam egy-két, ma szocialista realizmusnak nevezett szovjet-orosz regényt vasmunkás akartam lenni, de mozdonyvezetőre nem emlékszem –, no és geológus is lettem. Nem az, és nem úgy, de mégis.
Én hét vagy nyolc éven keresztül a bauxit vagyon értékelésével, kutatási értékelő térképek szerkesztésével, monoton számításokkal, táblázatok készítésével, ásványvagyon mérlegek összeállításával foglalkoztam geológusként. Mivel ezek nagy része standard, megismételhető irodai tevékenység volt, és már voltak személyi számítógépek elvétve a környezetemben, arra gondoltam, miért ne végeznénk számítógéppel a monoton műveleteket, és írtam is ilyen programot: persze ehhez vennem kellett egy-két könyvet, segítséget kaptam öcsémtől stb. Aztán elértem a vállalatnál, ahol dolgoztam, hogy elküldjenek a SZÁMALK-hoz tanfolyamra, de nem programozónak, mert arra, azt mondta az igazgató, nincs szüksége a vállalatnak, hanem rendszerszervezőnek.
Ekkor 1986-ot írtak, és nekem egyre erősebben az volt a gyanúm, hogy nem a Bauxitkutató Vállalattól fogok nyugdíjba menni. 1989-re befejeztem a rendszerszervezői szakot a SZÁMALK-nál, és 1990-ben megvédtem a szakdolgozatomat, amely a bauxit földtani vagyon készletszámító programjának a rendszerterve volt némi kitekintéssel későbbi bővítési lehetőségek felé. Utána az 1990-től 2023-ig terjedő időszakban ebből a második oklevelemből éltem. Kezdetben némi kapcsolattal korábbi szakmámhoz a Központi Földtani Hivatalban voltam informatikai referens, majd pályázattal a Bányászati Hivatalba mentem, később a meglóduló infláció miatt kénytelen voltam elhagyni a geológiát, bár már e két munkahelyen is csak névleg volt hozzá közöm.
6.) Melyik részét szereti a legjobban a munkájának?
Ez most hülyén hangzó válasz lesz: azt, amit én akarok éppen csinálni. Ugyanis három éve nyugdíjas vagyok. De ha a Hetediknél végzett munkámra irányul a kérdés, akkor talán az új lapszámok létrehozását. A versírást nem tekintem munkának ma sem. Talán, mert amatőr vagyok?
7.) Ha cserélhetne egy íróval huszonnégy órára ki lenne az, és miért pont őt választaná?
Nincsen ilyen. Minek? Nem is tudok belegondolni. Átvenni 24 órára valakinek a gondjait, kínjait, odaadni neki a magaméit, hogy aztán holnapra visszakapjuk megint a sajátunkat? A dicsőségért? Ugyan! Adyt ma érdekli a dicsősége? Berrymant, aki egy hídról folyóba ugorva lett öngyilkos, Villont, aki valószínűleg egy árokban halt meg érdekli az, hogy ma mit gondolnak róla?
„Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít, s a kis halacska
ikrát ürít kacéran.”
(Radnóti Miklós: II. ecloga)
8) Ha adhatna néhány tanácsot a kezdő, írás iránt érdeklődő amatőröknek, melyek lennének ezek?
Írjanak! És próbáljanak publikálni! Ne csak a Hetedikben, de itt is. És ha kidobja őket a szerkesztő az ajtón, másszanak be hozzá az ablakon. A szerkesztők állítólag keresik az új hangokat és az új látásmódot, és nem a személyt, hanem a művet nézik. Állítólag.
Nyugodtan utánozzanak másokat, akiknek az írásai tetszenek, de ügyeljenek, ne lopjanak!
Például:
Vegyenek egy verssort, amely tetszik:
„méhrajként zümmögött a sok vadász felettem” (Radnóti Miklós: II. ecloga).
Majd írják át teljesen:
„Mint a varjak a döghúsra, úgy támadt ránk az ellen.”
Aztán dobják el, és írjanak helyette másik sort, mert az „ellen” szó meglehetősen divatja múlt.
Hogy némileg humorosra vegyem a végét: „учиться, учиться, учиться”, ezt állítólag Lenin mondta, aki és akinek teljes eszmeisége úgy mindenestül a gonoszé ma.
De igaz: amellett, hogy pokolra kell menni – saját, belső vagy társadalmi, külső pokolra-, amellett tanulni kell. Olyanoktól, akiket becsülünk, szeretünk, akikhez hasonlók szeretnénk lenni. Azaz: sokat kell olvasni. Kortársakat, régieket, magyarokat és legalább egy nem magyar nyelven nem csak fordításokat, eredetieket is, akár szótárral is. Rengeteget lehet abból tanulni, hogyan írtak a perzsák verset, milyenek a mai spanyol, olasz vagy amerikai versek, vagy milyen formák vannak a kínai költészetben, például mi is az a haiku.
Tessék elővenni egy verstant, és a felhozott példákra, feladatokra írni! Ha már könnyen megy a hexameter anélkül, hogy számolgatni kellene a verslábakat, el lehet hagyni, és alkalomadtán majd megjelenik egy vers közepén rejtve.
Nagyon szépen köszönöm, hogy elvállalta ezt az interjút velem!