Interjú Aranyi Lászlóval
Írta: Tóth Gabriella (Toga)
Közzétéve 5 hónapja
Megtekintések száma: 582
Interjú Aranyi Lászlóval
Nagy fába vágtam a fejszémet, amikor interjúalanyként Aranyi Lászlót kértem fel.
Egyrészt kitűnő, részletes interjú olvasható vele a Magyar Múzsa 2021. szeptemberi (19.) számában, másrészt megjelenésében, verseiben, illetve azok képi világában különleges, ám számomra hideg, kissé idegen világ érződik. De éppen ezért érdekes személyiségnek tartom, akivel vagy nagyon könnyen összhangra találunk, vagy különbözőségünk miatt hamar megreked a beszélgetés.
Meglátjuk.
— A más, a különleges szó jut eszembe Rólad, amikor Rád, illetve a verseidre nézek. Figyelemfelkeltő mindkettő. Mintha vagy a múltból, vagy a jövőből érkeztél volna….Hogy érzed magad a jelenben? Melyik korszak áll legközelebb hozzád?
—A kezdetektől alapvető létélményem, hogy idegen vagyok. Magyarországon, Európában, s a Föld nevű bolygón is… Talán mindegy, hogy a múltból, a jövőből, netán egy másik világból szalajtottak, kívülálló voltam világéletemben. Viszont a földi siralomvölgyben való lét egy minimális alkalmazkodóképességet követel, ha ez hiányzik, a Nagy Egész kíméletlenül eltapos, ezért törekedtem arra, kerüljem a súrlódást, konfliktust, konfrontációt a külső világgal. Megjegyezném, nem sok sikerrel, mert jöttek azok maguktól… Talán egy idealizált kora középkorban érezném úgy-ahogy jól magam. Akár Novalis. Nincs mese, modern Don Quijote vagyok…
— Olvastam okkultizmusodról, a szellemekben, kártyában és egyéb jóslásokban való hitedről. Honnan ered ez a hit, volt –e valamilyen konkrét esemény, melynek hatására okkultista lettél?
—A Blavatsky-féle teozófiával kezdődött már gyermekkoromban. Alapműve, a „Titkos tanítás” büszkén hirdeti alcímében, hogy „A tudomány, a vallás és a filozófia szintézise”. Azt hiszem, India ősi védikus bölcseletéhez való vonzódásom innét származik. (Amúgy keresztény-konzervatív értékrendű családban születtem, de szelíd, toleráns szüleim valahogy mégis elfogadták szakadárságomat.) Később jöttek a teozófia különböző elágazásai, majd a boszorkányság, s Aleister Crowley. Nem érdekel a felháborodás, őt is az emberiség nagy tanítói közé sorolom Lao-Ce, Buddha, Platón, Jézus, s nyilván H. P. Blavatsky mellett… A szellemvilággal mindig is tudtam kommunikálni. (Sokáig el sem hittem, hogy a legtöbb ember nem tud…) A segédeszközök (Ouija-tábla, kristálygömb, sziderikus inga, asztrológiai számítások, Tarot, stb.) olyanok, mint iskolás korunkban a „puska”. Aki felkészült, valójában nincs szüksége rájuk. Az okkultizmus (a latin occultus = titkos, rejtett szóból származik) alkalmazott területei (ide tartoznak többek között a különböző jóslások) véleményem szerint nem a cirkuszba valók, nem is a televízók műsorába. Elkeserítő, hogy Magyarországon mennyire elüzletiesedett, ezáltal felhígult. Nem ritka, hogy egy ifjú Abdul Alhazred („az őrült arab”) Necronomiconjának szigillumait tetováltatja testére… Ez egyáltalán nem vicces, előbb-utóbb tapasztalja a következményeit… Aki az okkultizmushoz komolyan közelít, nem pénzt, pozíciót, hatalmat, s egyéb emberi hitványságot vár tőle, hanem univerzális tudást. Jelképe az alkimisták álma, a bölcsek köve, az „ultima materia”…
— Egyszer messengeren beszélgettünk, és képeid szövegének olvashatatlanságának okát kerestem. Gondoltam, talán a monitor minősége, vagy a telefon kicsiny képernyője okozza, de felvilágosítottál, hogy mi is történik valójában. Beavatnád az olvasókat?
— A nehezen (vagy sehogy sem) olvashatóság vizuális munkáimban tudatos. Egykor, a hetvenes évek végén csapódtam az akkor még párizsi Magyar Műhely avantgárd folyóirathoz, mert nyilvánvaló volt a rokonság törekvéseikkel. Csak az irány vált később ellentétessé. Ők az avantgárdon belül nyelvi struktúrákat építettek, én viszont inkább romboltam a meglévőket.
Nemrég egyik megjelent munkámhoz írtam az alábbit: „Ez már annyira torzított roncs-szöveg, hogy túllép az értelmezhetőségi határokon.” A kezdetek kezdetén a tűz, illetve a különböző maró anyagok hatására pusztult a műanyag fóliára felvitt szöveg (emlék: néhány égésnyom a bőrömön). A fertőzött Mű mállik, rothad, végül megsemmisül. (Mint az alkotója.) Ezt a folyamatot szeretem leginkább ábrázolni. Mert világunk sorsát képzi le…” Na, ez aztán a echte „Entartete kunst” („elfajzott művészet”), ahogy minden önkényuralom, tehát nem kizárólag a náciké, szokta minősíteni a hasonlókat… Azt nem vitatom, hogy akkortájt a punk-művészet destruktív törekvései is hatottak rám…
—Szövegeidben szellemek, különleges, szinte elképzelhetetlen lények jelennek meg. Úgy látom, ez az egyik vonal, azaz az okkultizmus.
A másik, ami feltűnt számomra, az a szexizmus, a női és férfi nemi szervek nagyarányú, vagy gyakori jelenléte verseidben, sokszor illusztrálva, igaz torzított képpel, de mégis kivehető alakokkal. Miért, kérdezhetném egyszerűen, de inkább arra vagyok kiváncsi, hogy valóban ekkora szerepet tölt be az életedben a testi kapcsolat, vagy polgárpukkasztásnak szánod?
—A szexualitás miért tabu máig a kultúránkban? +18… Alapvető, elidegíthetetlen szabadságjogaink közé tartozik, ahogy a Crowley-féle Liber Al vel Legisben áll (szándékosan nem szó szerinti az idézet), „merülj belé, ahogy akarod, amikor, ahol, és akivel csak akarod…” Ráadásul micsoda figurák az általam ábrázolt pucér nők? Anorexiás, formátlanná hízott, nyomorék, törpe… Vagy a sárban dagonyázik. Olyan is akad, amelyik az utcán befosott. Akit a sokaság szabályosnak, szépnek tart, számomra visszataszító… Amúgy totál heteroszexuális vagyok, a volt feleségem szerint „valósággal remegtem mindig a p’náért”…
Időnként szégyellem, hogy férfitestbe vagyok zárva… (Lesújtó véleményem van a pasikról.) De természetesen polgárpukkasztás is ez, a „pofon ütjük a közízlést”, meg a „közerkölcsöt” jóleső gesztusa. Amúgy mindenkinek üzenem: ne fojtsd el vágyaidat, a legtitkosabbakat sem!
—A lázadás, a megszokott rend, napi rutin elleni ellenvetésednek miben látod az okát? „Marginalizált kisebbségi”helyzetedről beszéltél egy rólad megjelenő interjúban. Kitaszít a világ, vagy Te taszítod el magadtól? Hogyan érzékeled, mi az, ami elválaszt a világtól, az önkéntes száműzetés, vagy az az egyedi látásmód, mely alapján felismerhetőek az alkotásaid? Sokszor, hazai környezetben meg nem értettségre panaszkodsz, ugyanakkor külföldön sikerek érnek. Az egyedüllét, a magány elősegíti az alkotást, ugyanakkor csendre, belső monológra kárhoztat. Hogy érzed magad magaddal? (valahogy írásaid alapján, esetedben fel sem merült bennem a tartós kapcsolat, mint életforma bennem, bár lehet tévedek) Látod – e, mint amolyan MZ/X, a csatlakozási lehetőséget a Föld nevű bolygóhoz?
—Már a gimnáziumi éveimben anarchistaként definiáltam magam. Amit büszkén hangoztattam, lett is bajom belőle bőven… Nietzsche, Schmitt Jenő Henrik, s az öreg Tolsztoj, s nem utolsósorban a méltatlanul elfeledett Komjáthy Jenő nyomán nem a „bombahajigáló” fajtához tartoztam, mindössze tagadtam a tekintélyelv minden formáját. Egy olyan világban szeretnék élni, ahol az emberi közösségek nem vertikális formába rendeződnek, mint valami falhoz támasztott létra, hanem horizontális, hálózatszerű a szerkezetük. S nincs „fölöttes”, sem „alattvaló”, mindenkit kizárólag „belső vezére vezérel”.
Erre tartunk? Na, ugye… Önkényuralomban élünk, mert a képviseleti demokrácia is az önkényuralom egyik alattomos és veszélyes formája. Az irodalom terén ugyanezt hirdettem mindig. Baudelaire, Rimbaud, Lautréamont, Alfred Jarry szellemisége arra bíztatott, ne válasszak olyan utat, amelyet előttem már mások is tapostak. A példaképek, a „Mesterek” nyomán. Azóta következetesen küzdök az áthatolhatatlannak hitt Vadonnal. A saját ritmusomban haladok előre.
Nem vagyok azért remete. Tizennyolc esztendőn át „mintaférjként” funkcionáltam. „Visszaeső” nem lettem, a keresztényi-polgári házasság és család modelljét azóta megkérdőjelezem, de (ahogy már említettem) jobban szeretem a nőket annál, hogy a tartós egyedüllétet válasszam. (Meg talán nem is vagyok olyan szörnyeteg, aminek látszódom időnként…) Talán ez egyetlen csatlakozási lehetőségem a Föld nevű bolygóhoz.
—Oldaladon, szinte naponta, a jelenlegi, hazai irodalmi élet ellen lázadsz, sőt mi több, dilettantizmust is emlegetsz. Mégis, mindezek ellenére, van olyan kortárs magyar költő, akire felnézel munkái miatt, akivel azonosulni tudsz?
—A kortárs irodalom Magyarországon elképesztően aljas és korrupt. Nem most kezdődött, mindig ilyen volt. Az épp regnáló Hatalom arra törekszik, hogy a kultúrát is uralja. Ami olyan ominózus országokban sincs így, mint Szomália, Jemen, stb. Kérdezném, mit jelent pontosan az undorító szó-szörnyeteg, hogy „kultúrpolitika”? Fasiszta, kommunista örökség… Természetesen sok-sok pályatárs akad, aki közel áll hozzám. (Nem sorolnám fel őket…) Időnként csalódom egyik-másikukban, nem tudom elfogadni, ha valaki megélhetési okokból elvtelen kompromisszumokat köt. (Lopjon inkább, a szentségit! Az sem baj, ha „betör, ha kell, embert is öl…” De ne legyen olyan, akár a meztelen csiga, hogy nincs gerince…) Dilettáns az, aki teremtő erejű alkotói tehetség híján művészeten kívüli úton-módon próbál fennmaradni; sunyin dörgölőzik, pofátlanul gátlástalan a „karrierépítésben”. Megjegyezném, végül úgyis csak egy szánalmas udvari bolondként emlegeti majd a hálátlan, kíméletlenül igazságosztó utókor.
— Delirium ' The Seven Haiku címmel megjelent legújabb könyved. Szinte mondanom sem kellene,
hogy ez Amerikában történt. A hazai kiadók vagy az olvasók utasítják el elsősorban műveidet, mert
ugye kell egy biztos háttér, egy olvasótábor, vagy egy elkötelezett kiadó….?
— Ma Magyarországon a kiadók kifizettetik a szerzővel a könyv nyomdakötségét. Vagy állami támogatásból adják ki. Utóbbit felejtsük el gyorsan, mert a pénzosztó irodalmi „tótumfaktumokkal” már rég összerúgtam a port. Elképzelhető, valahogy én is össze tudnám kalapozni a költségeket, csakhogy erre nem vagyok hajlandó. Lóizét! „Egy úr sohasem siet és sohasem fizet…” Komolyra fordítva a szót, ez a gyakorlat a kontraszelekció melegágya. Olyan mérvű értéktorzító hatás, amilyen még nem fordul elő írásbeliségük kezdete óta… S ott a nemrég kvázi államosított terjesztés. Eljut-e a könyv a könyvesboltokba? Nincsenek illúzióim, az enyémet még fóliázott állapotban sem tűrnék meg a könyvespolcokon. Következő könyvem is „külhonban” jelenik meg, kiadó egyből akadt… (Aki elolvasná, esetleg írna is róla, annak örömmel küldök „fapados”, online példányt a Deliriumból…)
— Számomra meglepetést okozott, kellemes meglepetést, amikor egyes visual poems- alkotásodat nyakláncmedálként láttam viszont valahol az interneten. Tetszik a használati tárgy és a művészet ilyen típusú kapcsolata. Mondanál róla valamit? Bemutatnád az ékszerkészítőt? Hogyan fedezte fel a munkáidat?
— Nem ékszerkészítő. Deák Mária pályatársam és barátom alkotásai. Meglepődtem, amikor először láttam munkáimat ebben a formában. De ostoba beidegződéseink egyike, hogy a szöveget kizárólag egy könyv, vagy egy folyóirat lapjain tudjuk elképzelni. Lehet akár a WC falán díszelgő mű is halhatatlan! Pokolba a kánonok ketreceivel! Azok csak elzárni próbálják az utat minden minőségileg Új elől. Az alkotás folyamata emberi korlátokat nem tűrő misztérium. A művész varázsló, mágus. S minden művét az önfeledt öröm teremti…
– Csodás zárszót írtál, amolyan ars poetica- t ! Mit is mondhatnék még? Köszönöm, hogy velem Voltál!