Hügieia

Hügieia

Ross a legszebb rhodosz-i tengerparton fújta ki épp a levegőt, amely pillangókká vált. Ezek aztán kelyhet formáltak és egyre magasabbra szökkentek a világoskék ég alatt olykor beléjük kapó szelek szárnyán. Hirtelen Jordi arcát látta meg maga előtt, amint a nevét az arcába üvöltve változott át az ifjú hajósinassá.
– Dr. Campbell! Dr. Campbell! – kiabálta folyvást. – Ébredjen! Fegyveresek jönnek! Mindjárt a fedélzetre érnek. – majd amilyen gyorsan jött, távozott is. A lépései visszhangoztak a halászhajó gyomrának szűk folyosóján. – Skoupidius… – mormogta maga elé, miközben felpattant az ágyról. Nem akadt vesztegetni való ideje. A faliórára pillantott. Fél tizenkettő, éjjel. Megragadta a kelyhet. Alig néhány óra telt el azóta, hogy akaratán kívül segítségre hívta az erejét és sejtelme sem volt, hogy mikor teheti meg ismét. A hátizsákjába rejtette az iránytűjével és a padlóra szórt jegyzeteivel együtt.
Gyorsan magára kapta a szék háttámláján gyűrődő ingét, ami így túl közel került az orrához. Érezhette az elmúlt nap legizgalmasabb pillanatainak aromáját. Elfintorodott.
Kifordulva az ajtón azonnal beverte a fejét a felső peremvasba. Az ütés emlékeztette, hogy halászhajót választott közlekedési eszközül. Pedig milyen jó ötletnek tűnt! – tűnődött – De hogyan találtak meg?
Elindult a folyosón, ám az ifjú inas ezúttal szembe futott vele. Suttogása nyomatékot adott mondandójának.
– Erre nem jó, Dr. Campbell. Mindjárt ott fognak lejönni. – mutatott a szűk tér végéből felfelé ágaskodó létrára. – Kövessen!
A fiú határozott léptekkel indult meg a folyosó rövidebb végében nyíló újabb vasajtó felé. Elfordította az azt lezáró hatalmas kerek ajtózárat és benyitott. A helyiség szűkebb volt, mint egy latrina. A dohszag vegyült némi érlelt heringgel. A fiú, rövid pakolászás után egy talpalatnyi helyet szabadított fel. Csapóajtó körvonalai rajzolódtak ki. Szakavatott mozdulattal kinyitotta. A sötétség émelyítően csapott ki a lukból, akár a világűr is tátonghatott volna alant, amennyiben annak is filézett tőkehalszaga van – gondolta a férfi.
– Nagyobb, mint amekkorának látszik. – mondta az inas látva Ross elképedését. Épp mondani akart valamit, amikor lépések hangja dobbant a fejük felett. Ezek ők! – futott át az agyán. A hajósinas is pont erre gondolhatott, mert egyszerűen csak belökte a lukba. Ross talpra érkezett, de csak annyi ideje volt, hogy lebukjon a mellkasáig érő nyílásból, mert a fiú további szó vesztegetése nélkül csapta rá a fém fedelet.
Hallotta, hogy motoszkál valamit felette. Nyilván visszarendezte a rejtekajtó rejtekét, gondolta. Majd a hang elmúlt, lépések zaját továbbította felé a padló, amelyek végül a távolba vesztek.
A sötétség leplénél és a fém ridegségénél csak a néma űr volt a rémisztőbb, de a hely valóban tágasnak bizonyult. Átfutott Ross agyán, hogy néhány órája egy barlangban volt hasonló helyzetben. Akkor is, most is a padlón hevert, remélve, hogy nem fekszik rá valami lakmározó patkányra. Akkor már inkább Skoupidius. Eszébe jutott a fejlámpa. A táskája tartalmát maga mellé öntötte és kitapogatta. A bekapcsolás ezúttal is atomvillanás erősségével hatott. A zsebemben van elemes fénygép. – emlékezett vissza barátja verselő szavaira és elmosolyodott. A vékony fénycsík a jegyzeteire, a kulacsára, majd a kehelyre vetült, amely abban a pillanatban a talpát mutatta felé. Először nem akart hinni a szemének. A kehely oldalának dombornyomásai, amelyek álló helyzetben ógörög intelmet közvetítettek, fekve, abból a szögből, latin betűket formáztak. Próbálta megérteni. Valóban latin, méghozzá római dialektusban. Különös. Ez Jordi szakterülete. – mélázott el. Megpróbálta lefordítani.
Álomba reptet, ha kívánod épp, / Ha nem érdemled, nem látod soha. / Kopp-kopp, csöpp-csepp, döntsél kelet felé, / S meséljen mesét a kehely maga.
Kopp-kopp, mi? Végül is, a mai nap bővelkedik nonszenszben. A földön lévő halomból előhúzta az iránytűt. A keleti irányt épp a kinyújtott lába jelezte. Megemelte a kelyhet és a talpát kétszer a hajópadlóhoz ütötte. A visszhang végigfutott a gerincén. A kulacsából két csepp vizet löttyintett bele. Majd mintha zseblámpa lett volna, a kehely száját a kinyújtott lába felett egyenesen tartotta.
A víz a lábára folyt, más nem történt. Miért nem működik?
Újra átfutotta a versikét, magában halkan mormolva. Csöpp-csepp. Hacsak ezért nem. Újra kezdte a szeánszot. Dupla kopogás, ám ezúttal csak egy, apró cseppet pöttyintett, majd ismét kelet felé nyújtózott.
Furcsamód a kehely a teste felé kezdett közelíteni.
Valamilyen láthatatlan erő tolta és tolta. A karja ellenállása kevésnek hatott. Eleinte igyekezett lassítani, de hasztalan. A fém végül a mellkasához ért.
A tengerpart homokja csusszant át mezítelen lábujjai között. A távolból gyerekzsivajt sodort felé a sós levegő.
Körtáncoló lányok. Hófehér tógában ragyogtak a barna homok és a tenger felől közeledő vihar baljós, sötétkék egének árnyékában.
Hárman voltak. Egy dalt énekeltek. Ross felismerte benne Ariphrón versét Hügieiaról. Az egészséghez.
A vihar pedig egyre közelebb került. A parti homok örvénylett köröttük a szélben. Nem is olyan távol villámok korbácsolták a hullámok hátát. Tajtékvadlovak keltek ostromra a föveny ellenében, melynek védője mindösszesen a három pici gyermek volt.
A hullámok felett három nőalak rajzolódott ki, akik denevérszárnyon siklottak hangtalanul a homokpart felé. Hajuk kígyóként tekergett, ellenkezve a fizika ismert törvényeivel, kutyafejükön torz mosoly ült. Rosst a kényelmetlenség érzése fogta el. A gyermekként sokat bújt görög mítoszok egyik legrosszabbik szereplőgárdája elevenedett meg a szeme előtt.
A kislányok felé iramodott volna, de egy kéz tapintását érzékelte a vállán. Megfordult. Életében nem látott ennyire csodálatosat. A hollófekete haj alól rávetülő mélykék szempár angyali arc ékeként ragyogott. Világos tógát viselt, amely a viharral szemben ragyogó napfényben szinte áttetszővé vált, láttatva a nő minden domborulatát. Ámulatában elakadt lélegzete csupán egyetlen szót formálva hagyta el ajkát: „Hügieia”.
– Az elmúlt kétezerötszáz évben te vagy itt a harmadik látogató. – mondta a nő. – Minden elismerésem!
– Én… én… – dadogott Ross esetlenkedve.
– Válaszokat keresel, tudom. – kacsintott a nő. – Látom, felismerted a kibontakozó cselekményeket.
Ross igyekezett összeszedett feleletet adni. Megköszörülte torkát és nagyon próbált elvonatkoztatni attól, hogy épp egy számára nagybetűs Istennővel beszél.
– Nos, szerintem a lányok a Khariszok. – mondta. – Ez pedig itt a Megtérés, vagy Megbékélés. Ahány leírás, annyi féle név.
– Úgy vág az eszed, ahogy a barátod mesélte.
– Jordi? Találkoztál Jordival? – józanodott ki a férfi. 
A nő csak mosolygott, de a kérdést eleresztette a füle mellett. A küszöbön álló történések felé fordult.
– És azt tudod, hogy ők kik? – mutatott a repülő nőalakok felé. Ross, jó diákként válaszolt.
– Erinnüszök, a bosszúállás istennői. Miattuk aludtam felkapcsolt villany mellett nagyjából tizenhét éves koromig. – Hügieia egy kósza mosoly mellett elismerően biccentett.
– Ők azok, akik teljesítik a halandók kívánságait. – tette hozzá. – Csak éppen mindig pusztítás jár a nyomukban. Eddig a pillanatig.
– Azt tudom, hogy a Khariszok az ő jó megfelelőik. – kontrázott a férfi.
– Az athéni arkhónok döntöttek. Pallas Athéné elpusztítaná őket. De nekem támadt egy jobb ötletem. – mondta a nő, mire Rossnak akaratlanul is a kehely jutott az eszébe.
– Hol van Jordi? – kérdezett végül vissza. – És miért értem egyáltalán, amit mondasz?
– Az értelmünk társalog, Ross. Mindent értünk, amit a másik ki akar fejezni. Beszéd, nyelv nélkül.
– Hügieia…
– Jordi itt van mindenhol és még sincs sehol. Most nem miatta jöttél. – emlékeztette.
Igaza van. A kehely az ok. Csöpp-csepp.
– Mondd tehát, mit hiszel, mi történik odalent? – kérte a férfit.
– Az Erinnüszök, a Föld istennő Gaia és Uranosz gyermekei megtérnének anyjukhoz, ahonnan azonban véres tetteik miatt száműzte őket Zeusz, aki viszont a Khariszok apja. A Khariszok gyakorlatilag Zeusz akaratát teljesítik. Zeusz gyermekei a szeretetet, Gaia gyermekei a bosszút, haragot, gyűlöletet képviselik. Nyilván Zeusznak kell győznie.
– De hol marad a kényes egyensúly? Hol marad az igazságosság? – kérdezte a nő és a kérdése ott lebegett a készülő csatatér örvénylő homokja felett.
A hullámok és a kutyafejű, repülő nőalakok partot értek.
Egy hirtelen villámcsapás sújtott a lányokra, amely nyomán homokfelleg szállt a magasba. Mikor eloszlott, a lányok már nők voltak, harcos amazonok, talpig vértben, kezükben karddal, lándzsával és pajzzsal. Várták a támadást. A tengeri szél ismét homokvihart kavart, teljesen eltakarta a történéseket. Néhány percig tartott csupán a heves küzdelem.
Sikolyok és morgások kísérték, majd a por elült.
Hat test feküdt kimerülten a homokban. A viharnak nyoma sem maradt. Az amazonok ismét kislányokká lettek, a hullámok pedig újfent a tengert fodrozták, mintha sosem indultak volna a part felé. Héliosz szeme átvette a hatalmat az égboltozata felett.
Hügieia méltóságteljesen ereszkedett alá a fövenyre, otthagyva a csodálkozó Rosst. A Khariszok és Erinnüszök egymás mellett hevertek a homokban, amely mohón itta a sebeikből patakzó vért. A lányok teste kutyaharapásoktól vöröslött, az Erinnüszök törött szárnnyal hevertek, körülöttük levágott kígyóhajuk maradványai vergődtek tehetetlenül a homokban. Kimerült pillantásuk kísérte a közéjük szálló istennőt. Az tisztán hallhatóan szólt hozzájuk:
– Erinnüszök, mint azt tudjátok, Athéné halálotok szeretné, mert bosszútok túl véres az emberek számára, így a hazatérésetek sem kívánatos. Én azonban szeretném nektek megadni, ha segítetek nekem. Az emberek tőletek várnak megoldást bajaikra, azonban amit ti megoldotok, új bajokat okoz másoknak. Adjatok erényeitekből, hogy jusson azoknak, kik rászorulnak, mikor megoldhatatlannak tűnő akadállyal szembesülnek. Én pedig gondoskodom, hogy az akadály pusztítás nélkül hárulhasson el. Hagyjatok fel a bosszúval, egyszer és mindenkorra. Cserébe a segítségért, meggyógyítom sebeiteket és a jövőben minden megoldott probléma után hazatérhettek Gaiahoz, míg a következő nap felkel.
A kutyafejű lények egymás tekintetét keresték. Azokból még Ross is ki tudta olvasni a kétségbeesést. Aztán beleegyeztek.
Hügieia az áttetsző ruhája alól egy kupát varázsolt elő.
Körbe hordozta. Mindegyik Erinnüsz egy csepp vérével esküdött fel.

Ezután összeszedett minden lehullott kígyó-hajtincset és helyére tett minden törött szárnyat. Az Erinnüszök ismét teljes erejükben álltak fel a homokról.
– Most pedig öleljétek magatokhoz szülőanyátokat! Aztán búcsúzzatok el annyi időre, míg szükség lesz segítségetekre. – mondta az Erinnüszök felé, akik mohón röppentek a szárazföld belsejébe. Aztán lehajolt a Khariszokhoz és érintésével begyógyította sebeiket. Közben mindegyiküktől egy-egy hajtincset kért, melyet szintén a kupába helyezett. Miután végzett, a Nap felé emelte a kupát és elmondta a Ross által már ismert formulát: Kelyhem legyen kezedben:/Szellem jellem rezzen./ Versben úszik mérgem,/ Ha iszol, s nem kértem.
Ahogy elhangzott az utolsó szó, a kehely Ross kezében jelent meg, Hügieia, a Khariszok és az Erinnüszök viszont eltűntek. Ismerős hang szólította meg.
Jó, hogy eljöttél, oly izgalmas nemde? Háromszor láttam, bár nem voltál benne.
– Jordi! Még nem fogtam fel, mit is láttam. Kelleni fog pár nap. – érezte Jordi kezét a vállán.
Örülök neked! Ne érts félre, jó? / De távoznod kell, süllyed a hajó.
– Milyen hajó? – kérdezte Ross, de erre Jordi válasz helyett üvölteni kezdett. Arca előbb eltorzult, majd lassan ismét a hajósinas fiúvá változott.
– Dr. Campbell! Ébredjen már! Hogy lehet ilyenkor aludni?
A fegyveresek lukat ütöttek a hajó oldalán! Mindjárt elsüllyedünk!

– Ja, hogy ez a hajó! – nyögte Ross, miközben felállt a padlómélyedésben. A hajó tengelye kissé jobbra dőlt. Kellett néhány pillanat, mire a folyosó neonfénye ismét látni engedte. Gyorsan a táskába termelte a lábánál heverő dolgait, külön ügyelve a kehelyre. A fiút követve elhagyta a rejtekhelyét. A fedélzetről már leengedték a hajó egyetlen mentőcsónakját, amelyben benne ült a teljes legénység. 
Skoupidiusnak és bandájának nyoma sem volt már. Ross utolsó előttiként pattant a lélekvesztőbe, végül a kapitány ugrott be mellé, aki gyakorlott mozdulattal vízbe eresztette a csónakot.
– Miért tették ezt a fegyveresek? – kérdezte Ross. – Valaki mondott nekik valamit?
– Senki, Dr. Campbell! Módszeresen átkutatnak minden hajót, amelyik elhagyja az öblöt. – szabadkozott a kapitány. – De az elsőtisztem ellenállt. – mutatott a csónak padlóján fekvő vérző sebesültre, akit eddig a többiek takartak el. – Mielőbb kórházba kellene érni vele, csúnyán meglőtték. De sajnos azok a mocskok tönkretették a mentőcsónak motorját is, így az Úr kegyelmében vagyunk. Szegény ördög meg talán…
Ross az órájára pillantott. Éjfél már elmúlt. A táskájába nyúlt és kitapintotta a kelyhet, majd halkan maga elé mormolt. 
Szeretném, ha gyorsan kórházba tudnánk vinni ezt a férfit…
Ugyan, csupán számára hallhatóan, de a válasz nem késlekedett:
Nem kötött le túlságosan ez a csuda táj. / Na, gyűrd fel az ingujjadat, mondom mit csinálj.