Hóvihar Szenteste
Írta: Lengyel János
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 180
Hóvihar Szenteste
A sötétség megpróbálta jótevő homályba ölelni a tájat. A csillagok csak elvétve kandikáltak elő az előttük táncoló felhők mögül. A vastag hótakaró mintha éppen most eresztené el a fényt, amelyet magába szívott a vörös korong sugaraiból. Dermesztő dalát énekelte az északi szél. A fák és a bokrok nem győztek hajladozni a nagyúr színe előtt. A fehérlő világ hódítását csak egy bizonytalan fekete folt zavarta meg. A kavargó hófúvásban egy ember bukdácsolt a félméteresnél is nagyobb hóban. Bajszára jégcsapokat varázsolt a fagy lehelete. A tomboló viharon át tört utat láthatatlan célja felé. A meg-megújuló szélrohamok olykor ledöntötték a lábáról, hogy elcsigázott testével megízlelhesse a hótakaró puha, de veszélyes ölelését. Reményei szerint hamarosan el kell érnie a Füzesi-házat, hacsak el nem téved ebben a cudar időben, ami a biztos halált jelentené a számára. Minden ízében érezte, ahogy elhatalmasodik felette a fáradtság. A vihar egyre dühödtebben csapott le rá, mintha bosszantaná, hogy még életben találja. Érezte, ahogy a testét lassan birtokba veszi a fagy hidege. Agyában egyetlen mondatot ismételgetett: „El kell jutnom a házig.” Ez minden mást háttérbe szorított.
Közben az égi mezőkön gyülekeztek a felhők, hogy rövid úton megszabaduljanak terhüktől. A kavargó szürkeségen át néhány pillanatig felsejlett a telihold halovány arca. Mint valami égi áldás, nagy pelyhekben elkezdett hullani a hó. Szenteste volt. Havas decemberi éj. Sok száz év óta legszentebb ünnepe a keresztények nagy családjának. Igen, a család ilyenkor meghitten és békességben költi el az ünnepi vacsorát a feldíszített fenyőfa árnyékában, amely alatt mindenféle dobozok rejtik az ajándékokat. Az asztalon bejgli, ízletes húsleves, forró kakaó, tea. A kályhában melengető tűz lobog.
Miklós és szülei a nappaliban tartózkodtak. Ezzel a névvel tulajdonképpen csak ő illette ezt a szobát. Innét nyílott a konyha. Egy szűk folyosó kötötte össze a bejárati ajtóval. Ablakai a hátsó udvarra néztek, így innét nem láttak rá a bejáratra. A házaspár karosszékei a nagy cserépkályha közelében álltak. Ez valódi remekmű volt, amolyan békebeli munka. A zöld cserepeken domborművek, kerámiába égetett pillanatképek. Egyiken tűz mellett melegedő vadász, a másikon bárányt terelő fiúcska.
Az egymásra dobott fahasábokon vidáman táncoltak a tűzpiros lángok, a fából felszabaduló forróság izzította vörös nyalábtestüket. Jóízű melegség töltötte be a szobát. A két öregember el-elbóbiskolt. Miklós a folyosóra nyíló ajtó melletti falnál lévő fotelben ült, és a vihar beszűrődő, tompa moraját hallgatta. Arcára a mozdulatlanság feszített hálót. De a szeme, a fénylő kék szempár, amely már sok leány szívét dobogtatta meg, elárulta, hogy a csendes felszín alatt gondolatlárvák rágják a barázdált szürkeséget. A kályhában lobogó fa pattogásával keveredő vihar zaja és maga az ünnepi áhítat valóban merengésre csábítja az embert. Olykor céltudatosan pereg a film, máskor csapongva váltogatják egymást az árnyékképek.
A szoba közepén asztal állt megrakva csupa finomsággal. Volt ott minden, amit a karácsony évszázadokon át hizlalt szokásai megkívántak. Az asztaltól néhány lépésre, a sarokban ott feszített az ünnepi díszbe öltöztetett fenyőfa. Úgy hírlik, a karácsonyfa-állítás szokása német honból indulva terjedt el szerte a világon. Mindenesetre a Közel-Keleten biztosan senkinek sem juthatott eszébe egy fenyőfát teleaggatni különböző dolgokkal a Megváltó születésének tiszteletére.
Az idősebb Füzesi felébredt, majd kisvártatva megszólalt.
– Rég volt már ilyen viharos Szentesténk.
– Mondtál valamit, Józsi? – riadt fel a szendergésből a felesége, Ilona asszony.
– Semmi különöset, csak a viharról beszéltem. Elnyomott a buzgóság, és azt álmodtam, hogy egy széles mezőn betemet a hó, és én tehetetlen vagyok. Erre felébredtem.
– Hát szó mi szó, nem szeretnék annak a helyében lenni, akit útközben talált a vihar – kapcsolódott a beszélgetésbe Miklós.
– Ugyan már, fiam, ki az az eszement, aki ilyen ítéletidőben útnak indul? Az kész istenkísértés lenne – fordult fiához az öreg.
– Ki tudhatja azt? – mondta az, csak úgy magának.
Az idős férfi melegen tekintett fiára, de ott lapult ebben egy jó adag aggodalom is.
Miklós kései gyerek volt. Egyfajta csoda. Édesanyja már jócskán túl volt a negyvenen, amikor megszülte. Jóravaló fiú. Igazi támasza szüleinek. Nemrég jegyzett el egy csinos, szőke lányt a szomszéd faluból. Ami a támaszt illeti, el is kélt a Füzesi portán. A Kárpátok bércei szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak az utazónak, ugyanakkor kemény élete van az itt lakóknak. Ez fokozottan igaz a fagyos, téli hónapokra.
A Füzesi házaspárnak nem Miklós volt az egyetlen gyermeke. Elsőszülöttjüket,
Ferencet sok évvel ezelőtt a megszállók hurcolták el háromnapos munkára. Jóvátétel,
mondták a vörös csillagos ördögök, újjá kell építeni, amit a fasiszták leromboltak. Csak rövid idő, és már jönnek is. Még kamasz volt. Soha nem tért vissza. Azóta az anyjának a fájdalom-szava lett – Szolyva, a láger. Maga előtt látta szeretett fiát, ahogy hátán a kis batyuval, visszafordult, mosolygós arccal intett, majd beleolvadt a menetbe. Többé nem hallottak felőle.
Sok év eltelt, amíg a szülők feldolgozták a szörnyű veszteséget, de a lélek sebe soha nem gyógyult be. Miklós születése enyhítette a fájdalmat.
– Talán mégis van valaki odakint. Lehet, hogy nem is olyan messze a házunktól –
folytatta tovább eszmefuttatását Miklós, olyan hangszínnel, mintha csak magának beszélne.
Gyermekkora óta álmodozó volt. Történeteket talált ki, amelyeket valóságosként mesélt el a környezetének. Szüleitől sokat hallott a bátyjáról. A legtöbb történetben Ferenc is szerepelt. Miklós képzeletben számtalanszor megmentette őt. Csak régi fotókon látta a bátyját, mégis szoros kötelék fűzte hozzá. Jóleső érzéssel gondolt arra, hogy van egy testvére. Volt. A képzeletében ő mentette meg a bátyját a különböző bajokból, igazából viszont arra vágyott, hogy Ferenc mentse meg őt. Csak néhány megviselt fotó jelentette számára Ferencet, amelyet édesanyja féltve őrizgetett a Bibliájában, de érezte, hogy testvére ott él benne. Leginkább akkor szenvedte hiányát, amikor gyermekként az iskolában verekedésbe keveredett a többségi nemzetből valókkal. De jó lett volna, ha akkor ott van az ő szeretett bátyja, és elkergeti azokat a kötekedő csibészeket, és a jábáni mágyári sértésre illően megfelelnek.
– Isten legyen irgalmas azokhoz, akiket a szabad ég alatt ért a vihar. Ne is beszéljetek ilyen dolgokról! Az Úr nem hagyja cserben az övéit. Elvégre Krisztus születésének napja van – vetett keresztet az asszony.
Miklós felállt és a kályhához lépett. Néhány fadarabot tett a tűzre, mintha csak a képzeletbeli vándort akarná felmelegíteni, majd az asztalhoz lépett, és vodkát töltött a poharába. „Sztolicsnájá” 1 , a legjobb márka. A vodkakultúra, ha lehet így nevezni, is a megszállókkal érkezett a vidékre, és sajnos, mély gyökeret eresztett. Nagyon mélyet.
– Isten irgalmazzon neki – mormolta maga elé, majd lehajtotta az italt. Az üres poharat visszatette az asztalra. Szülei nem is figyeltek rá. Mindketten az édes álom karjaiba zuhantak.
A falióra elütötte a tízet. A két öreg újra felébredt, és visszatért az olvasáshoz. Ilona asszony egy szirupos ponyvaregényt olvasott. Előre lehetett tudni, hogy végül győz a jó, és a két szerelmes egymásra talál. Valami Willis vagy Villis írta, de az is lehet, hogy Horváth, Kovács vagy éppen Balogh. Köztudott, hogy mindent könnyebb eladni, ha azt egy jól vagy kevésbé jól csengő idegen névvel ruháznak fel. Mindegy, csak idegen legyen. Regény, ruhanemű, háztartási cikk stb. Fontos, hogy ne legyen magyar. Szóval semmitmondó tucattörténet, de az asszony már csak ezt szerette. Még mindig szórakoztatóbbak az ilyen hatásvadász történetek, mint a hatalom diktálta merev szóhordalékok.
Füzesi József önfeledten pipázott, és egy régebbi képes újságot böngészett. „Tornádó pusztított Floridában.”
– Nahát, erről nem is hallottam.
„Veszélyben vannak a pandák Kínában. Honfoglalás kori leletre bukkantak egy új ház alapjainak kiásásakor.” Gondolatmenetéből fia hangja zökkentette ki. Miklós közelebb húzta fotelét a kályhához, és megbabonázva bámulta a tüzet. Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha hangokat hallana. Valaki szólt odakintről.
– Mi volt ez? Ti is hallottátok? Egy pillanatra úgy tűnt, mintha emberi hangokat hallottam volna.
– Ugyan, csak képzelődsz. Ki járna ebben az időben errefelé. Különben sem hallanád a vihartól – mondta az apja. – Nagyon furcsa vagy ma este.
– Nem hallottam semmit – jelentette ki határozottan Ilona asszony.
– Márpedig én tisztán hallottam, hogy valaki bebocsátást kért – erősködött tovább Miklós.
– De akkor mi miért nem hallottunk semmit? – kérdezte az apa.
– Megyek, megnézem, hátha egy szerencsétlen akar bejönni, akit a ház fényei vezettek el hozzánk, hogy megmeneküljön a dühöngő vihar elől!
– Vigyázz, fiam! Ne menj ki ebben a cudar időben!
Miklós nem hallgatott édesanyja szavára, felállt és elhagyta a szobát. Menet közben a folyosón lévő fogasról magára kapta a prémes mellényét. A bejárati ajtóhoz sietett. Odakint tombolt a vihar. Vad süvöltése a házba lopózva tompa lüktetéssé fakult. Miklós hátán végig síelt a rémület hidege. Egy rövid pillanatra megtorpant, de hamar visszanyerte bátorságát.
Odalépett az ajtóhoz és kinyitotta.
Tíz perc is eltelhetett már Miklós távozása óta. A két öreg szívére az aggodalom keselyűje telepedett.
– Józsi, menj, nézd meg, hol marad már az a gyerek ilyen sokáig!
A férfi az újságot letéve fia keresésére indult. Alig telt el néhány másodperc, hogy bezárta maga mögött az ajtót, amikor éles kiáltással a feleségét szólította. A nő gyorsan kisietett. Ott találta férjét egy fekvő test fölé hajolva. A fia volt az. Görcsbe meredve hevert a bejárati ajtónál. A száguldó szél félig már belepte fehér takaróval. A visszatérő szélrohamok a mozdulatlan testéhez csapkodták a bejárati ajtót. Miklós kikerekedett szemekkel, rémülten révedt maga elé az üresség fekete mélységébe merülve. Élt, de mégis mintha holt lenne.
Szülei hiába szólongatták, egy árva szót sem lehetett kihúzni belőle. Együttes erővel támogatták be a szobájába. Járni tudott, gépiesen követte szülei gyöngéd noszogatásának irányát.
Mint egy élettelen fadarab, úgy feküdt az ágyon. Édesanyja ült mellette a kezét szorongatva. Mihelyt az időjárás engedte, apja elment segítségért a legközelebbi faluba. A magányos tanya és a falu közötti út nagyrészt fenyves erdőn vezetett át. Az öreg lovas szánnal vágott neki a mély hónak. Füzesi Miklós a bejegyzés szerint december 25-én került a városi kórházba.
Az orvosok szerint valami megrémisztette, és ettől sokkot kapott. A sokk egyfajta kómába taszította. Látszatra úgy tűnt, hogy semmit sem érzékel a körülötte zajló történésekből. A sokkhatás szinte teljesen lebénította. Nem tudták megmondani, hogy mikor tér magához. Talán soha többé, de az is lehet, hogy már holnap. Tanácstalanul álltak az eset előtt. Még a nagyvárosból érkezett Keresztesi professzor sem tudott megnyugtató diagnózissal szolgálni. Szülei kétségbeestek. A fiáért érzett aggodalom leginkább Ilona asszonyt viselte meg. A rendőrségi vizsgálat sem hozott érdemleges eredményt. Ugyan, mit is tud kinyomozni a milícia? A Füzesi-ház körül nem találtak semmilyen nyomot, ha voltak is, azt már régen eltüntette a havazás és a szélvihar együttes munkája.
Volt egy másik, titokzatos eset a környéken, amely erősen foglalkoztatta a lakosságot. December 24-én, késő délután, egy idegen szállt le a vonatról a távolabbi falu vasútállomásán. Szikár, beteges kinézetű férfi. Aki csak látta, annak feltűnt beesett, halálszerű arca. Ruházata viseltes. Az állomásról egyenesen a következő falu felé vette az irányt. Ott is emlékeztek látomásszerű alakjára. A faluszélen egy arra járó erdésztől megkérdezte, hogy a Füzesi család még mindig a régi tanyán lakik-e? Az erdész közölte vele, hogy igen. De figyelmeztette, hogy most már ne induljon el, mert hamarosan itt a vihar, a Füzesi-tanya pedig még odább van. Az idegen nem szólt semmit, némán folytatta tovább az útját. Az erdész látta utoljára. A Füzesi-tanyára nem érkezett meg, és útközben sem találtak rá, sem élve, sem holtan. A falutól a Füzesi-tanyáig, úgy 10 kilométer lehetett az út, de volt egy rövidebb csapás is. Ezt télen nem használta senki. A hatóság hasztalan kerestette a férfit.
Felettébb gyanús. Egyazon éjszaka történt az idegen eltűnése és a Füzesi fiú titokzatos esete. Azonnal beindult a szokásos szóbeszéd. Az emberek mindenfélét összehordtak. Boszorkányságot emlegettek, és még a sátánt is belekeverték az ügybe. Mindenesetre a környék lakosai éjszakára jól bezárkóztak. A Füzesi házaspár ágya mellett is ott állt a csőre töltött vadászpuska. Múltak a napok, hetek, de Miklós állapotában egy fikarcnyi változás sem történt.
Elmúlt a tél. Megérkezett a tavasz. Március elején az elolvadt hó alól váratlanul előkerült egy holttest. A tetemet egy helyi gazdálkodó találta meg nem is olyan messze a Füzesi-tanyától.
Újra szárnyra kapott a pletyka.
Volt valami szokatlan a holttesten. Mégpedig az arcán. Titokzatos mosoly ült rajta. A megnyugvás és a békesség mosolya volt ez. A járási megbízott rendőrnek úgy tűnt, egy elégedett ember arcát látja. Volt még valami más is. Badó Sándor, a rendőrbiztos helyettese, megesküdött rá, hogy amikor tüzetesebben megvizsgálta a halottat, megdöbbentő dolgot észlelt a szemein. Azt állította, a férfi szemébe nézve nem a saját, hanem egy másik ember rémült arcát látta. Ezen állításával magára vonta felettesei haragját. Az emberek pedig egyszerűen bolondnak nyilvánították. Köztudott volt, hogy a rend derék őre igencsak sűrűn néz a pohár fenekére. Ettől függetlenül ez még inkább titokzatossá tette az esetet. Ám akkor lett csak nagy felbolydulás, amikor a rendőr állítását a városi kórboncnok is megerősítette. A rendőrségi jelentésben a halál okaként a test végzetes kihűlését, vagyis a fagyhalált tüntették fel. Örök, vészterhes álomba merült a szerencsétlen. Korábban is vesztették már életüket emberek a vidéken egy-egy cudarabb télen. Ott volt a kis Szuszák Pali, aki a befagyott patakon fakutyázott, és amikor beszakadt alatta a jég, a hideg vízbe esve megfulladt. Két éve pedig Cseda Géza fagyott meg alig néhány méterre otthonától. A kocsmából, vagyis a csájnából, ahogy akkor nevezték, tántorgott hazafelé, amikor elcsúszott, és beverte a fejét. Egyedül nem bírt felállni. Aznap súlyosan zuhantak alá a mínuszok. Mire reggel megtalálták, már teljesen átfagyott. Ez most más volt. Egy ismeretlen emberről volt szó, aki a vidékre érkezve néhány óra múlva eltűnt, hogy aztán holtteste hónapok múlva kerüljön elő.
Hamarosan rendőrségi idézést hozott a postás a Füzesi házaspárnak. Nem tudták mire vélni a dolgot. A hivatalos papír felszólítás volt. Be kellett menniük a városba azonosításra, a kórbonctanra. Nagyon megrémültek, mert első olvasatban arra gondoltak, hogy Miklós fiúk meghalt, és őt kell azonosítaniuk. Nyomban a városba siettek, ami nem is volt olyan egyszerű. A kolhoz egyik tehergépkocsijának vezetője a rokonuk volt. Őt kérték meg a fuvarra.
A rideg, szocreál épület alagsorában volt a halottas szoba. Kopott hordkocsikon hevertek a szennyes lepedőkkel letakart holttestek. Egy rendőr fogadta őket. Közölte, hogy a házuk közelében talált holttestnél olyan papírok voltak, ami azt engedi feltételezni, hogy talán rokonságban álltak vele. A két öreg izgatott lett. Amikor a kórboncnok felemelte a leplet, az asszony elájult, a férfinak pedig könny szökött a szemébe. A szülői szív nem felejt, a szemét pedig nem lehet megtéveszteni.
Micsoda karácsonyi meglepetés lett volna, ha sikerül elérnie a szeretett szülőházat. Ám a gondviselés nem gyakorolt ily kegyet, céljától nem messze érte a vég. Megtalálták elveszettnek hitt gyermeküket, de el is veszítették újra, immár végérvényesen. A sors egyszer már kegyes volt, a veszteséget pótolta. Megszületett Miklós. Ferenc sorsa megpecsételődött, amin még mérhetetlen élni akarása sem tudott változtatni. A szabályok mindenkire érvényesek.
Szép temetés volt, már ha egy temetést egyáltalán szépnek lehet nevezni. A szertartáson megjelent a környék apraja-nagyja. Nem tudni, hogy mennyiben szólt ez a megboldogult személyének és mennyiben titokzatos halálának. A Füzesi házaspár megrogyva, komoran állt a koporsó mellett. Miklós fiúk még mindig kómában feküdt. Ferenc pedig kiterítve, a végső útra várva. Vince atya megindító búcsúztatót mondott a lelki üdvéért. Az asszony lelkében a fájdalom harangja bongott, azt ismételte – Szolyva.
Még aznap, a városi kórházban Miklós magához tért.