Holló esszé
Írta: Gyöngyös Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 361
Holló esszé
A magyar nyelvben a hangsúly általában a szó első szótagjára esik. Ezt a tényt az ütemhangsúlyos verselés magában foglalja. Nem véletlen nevezik magyar verselésnek is, hiszen a mi nyelvünkben a prózai beszéd is ütemhangsúlyos szakaszokra osztható! Tehát a magyar beszéd mintegy saját magát verselheti.
A nyugateurópai verselésben az ehhez nagyon közel álló versláb a trocheus, ahol szintén az első szótagon van a hangsúly. Az a tény egy kissé meglepett, hogy az angol nyelvben sem idegen ez a versláb: a világ egyik legszebb verse, Edgar Allen Poe Hollója a trocheusok özönével nyügözi le az esztéták műélvezetét. Nagyon természetes tehát, hogy a magyar költők már a múlt században is megkisérelték műfordítását. A tizenkilencedik századbeliek, sajnos, nem az élvonalbeliek voltak és nem meglepő, hogy munkáik eredménye lényegesen szürkébb, mint a Nyugatosoké, amelyek közül Harsányi Zsolté és meglepően Babitsé volt a két legerőtlenebb eredmény.
Babits nem sok időt fordíthatott erre a munkára, mert, ha valaki, ő igazán predesztinálva volt a trocheusok négyes építésére. A "Danaidák"-at állítólag évtizedekig hordta fejében leíratlanul és idézte irodalmi meghívásokon, ankétokon.
A Danaidák négyes trochaikus áradata hosszabb zsolozsmaszerű kántálásban adja periódusait, egy egy strófát egy három és felessel zár.
Ezek tulajdonképpen egysorfajú periódusok, de olyan hosszúak, hogy tömbbe írva strófának hatnak. A négyes trocheusok természetesen simulnak az ütemhangsúlyos verseléshez, tehát a magyar nyelvben, a vers szimultán jellegénél fogva, még egy fokkal kihangsúlyozottabb a kántálási ütem, amely egy idő után kissé varázsossá válik és elragadja az embert.
Csaknem ugyanez az elragadtatás lepheti meg az olvasót a Holló skandálása közben is! Babits valószínűleg Kosztolányi és Tóth Árpád technikai vitája után készítette műfordítását nem akarva lemaradni, de Babitsé a vita tárgyai után nem mondható nagyon sikeres munkának.
A vita fő pontja az volt, hogy a Holló nem károghat, mert a "sohasem" -- Kosztolányié -- susog és nem károg. Kosztolányi érvelése az volt, hogy a két megfelelő magyar szó, a "soha" és a "sem" ugyanolyan természetesen forrt össze, mint a "never" és a "more" az angolban. Számomra ez az érv tarthatatlan és már Tóth Árpád is készített egy különlegesen finom műfordítást a "sohamár" refrénnel. Ez egyébként valószínűleg a legszebb magyar változat, ha a pontosság fontosságát nem helyezzük előtérbe. A "sohamár" refrént végig is viszi megfelelő hívórímekkel, amelyeknek a megtalálása nem egyszerű feladat egyrészt az ismétlődési unalom elkerülésétől, másrészt az eredeti értelemtől és idiómától való mesterséges eltávolódástől függően.
A "soha már" egybe írása egyáltalán nem kötelező, elegendő szigorúan a holló megnevezéséhez alkalmazni, minden más helyen külön írva is ugyanaz az akusztikai hatás elérhető, akár az angol szövegben, ahol csak a legkeményebb skót akcentus súlyában károg a holló igazán. Kizárólag a skótok berregtetik az "r" betűt olyan erősen, mint akár az olasz, akár a spanyol vagy éppen a magyar nyelvekben. Poe Hollóját az eredeti amerikai akcentusban hallva az ember úgy érzi, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád vitája a holló károgásáról eléggé meddő és az egyetlen igazi érdeme a két remekbe szabott műfordítás, amelyek közül talán Tóth Árpádé van az eredetihez közelebb!
Egyik műfordításban sem derül ki egyértelműen, hogy fokról fokra, versszakról versszakra kábítószer hatása alá kerül a mondanivaló csak úgy, mint a költő; ugyanakkor a költemény is egyenes arányban egyre exaltáltabb lesz olyannyira, hogy az utolsó strófában a holló egy puszta szimbolummá válik: a "soha többé" jelképévé!
Az én elképzelésem szerint a vers suttoghat, udvariaskodhat, tépelődhet és retteghet más és más refrénekkel szabadon az első hat versszakban, ahol a holló még nem szerepel! A megjelenésétől kezdve viszont ajánlatos a károgás baljóslatát felépíteni!
Tóth Árpádnak volt más indiszkréciója is: egy szó, amit én sem találtam meg az itteni könyvtárakban sem legalább is nem egyértelműen. Tóth Árpád egyszerűen az eredeti szó magyar fonetikus kiejtését használja: "...Gileádban...", amit én zselének fordítok, mert szerintem így a legérthetőbb, noha az eredeti szó talán inkább zselét jelenthetett. A kábítószert is az eredetiből fonetizálja "nepenthé"-nek. Talán egyszerűen "kábítószer"-nek fordítani a leghelyesebb!
A holló megjelenésétől kezdve a vers temperamentuma egyre zabolátlanabbá válik, összefüggéseiben lazul és a sejtelmeinek mámorában a legexponáltabb helyen vallja be, hogy kábítószerrel próbálja csillapítani fájdalmát. Az utolsó szakaszban ez a fájdalom fény és árnyék jelképébe jegecedik.
A két műfordítás közül mégis Tóth Árpádé a pontosabb, mert Kosztolányi fest szélesebb ecsetekkel és idiómaátültetései néha messzebb távolodnak az eredeti értelemtől, noha ő is aprólékosan formahű. Egy egy sorban előforduló szójátékot is visszaadják a magyar szöveg megfelelő helyén. A sorközi rímeket az én fordításom szóközi rím gyanánt is megengedi pontosan a fentebb meghatározott akusztikai okoknál fogva. Például a második strófában: "sziporka stb.."
Verstanilag sem egyszerű, mert a felező nyolcas és nyolcadfeles trohaikus sorok cezúráiban ugyan pontos, de megadja a lehetőséget arra, hogy a sorközi rímeket szóközi rímekként is lehessen kezelni. A középrímek perszeverálódásával Poe minden versszakban a refrénre készít kontrapontot, -- mint ahogyan egy zenemű melléktémája a főtéma kihangsúlyozása érdekében szerepelhet így, -- a sorvégi főrímmel célozza meg a refrént minden szakaszban, azt a pontot, amit a versszak záró három és feles trohaikus félsora elér és visszhangozza az eredeti hívórímet, amely már a strófák második sorának, a nyolcadfélelesnek a végéről követelődzik és a negyedik és ötödik sorok végéről szinte rögeszmésen siet a refrént megtalálni.
A holló megjelenésétől kezdve egyre inkább hat a kábítószeres mámor által előidézett titokzatos sejtelmesség, amely a versben az érzést bizonytalanná, tétovává teszi. Kikacagja, kigúnyolja a hollót, sőt megsajnálja, még segítségül hívja, kérelmet is intéz hozzá, hogy végül meglássa igazi mivoltában, amelyben már boldogtalanságának csak mintegy jelképe szerepel.
A vers monoton zsolozsmaszerű kántálásában csaknem hisztérikusan érkezik el azokra a pontokra, ahol ez a mormolás valamiféle mámoros dinamikába, halucinációs, kábítószeres dühöngésbe, sőt kétségbeesésbe omlik. Ezzel a verssel nagyon szerencsések vagyunk, hogy nyelvünk is eléggé erősen trohaeikus, mert a mi műfordításainkban ez a lejtés akaratlanul is felfokozódott állapotban hallatszik a két verselés szimultánitása miatt! Zenéje tehát erősebben és mélyebben hat, mint más nyelvek verselésében!
Számomra talán pontosan a zenéje miatt a világlíra egyik legszebb verse marad!