Hajtűiden csattant a fény
Hajtűiden csattant a fény
Egy régi fényképen, kislány-anyám
növendék platán mellett állsz talpig
fehérben, s nagy kalapod hullámos
karimája - gyerek-dáma - elnyeli
Iluska-árva mosolyodat. Nagyanyád
sohasem bántott, de mint ferde ék
feszült köztetek a két nemzedék;
vén fa korhadt kérge hullt a csemetére.
Megérteni téged e patinás képtől indultam
vissza hét határon át, meséid nyomát
követve pergő időben játszani bújócskát.
Bűbájosok vezettek sistergő zegzugon,
de nem értelek utol, mindig előttem
járt két ágba fonott sötétbarna kontyod,
s hajtűidén csattant a fény a forduló
szögletén. Gondjaidat mértem a magam
közelében; jaj, szegény, nemzedéknyi
úrból ragyogtál felém. Sejlettek
a kontinensek, de én színekre osztott
elaprózott közelit akartam. Egyszer
a naplódba lestem: "Szép kedvesem..." -
írtad vőlegény-apámnak, s hogy mit
tovább, nem tudom, suhogó úton
menekültem, szalagos virgács táncolt
köröttem, mígnem magzatnyi apróra
gömbölyödtem. Itt születtem újra
tovább kutatni téged; életbe viháncolt
boldog elemek fényénél kerülgettelek,
mert e két szóban már benne volt
a "jóban - rosszban", s a fehér gólya
ajándéka: négy kis pulya pólya mélyén.
E két szóra nóta csorgott, gazdag tájra
baritonból holdvilága: "Árva leány
a szerelem koronája..." Így volt
biztos, ámde akkor - faggattalak eged
alatt -, amikor még tarka képlet volt
az élet, és a halál alperes csak, mért
perdültél buja táncra, ha megszólalt
furulyája? Kicsi holddal hónod alatt,
rajzos bolygó, jaj! Te magad, kérdésemből
kiperdültél, s hajtűidén csattant a fény.
Az apasejt bölcsőjében bőven talált
ellenérvek veled együtt nődögéltek,
s a nyílás közben lekaszált, még
bimbó-fodros anyád, a teli móka
asszony-rózsa fölé nőttek. Szó és
példa nem fért el az idejében, mert
amikor bubujgatott, baba-gyönge
gondolatod lila fényű test-sötétet
óhajtott még. De az anyasejt bölcsőjében
ott volt a kód minden széphez. Hozzáértél,
nyitogattad, brávó! Brávó! Piros lábú
gerle gyűjtött apró gallyat, máskor
pedig vadgesztenye fényes magja gurult
benne... Éledtek a kontinensek, színesedett
erdő, tenger, ám ilyenkor véres
golyó moccant zordul, föld közegű
édesapád porrá őrölt semmi agyát
unta már és kevesellte. Te mélyre látó,
rámeredtél háttal felém, s hajtűiden
csattant a fény... Pillantásra közel
a kép, bár húsz éve már; sárga kis
tyúk futott, futott Ige-árván egy
belvárosi járdán, s jajongva adta
volna vissza a rettegéstől vér-
csatakban ázott percnyi szabadságot.
Közrefogták, nevetéssel megbotozták,
én meg sírtam, nem kívülre, mélyen
nagyon, - "semmi" ügyérttilosban
a könny az arcon... - Talán
nem gyalázat, anyám, hogy e régvolt
tyúkocskával hasonlatba láncoltalak:
aki sárga, aki árva, akinek a ragyogása
nem bírja a közöny-szürke utcakövet,
miért lép ki e világba...? Csendtől
féltél - énekeltél, zajtól féltél
- bátorsággal ijesztgettél; féltél,
féltél, s elsiettél. Hová Kicsi?!
Hold kráterből magányt inni nem oly
sürgős... Üres templom tömör csendje
ereszkedett a szívedre... Sötét hajad
kibontották, arcod körül elrendezték,
így voltál te makulátlan akkor felém,
s fehér, fehér homlokodon csattant
a fény... Elértelek az időben, immár
húgod, kérdezhetem: mért perdültél
buja táncra, ha a halál furulyája
áthallott a létsűrűbe? Mosolyogva
figyelsz most rám, jó nővérem, de
mielőtt válaszolnál, a rejtett
csöndben fegyver dörren. Hosszú
hajad fonni kezded piros szélben,
s kontyba tüzöd, úgy, mint régen.
Apró holddal hónod alatt, kehült
bolygó, jaj! Te magad, messzi pályán
keringsz lassan, s bárhogy felém,
hajtűiden csattan a fény.