Felidézhető történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozata
Írta: Novák Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 367
Felidézhető történetek, gondolatok, hangulatok, képek sorozata
Bevezető a haikukhoz
Több évtizede írok haikukat. Vonz a sejtelmessége, vonz, hogy néhány szó képes felidézni történeteket, gondolatokat, hangulatokat, természeti képeket városról, tájakról. A szöveg táj, a tördelt sorok asszociációs láncba fűzve a nappalok és éjszakák útjain haladnak.
A haiku a legismertebb keleti versforma, és nagy hatást fejtett ki a nyugati irodalomra is. Bármi lehet a témája, bármiről szólhat. Tizenhét szótagban, három sorban gondolatok, képek felvázolása, felidézése történik. Egy érzés, egy benyomás, egy hétköznapi hangulat, mozdulat kap nagyobb jelentőséget a haikuban, és válik általánosan érvényes mondanivalóvá. A zen nyelvén szólva: a világ egységének átélését fejezi ki a vers nyelvén. Az élmény, a pillanatnyi megvilágosodás ideje, és a természet titkainak kifürkészése, megragadása.
A természetesség, az egyszerűség, a közvetlenség ötvöződik benne. Japánban évszázados hagyományai vannak. Fénykora a XVII. és a XVIII. századra esik. A feudális, katonai kasztrendszer szűk keretei között kialakuló városi polgárság irodalmi önkifejezéseként jött létre.
Gondolatiságában rokon a zen-buddhizmussal, a türelmes elmélkedés tanával. A haiku is a szemlélődést tartja a legfőbb teendőnknek, ahol szabadon áramlanak a gondolatok, az észlelhető világ részeire bomlik, majd a képzelet összerakja egy új egésszé a mozaikdarabokat.
Az európai lírában az epigrammával tart rokonságot. A kapcsolatot a mindkettőben felbukkanó ellentétek adják. Mindegyikben ellentmondás rejtezik, megbúvik bennük egy csavar az előző gondolatokhoz képest, ami egy új helyzetet teremt. Aztán inkább csak a különbözőségeket sorolhatjuk, hiszen az epigramma emléket állít, erkölcsi, politikai sikerekre emlékeztet. A haikura ezek nem jellemzőek, inkább részleteket vázol, az általánosan érvényes természettörvényeket kutatja.
A haiku szimbolizálja világunkat, jelez, csak felmutatja a tényt. Nem mond el történeteket, nincs benne jellemrajz, nem fest kortörténeteket, nem egy rövid novella, nem jelenik meg benne összeütközés szereplők között, nem ír le eseményeket. A haikuk tömörségükkel, sejtelmességükkel többértelmű jelentéssel bírnak. Többre és másra is gondolhatunk olvasásukkor, így az olvasó képzeletére is számíthatunk az írásukkor, mert mindenki hozzáteszi saját tapasztalatait a szöveghez.
Számomra is a városlakó lírai merengésére ad alkalmat az elmúláson és az élet dolgain.
Kosztolányi nem véletlenül nevezi természeti rajznak, mert a felvázolt kép mögött ott egy másik rajz, egy lelki rajz. Ez mindannyiunk lelki rajza lesz. A haiku írója csak megindítója a gondolkodásnak.
A magyar nyelv szóösszetételei páratlan gazdagságot biztosítanak a haiku írására. Árnyaltan fejezhetjük ki érzelmeinket egy-egy pillanat, hangulat felidézésekor. Úgy hívja elő a gondolatokat, ahogy a folyóba dobott kő hullámai egymásra futnak, és szétterülnek a víz felszínén. Az asszociációk is így kapcsolódnak egymáshoz.
Szeretek haikut írni. Szeretem, ahogy a szavak titkokat rejtenek magukban, aztán egyszercsak felfedik a bennük megbúvó megállapításokat életről, halálról, a végső kérdésekről, és a közte meghúzódó útról. Szeretem, hogy sűrített életképeket lehet velük írni, és alkalmas a meghökkentésre. Bíztat is, hogy kár a világ hazugságait elhinni, mert a természet tiszta képeiben rejtőzik az igazság és a szépség.
Köznapi történéseknek lehet olyan szerepet adni, amelyekből sorsunkra, életünkre vonatkozó megállapításokat lehet levonni. Erre jó a haikupillanat. Ellazulhatunk az időtlenségben, átéljük a mulandóságot. A haiku a láthatón túlra vezet. Gyökereink a földhöz kötnek ugyan, de ábrándjaink az úszó felhők közt haladhatnak.
Az itt olvasható versek is a véletlenszerű alkalmak forrásvidékéről származnak. Témájuk a táj és a város. Túl a csábaságokon, túl az ördög álarcosbálján is, kísérletet teszek, hogy a csalóka tünetekből kihámozzuk azt, aminek a mérge összehúzza az arcot. Igaz, sejtjeink már egyre kevesebb energiát nyernek a környezetünkből. Az észokoktól messze estek a tények, hiába egy a gyökerük. Sorsunkban sebekkel egyre ridegebbek lettünk. Szavaink baljós sejtelmek az időről, és énjeink mélyén ott a régi kérdés: lehet-e még azonosulni a természettel?
Vagy csak annyi maradt, hogy önkényesen számolgatjuk a csillagokat?