Emlékváros
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 288
Emlékváros
Az arcodat figyeltem, ahogy beértünk a városba.
Te egy európai nagyvárosból származol, én innen. Figyeltelek, mikor önt el a csalódás, de csak őszinte kíváncsiságot láttam rajtad. Ezt szeretem benned
annyira, hogy úgy rá tudsz csodálkozni mindenre, ami más.
Az első és egyetlen kereszteződésben álltunk, a lámpa éppen piros volt. Hadonászva mutogattál mindenfelé, egyben akartad elnyelni a várost, kérdezgetted, mi micsoda. De én nem tudtam akkor még elmondani semmit, fürösztöttem a lelkemet az emlékeimben.
Érezted, nem jött el a pillanat, hát egyszerre csak elhallgattál, és dúdolni kezdtél egy dalt, a mi dalunkat. A nagy postánál jobbra fordultunk, figyeltem az épületet. A tető őrizte egykori patináját; felújították, s nem is rosszul. Szemben vele Boór bácsi patikája állt. A cégér megújult, és új ajtót építettek be a régi épületbe, forgóajtót, ami folyamatosan használatban volt. Ahogy elhaladtunk előtte, megpróbáltam belesni, ki állhat most a pult mögött. Fiatal nők sziluettjét láttam, legalábbis a mozgásukból úgy tűnt, hogy azok. Persze, hogy nem lehet Boór bácsi – már gyerekkoromban is vagy 70 éves volt, és azóta 20 év telt el.
A nagycsarnoknál fordultunk el; heti piac volt éppen. De miért nevezik nagy csarnoknak, hiszen nem több mint néhány asztal az árusoknak? Egykori gyerekszememnek óriásinak tűnt.
Hirtelen váltottál és egy éles kanyarral beálltál a csepp parkolóba. Kiugrottál a kocsiból, és az első asztalnál vettél néhány szál virágot. Persze te nem tudod,
hogy mindig az első asztalnál a legdrágább a virág... A kezembe nyomtad, és boldogan rám mosolyogtál. Hazai virág, mondtad, és aztán megkérdezted, merre
tovább. A főtérre navigáltalak. Kevés volt a parkolási lehetőség, de te bebűvészkedted az autót egy lehetetlenül aprócska helyre; kíváncsi lennék rá,
hogy a másik két autós gutaütést kap-e, amikor megpróbál előled és mögüled kievickélni...
Először a templomot akartam megnézni. Nem mondtam el neked, hogy az idős emberek mennyire rajongtak értem kislány koromban, ha feltűntem közöttük.
Nagy ünnepen mindig zsúfolva volt a ház, ez csak ’45 után változott meg.
Korombéli is alig maradt, szétszórattak a felszabadulás után, rejtőzködtek szüleikkel együtt az újfajta szabadságban... Hát ezért örültek nekem, a
gyereknek az idősek, akik túlélték az üldöztetést, hogy nem hiába. Mégis megmaradtak, fennmaradtak – igaz, kicsiny a magocska, de él.
A templom kertjében áll a meggyilkolt gyerekek emlékhelye. A nagyszüleim osztálytársai közül sokan füstté váltak, akár egy téves álom, úgy tűntek el...
Nem, a temetőbe nem akartam kimenni. Most áltattam magam, hogy minden úgy van, ahogy egykor, ezért csak olyan helyekre mentünk, amelyekhez élő emlékek fűztek.
Beszálltunk az autóba, és elindultunk a modern lakótelep felé. Út közben feszülten figyeltem, meghallom-e a harangot. Tudod, itt van a világon talán az egyetlen olyan harang, amit csak a helyiek hallanak meg, annyira halk. Persze te meghallottad, láttam, hogy feszülten fülelsz, és megkérdezted, honnan jön, mi ez
a hang. Egy zenész elől nem lehet ilyesmit elrejteni... Ragaszkodtál hozzá, hogy nézzük meg. Mikor odaértünk, elnevetted magad, és mindjárt leszolmizáltad a kis harang hangjait.
Halkan dúdoltál még akkor is, amikor odaértünk a tízemeletesekhez, ahol nagymama élt gyerekkoromban és ahová annyi szép emlék kötött.
Egy helyütt észrevettem, hogy még mindig a régi, kopott utcanév áll az új alatt.
Felnéztem az ötödik emeletre. Csak a ház színe volt más, az erkélyek üvege még a régi. Az ablakban világosság égett, otthon volt az új tulajdonos. Elképzeltem, hogy nagymama jön-megy a lakásban, és képzeletben körbejártam a lakást is.
Ott állt az én gyerekágyam, amott meg az öcsémé. Innen nyílik a konyha - a valamikori pöttyös konyha -, ahol annyiszor festettünk és játszottunk nagymamával. Ha most benyitnék a wc-be, biztosan ott találnám a
rejtvényújságait is... Míg kicsik voltunk, folyton beszélgetett velünk, bárhol is volt; fürdőben, wc-n, vagy a konyhában. Azt akarta, hogy mindig biztonságban
érezzük magunkat.
Magamban felkiabáltam az emeletre, mint oly sokszor kislány koromban: Nagymama! Aztán hirtelen sarkon fordultam és magammal rángattalak; nem akartam látni, hogy nagymama többé nem néz ki az idegenné vált ablakon. Mi történt, kérdezted, de megint csak nem tudtam válaszolni, némán bandukoltam melletted.
Most jöttem rá, hogy öregszem – már fontosak gyerekkorom helyszínei, és nem tudom megosztani veled sem.
Láttam, nem érted, mit akarok, de úgy telve volt a lelkem az egykoréltekkel, hogy nem volt erőm megmagyarázni semmit.
Innen az óvárosba mentünk.
Abban a málló falú, aprócska kertes házban élt a nagyanyám az egész családjával. Úgy emlékszem, azt mondta, ott is született. A háború után visszakapták, de már nem tudtak vele mit kezdeni, az egyik oldala találatot kapott; a család férfiai nem jöttek vissza, hát nagyanyám anyja eladta.
Vajon hány kísértet bolyong benne éjszakánként, keresve elrabolt életét?
Egyszer, még mikor élt a nagyanyám, bekéredzkedtünk a kertbe, a háziak kissé csodálkozva, de kedvesen beinvitáltak, mikor elmondtuk, kik vagyunk. A fiatalasszony mindjárt limonádéért futott, a férfi körbevezetett minket a kertben, mert a házba nem akart nagymama bemenni. Ha bemegyek, mondta, akkore ltűnnek az enyéim mindenestül. Csukott szemmel állt a kertben az alatt a faa latt, melyet még az édesapja ültetett, amikor a második gyereke megszületett, an agymamám. Itt ez volt a szokás: minden gyerek születésekor ültetni egy fát...
Néztem, ahogy szálfa egyenesen áll, arcán váltakoznak az érzelmek, és tudtam, most csöndben kell lenni, az övéivel van. Aztán megmarkolta a vállam, és azt
mondta, mehetünk, elbúcsúztam. A fiatalasszony a limonádéval éppen akkorblépett ki a házból, amikor mi betettük a kertkaput magunk mögött. Még
észleltem a csodálkozást és egy csepp sértődöttséget az arcán, hogy el sem köszöntünk.
Ő nem tudta, amit én, hogy nagymama soha nem búcsúzott el senkitől. Félt búcsúzni, annyi minden volt már mögötte. Mindig ezt mondta: majd találkozunk...Felvetett fejjel távozott, soha nem nézett vissza. Én tudtam, miért.
Az óvárosban még ma is sok a kertes ház.
Odataláltam ahhoz a kapuhoz, és bekukucskáltam a kertbe.
Az egykori fiatalasszonyt láttam, amint éppen megy be a házba. Széles csípője ma is lágyan, talán kevésbé könnyedén ringatózott, de így is megismertem. Nem
vett észre minket. Becsuktam a szemem, és elképzeltem nagymamát, ahogy áll a fa alatt lehunyt szemmel. Én is becsuktam a szemem, és akkor találkoztunk.
Megkérdezte, mit keresek itt, ez nem az én életem, és azt mondta, menjek innen, éljem az én életemet. De csak álltam ott, nem tudtam mozdulni.
Könnyű érintésre térem magamhoz. Most merre, kérdezted, és finoman megfogtad a karomat. Csöppnyi türelmetlenséget éreztem a hangodban. Közben
apró cseppekben megeredt az eső.
Egy idős férfi ballagott velünk szemben az utcán. Eleresztetted a karom, és odaléptél hozzá. Valamit beszélgettetek, aztán köszöntél, és visszajöttél
hozzám. Némán elindultunk. Nem akartam beszélgetni, csak lehunyt szemmel képzelődtem; újra kislány voltam és mentünk fel a hegyre a piros kutyát megnézni, amit nem hittem el, hogy létezik, de tényleg létezett!
A temetőnél állítottad le a kocsit. Kiszálltál, és némán nyújtottad a kezedet. Nem tudom, hogyan találtál ide, talán az utcán az az idős ember mondta meg neked,
hol találod meg pont ezt a temetőt?
Önkéntelenül elindultam a sírok közt, és álltam meg ott, annál a sírkőnél.
Rövidlátón silabizáltad a neked ismeretlen betűket. Aztán fogtad a virágokat, és rátetted mindet.
Elsírtam magam.
Levettem a sírról a virágaidat és két követ kerestem helyettük.
És ekkor mindent elmondtam neked.