Egy ikonikus művész portréja-1

Írta: Pődör György


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 306



Egy ikonikus művész portréja I.
Tóth Csaba


Tóth Csaba portréja.  ©Garas Kálmán

Tősgyökeres vasi vagyok, büszke vagyok szülőföldemre, Vasszilvágy bennem
az örök szülőfalu, Szombathely életem (fő)városa, Vasszécseny a nyugdíjas napjaim alkotóműhelye. Egész életem során igyekeztem a környezetemért, a reám bízott és a felvállalt feladatokért tenni minden megtehetőt. Vasszécsenybe költözve ismerkedtem meg személyesen is Tóth Csaba Berzsenyi-, Munkácsy- és Simsay-díjas festőművésszel, aki számomra meghatározó lett a falu és személyem kapcsolatában. Ikonikus személyiség, nem csak Vasszécsenyben, de vármegyén innen és vármegyén túl is. Voltak, vannak és lesznek dolgok, melyekben másként gondolkodunk, de a kölcsönös tisztelet példaértékű ebben a megosztott, zaklatott világunkban. Gyakran találkozunk, házuk az ásványmúzeumom átellenében van a Gyöngyös utcában, a Gyöngyös patak idillikus partján. Tevékeny ember, ritkán pihen. Átgondolva az interjúm kérdéseit, rájöttem, hogy egyetlen beszélgetésbe nem is férnek el gondolataink.
Izgalmas volt életének kiteljesedési korszaka, de legalább ugyanilyen izgalmas, ha nem erőteljesebb az a portré, amely a Leonardo-kutató művész hihetetlenül szívós kutatómunkáját jellemzi. Az első részben több mindent igyekszem érinteni, ami a művész és tanár életét meghatározta, míg a második (áprilisi) szám kizárólag a Leonardo-tanulmányok születésének izgalmas titkairól szól.

1.Életrajzodat, pályautadat olvasva meglepő, hogy az 1977-es érettségivel kezdődik (erről még később), pedig az embereknek a korai gyermekkor, a szülők, a család általában meghatározó élmény későbbi kiteljesedéséhez. Bepillanthatunk a múlt eme korai időszakába? Mit jelentett számodra a gyermekévek időszaka?

Szombathelyen születtem, mert abban az időben már nem szültek otthon az édesanyák, azonban Vasszécsenyt tekintem szülőfalumnak, kilenc-tíz éves koromig nem is léptem át a határát. Meghatározó emlékeim vannak gyermekkoromról, a családról, a rokonokról, a falu akkori mindennapjairól. Az óvodában kiderült, hogy másképp látom a világot, mint társaim, amikor egy fát kellett lerajzolni, és én elkezdtem az elágazásait természethűen rajzolni, míg mindenki más un. „söprűfákat” rajzolt. Másodikban az osztályfőnököm már mindenkinek büszkén mutogatta a rajzfüzetemet, hogy micsoda tehetség.
Harmadikban aztán az osztályterem falán lévő Petőfi portrét olyan élethűen rajtoltam le, hogy annak köszönhetően átjárhattam a felsősök rajzszakkörére, amit Pungor Zoltán vezetett. Az itt készített munkáimat viszont minden rajzversenyről kizárták, hogy „felnőtt csinálta”. Pungor Zoltán tanárúr figyelt fel a budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskolára, így ide felvételiztem nyolcadikban, sikeresen.



Isten és a világ. Zsámbék, 2021.


2.Meglepett, hogy itt a játékkészítő-grafika szakán érettségiztél. Milyen szempontok vezettek a választáshoz? Mit adott életedhez és munkásságodhoz ez a négy év? Mennyivel befolyásolta azt a kétéves tevékenységedet, melynek során a Szépművészeti Múzeumban dolgoztál?

A festő, szobrász és grafika szakot jelöltem meg, de ezek a szakok teltek meg a leghamarabb, így kerültem a játék szakra. Első rajzórán, amikor mindenki bemutatkozott, furcsa dolog történt, miután elmondtam a vasszécsenyi származásom, ugyanis nem más lett a rajztanárom, mint a faluból a Rákosi korszakban elüldözött, elmenekült Szkok Iván festőművész. Ő épp csak elkezdte szeptemberben a lipárti iskolában a tanulást, amikor államosították a malmaikat, édesanyját pedig elvitte az ÁVÓ. A Török Pálban, mi csak így nevezetük a budapesti szakközépiskolát, fantasztikus tanáraim voltak, M. Kiss Pál és Maksay László vizuális művészettörténetet tanított, ami azt jelentette, hogy a füzetünkbe minden jelentős műalkotást le kellett másolni, amire osztályzatot adtak, így érettségire vizualizáltuk az egész művészettörténetet, és ez a tudás nem lexikális tudás volt. A közismeretei tanárainknak is nagyon sokat köszönhetek, általános műveltséget adtak. A kollégiumban pedig Mózer Zoltán nevelőtanárunk a magyar kultúra mélyrétegeibe avatott be minket. Én a jó rajzosok közé számítottam, díjakat nyertem az iskolai rajzversenyeken, egy évvégi kiállításon a Képzőművészeti Főiskola akkori tanárai állítólag azt mondták munkáim láttán, hogy felvételi nélkül felvennének. Ez azonban nem így történt, csak a negyedik próbálkozásom járt sikerrel. Egy évig Szombathelyen dolgoztam grafikusként, a városban, abban az időben, nem lehetett aktot rajzolni, így visszaköltöztem a fővárosba, ahol előbb a Postás rajzszakkörbe jártam, majd a főiskola esti tagozatára. Ezekben az években dolgoztam a Szépművészeti Múzeumban.



Hommage á Cézanne, Szombathely, 2006.

3. 1985-ben diplomáztál a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán, ahol mestered Sváby Lajos volt. Milyen hatással voltak rád az egyetemi évek és mestered?

Azokban az években a Képzőművészeti Főiskolán nagyon színvonalas képzés zajlott, Sváby kiváló mester volt, emberileg is nagyon tiszteltük. Kemény alapozó évek után azonban az én utam kicsit eltért az övétől, így Blaski János osztályában diplomáztam.

4. Rövid ideig (1986 és 1990 között) művészeti előadó voltál a Vas Megyei Tanács Művelődési Osztályán, számtalan kiállítást terveztél és valósítottál meg, összefogva a fiatal és idősebb művészeket. Valódi közösséget hoztál létre az addig szétszórtan tevékenykedő alkotókból. Hogyan emlékezel ezekre az évekre?

Nem is volt ez annyira rövid idő, nekem akkor nagyon hosszúnak tűnt. Blaski mestert kérdeztem meg, hogy elvállaljam-e azt a munkakört. Azt válaszolta, Csaba, most nyílt meg a Szombathelyi Képtár, ami biztosítja, hogy ne szakadjak el a hazai képzőművészeti élet vérkeringéséből, és ez így is lett. Sokat kellett dolgozni, sokszor a hétvégéken is, viszont itt köteleződtem el egy életre a vasi képzőművészettel.

Keresztény metafizika, 1998.

5. Ezután egyenesen következtek az egyre szebb és nagyobb kihívások, nem csupán a művészember, hanem a tanár számára is. 1990-től a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán tanítottál, 2000-2002 közt a Rajz Tanszék vezetője voltál. 1991-2000 között óraadó tanárként a szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában, majd a Nyugat-magyarországi Egyetem (2017. február 1-től Eötvös Loránd Tudományegyetem) Savaria Egyetemi Központ Vizuális Művészeti Tanszékének docenseként tevékenykedtél. 1995-től tagja lettél a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, 2003-tól pedig a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének, valamint alapító tagja voltál a Rumi Rajki Műpártoló Körnek (1990). Impozáns életút. Mesélj olvasóinknak ezekről az évekről!

A hivatali munkakör után valóságos elyzium volt számomra a tanítás és az, hogy végre a nyári szünetekben festhettem. 1991-ben Bécsben, majd Prágában nyílt kiállításom, 1993-ban pedig Budapesten mutathattam be újszerű munkáimat az Újlak Csoport kiállítótermében, a Tűzoltó utcában és a Várfok Galériában.
1994-98 között egy kiállítás-sorozatom valósult meg Németországban (Mülheim, Hamburg, Meissen, Loccum), és 1996-ban a Lendvai Várgalériában is volt egy nagyszabású kiállításom. Pár évre rá jött a még nagyobb szabású „Iconostasion 2000” kiállítás a szombathelyi Savaria Múzeumban és a Ceglédi Evangélikus templomban, 2005-ben pedig a József Attilához kapcsolódó „Költőnk és kora” Székesfehérváron és Szombathelyen. Eddigi legnagyobb kiállításom pedig 2006-ban nyílt meg a Szombathelyi Képtárban „Hommage á Cézanne címmel”, 100 nagyméretű képinterpretáció, amely stilárisan Cézanne-hoz, gondolatilag pedig József Attilához kapcsolódott. Azt mutatta fel, hogy Cézanne milyen nagy hatást gyakorolt a 20. század első felének magyar festészetére, illetve minden kép egyben egy József Attila sort jelenített meg, ami azt bizonyította, hogy mennyire azonosak voltak a költő verseinek képei a kor festők által alkotott képeivel. Az utóbbi években „Isten és a világ” címmel volt egy nagyszabású kiállítás-sorozatom (Marcali, Tihany, Szombathely, Sopron, Zsámbék), majd  elkészültem a Miatyánk képciklusommal (Celldömölk, Győr), manapság pedig könyvekkel foglalatoskodtam (Isten és a világ -2020, A mi Sziklás madonnánk -2022, Leonardo-tanulmányok -2023).

6. Lokálpatriótaként kutattad Vasszécseny gazdag múltját, melynek eredményeit a Múltidézőben olvasgattuk. Engem lenyűgözött ez az alaposság, szinte minden számot olvastam. Folytatod ezt a tevékenységet? Lesz belőle kiadvány?

Nem tervezek kiadványt, csupán egy helytörténeti adattárat állítottam össze, amelynek egyik fele írott forrásokat, a másik képi dokumentumokat tartalmaz. A Vasszécsenyi Múltidézőt több mint tíz éve szerkesztem és írom, ma már a világhálón is elérhető. Mindig találok új és aktuális témákat az új lapszámokhoz.

7. Gyakran találkozunk, általában akkor, amikor környezetünket szépítgetjük. Te a sövényeket, én a múzeumot. Itt is alaposan végzed a munkát! Látom, nem félsz a kétkezi munkától! Örökölted ezt a kitartást?

A természet, a kert (ami mindig a Paradicsomkert emlékét őrzi), az itt elvégzett kétkezi munka semmivel sem pótolható. Valósággal újjászületünk ezekben az foglalatosságokban, mivel egyben a nélkülözhetetlen szemlélődést adja mellé a természet, az Opus Dei.

Európa halott, mi öltük meg, 2020.


8. A családod szinte mindegyik tagja elismert művész, számos kiállítással maguk mögött. Magdika, a leányod is tehetséges. Büszke vagy reájuk? Mutasd be röviden őket!

Két lányunk és két fiunk született. Mindegyiküknek volt rajztehetsége, azonban csak a két lányunk választotta ezt a hivatást. Kata kézműves szakon végzett a Nyugat-magyarországi Egyetemen, majd ugyanitt Vizuális művészeti tanári diplomát szerzett, 2017-ben Kiss Sándor díjban részesült. Magdi Pécsett szerzett szobrászművész diplomát, majd ugyanezen az egyetemen Képzőművész-tanárit egy évre rá. Ma a híres szombathelyi Váci Mihály Művészeti Alapiskolában tanít. Három köztéri alkotása látható a vármegyében (Szombathely, Tanakajd, Vasszécseny), 2021-ben a szombathelyi Nemzetközi Textiltriennálé egyik fődíját nyerte el.

9. Vasszécseny 800. évfordulójára te hívtad fel a figyelmemet, s kezdetben még közösen terveztük meg az egyéves programot. Egy kicsit engem is magamra hagytál, úgy érzem. Pedig született egy szép monográfia is közben. Bizalmi válságot érzek közted és a falu vezetői közt. Lehet erről őszintén beszélnünk?

A 800. évfordulóra készülve többrészes előadássorozatom volt a Pungor Ernő Művelődési Házban, komoly helyi érdeklődés mellett, mindez önzetlen falajánlás volt a részemről, azonban a falu részéről a viszonzás viszont elmaradt, igazából soha semmilyen támogatásban nem részesültem, mint alkotóművész, mint helytörténész, mint a Vasszécsenyi Plein Air Művésztelep vezetője.



10. ” Tóth Csaba személye, egyéni pályaképe két olyan ellentétpár közé feszül, amelyek két végletet jelentenek, ugyanakkor egymásnak feltételei. Eredő és végpont, ami összetartozik – lokalitás és egyetemesség. Mindez itt, Közép-Európában, keresztény hitben. Festészetét a későbbiekben interpretációnak nevezi el, ami nem más, mint a művészet halála utáni művészetrekonstrukció.” Ezeket a mondatokat Módy Péter szobrászművész mondta egy kiállításod kapcsán. Mit jelent számodra a keresztény hit adta erő a festészetben? Jellemezd röviden a művészi munkád ars poeticáját!

Ahol az ember Istenre rátalál, 2022. (130x1230 cm, olaj)


Szörényi Levente énekelte: „hit nélkül élni és alkotni nem lehet”. A művészetek mindig a kultusz szolgálatában álltak az őskortól a modernitásig, míg az utóbbi negligálta a kultuszt, annak létét, és ezzel lassan, lépésről lépésre felszámolja a kultúrát, a művészetet. A fekete keretes képeim erről a drámáról, tragédiáról tudósítanak. Egész európai kultúránk van végveszélyben napjainkban, erről adok hírt a festészetemben, ennek megjelenítése a küldetésem.

Köszönöm az eddigi válaszokat, s örülök az őszinte beszélgetésnek. Nem zárjuk le az interjút, mert még sok, egyre izgalmasabb kérdést kell megbeszélünk. Amostani szám rendhagyó, ezért az áprilisi számban jelentkezünk a folytatással,  melynek címe a MI SZIKLÁS MADONNÁNK NYOMÁBAN.