Czegő Teréz – a színészember

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 410

Czegő Teréz – a színészember
Mindjárt hetven

Írhatnám azt is, hogy a színész arra születik, hogy őt csodálják. Minden másra türelmetlen. Játszik neked, szerepel, előad – tetszeni akar. Mindig mindenkinek. Ilyen Czegő Teréz. Ezért nem is tudok vele komolyabb dolgokról beszélni. Azok olyan mélyre vannak eltemetve benne, hogy már maga sem tud róluk. Csak brillírozik a hangjával, kacarászik, egy legyintéssel pontot tesz szörnyű események végére, mint aki mindent kibír, ki kell bírnia, de hát ki lehet, nem kell ebbe belepusztulni, meg sajnáltatni magad – minek? Végezd a munkát és vedd föl terhedet, éneklik valahol hívő berkekben, Teréz pont ilyen, bár nem is tudja, miről énekelnek másutt. Ő csinálja, amiről másutt beszélnek. Segít neked, ha kéred, elszaval verseket, fellép rendezvényeken, barátságból, csak úgy. Megajándékoz. Varrja, hímezi a szebbnél szebb székely varrottasokat, falvédőket, párnahuzatokat, terítőket, függönyöket. Alkot. Ügyes kis dobozokkal lep meg, elképesztően sokirányú kézügyességgel megáldott teremtés. És nevet. Kalaposan sétál, mikor széles mozdulatokkal üdvözöl már messziről. Színház az egész világ, a színpadon tudni kell járni címszóval, hirtelen bekerülsz te is abba világba, ahol téged figyelnek. Már miatta, mert épp vele beszélgetsz. Azt is mondhatnám, a nappali színész. De azt is, hogy ő ezt nem tudja, ő ilyen. Amiről kellemetlen beszélni, arról minek? Minek ráönteni másra a magunk szemetesládáját? Jobb azt már nekünk jóval azelőtt kiüríteni. S ha nem lehet, legalább a szagától, bűzétől, ami facsarná az orrunkat, megszabadulni. Volt, ilyen volt, ez volt, megesett. Ilyen az élet. Túlélhető. Valameddig. Hogy meddig tart, nem a mi dolgunk. Élni a dolgunk, úgy, hogy lehetőleg ne legyünk senkinek terhére. Most már kivált ne, mikor szépségünk, csinosságunk, kiemelkedő jelenségünk, amivel a világ szemébe tolakodtunk, már tova... Teréz idejében ráérzett az idő nyomorgató munkájára és felvette ellene a harcot, ravaszul. Mama lett már fiatalon. A színészek Teréz-mamája. Nála mindig kaptál enni, különleges erdélyi finomságokkal hódított meg, ellenállhatatlanul. Mert a színész már csak ilyen. Tetszeni is azért akar, hogy jobban érezd magad. És ha ezt ő okozza neked, már megkapta jutalmát. A lélek mélységeinek bugyrait meg hagyjuk a Fennvalónak, Ő elviseli. Mi elégedjünk meg azzal, amivel meg tudunk birkózni. Mert meg lehet. Czegő Teréz, a székelyföldről ideszármazott Színész, zalai tájakon is otthon van. Meggyökerezett, mint az egészségünket tápláló-megtartó fűszernövény, amit idesodort a szél. Jó megízlelni, élni vele.

- Kedves Teréz, nagyon régóta ismerlek. De nem ismerlek eléggé. Mesélj magadról, a pályádról. Hány éve is vagy „rajta”?

Zalaegerszegen ülünk, a színészházi lakásán. Nem tudta, mivel lepem meg, váratlanul érték faggató kérdéseim. De nem jött zavarba. Hogy is jött volna? Hiszen színésznő! Talpra kell esni, mindig...

- 1970. augusztus elsejétől. Ez negyvenhat.

- És ebből hány évet töltöttél ott Erdélyben?

- ’70-ben azonnal Temesvárra kerültem, s ott ’81-ig voltam, amikor a férjem, dr. Bücher Helmuth úgy gondolta, hogy menjünk el Németországba. Meghalt az apósom, anyósom elment meglátogatni az öccsét Németországba, és kint maradt. És így a férjem mehetett volna, így adtuk be az útlevélkérést. Nem akartunk volna menni, ha nem lett volna az az őrület, a Ceausescu rendszer... Az akkori pártfőnök Temesváron, - most magánegyeteme van ugyanott - azt kérdezte tőlem, Pöszével együtt voltunk nála, Kiss Erzsébettel, aki most Németországban él, - hogy : Dar nu puteti vorbi cu sotul dumneavoastra, sá nu mergeti in Germania? (Nem tud beszélni a férjével, hogy ne menjenek Németországba?) S mondtam neki, hogy : Nu, pentru ca nu este sub papuc. (Nem, mert nincs papucs alatt.) A válaszom úgy felháborította, hogy rám kiabált: Nem lehet itt dohányozni! Menjenek ki! Dehát mindenki dohányzott... Az igazgatói irodában voltunk azt hiszem....Ez a kiutazási szándékunk akkora sértődést okozott a színházban, hogy engem azonnal kirúgtak. Egy csodálatos kritika után. Pongrátz P. Mária írta. Október volt, sosem felejtem el. A szálemi boszorkányokban én játszottam Proctornét, és az egekbe emeltek a dicséretekkel, másnap pedig kirúgtak.

- S akkor átkerültél...

- Neeeeem, nem ment az olyan gyorsan! Akkor még csak kirúgtak és nem voltam már a színház tagja. S a férjem szeptember 12.-én meghalt.... Engem már nem akartak visszavenni a színházba. Aztán a kollegák könyörögtek vissza az igazgatóságnál, hogy ezt nem lehet, hát itt áll egy lány egy szál egyedül... Akkor nagyon kegyesek voltak, és visszafogadtak... fele fizetéssel.

- Ki volt akkor az igazgató?

- Sinka Károly. Aztán a barátaim elhatározták, hogy ezt nem lehet, így ott maradni, 35 évesen egyedül, ilyen körülmények között, és egyikőjük szerzett nekem egy fiút innen Magyarországról, aki elvett feleségül, minden elkötelezettség nélkül, csak mi tudtuk, hogy ez milyen házasság... S elkezdődött a papírok utáni járás, Kolozsvárra kellett menni a konzulátusra .... Közben megkaptam az útlevelemet, de lejárt, mert nem tudtam még elintézni a másikat... Csütörtökön temettem anyámat, szombaton férjhez mentem ehhez a fiúhoz, halottak napján... Csodálatosan szép életem volt! bizony- bizony! ... 1985. július 15.-én léptem át a határt. Csomó pénzembe került, mert több fehérnemű volt a bőröndömben, mint egy –két váltás ruha, s ezért büntetést kellett fizetnem. Nyár volt, meleg, nő vagyok, hát világos, hogy nem jöhettem egy szál ruhában... Megérkeztem Pestre a „férjemhez”, és elkezdtük intézni a papírokat... Bementünk a hivatalba, bejelentkezni, és ott ült egy lila ruhás hölgy, sosem felejtem el. Megszólalt kényes hangon, hogy : Igen, igen, hát néztem, néztem, elég nagy a korkülönbség, (9 év van köztünk), de hát azért végül is feltettem az i-re a pontot... – mondta. A férjem felállt, én majdnem elájultam, csitítgattam, hogy jaj, ne... ülj le, ülj le, semmi gond... Majdnem megverte azt a nőt. Szóval nem volt az olyan juj de örömteli fogadtatás, hogy itt van egy magyar, aki magyarul beszél...Aztán a román követségre kellett menni, kaptam egy útlevelet, hogy haza tudjak menni, ha akarok. Na, elintéztem a papírokat, és Békéscsabára mentem, mert ott van egy család, akiket az apósomtól örököltünk, galambtenyésztő kiállításokra jártak, most is élnek, gyakran beszélünk telefonon. És akkor ők elláttak. Nyár volt, nem volt hova menjek, a színházak zárva voltak. Elmentünk Gyulára egy nyári előadásra, és kivel találkoztam? Sík Ferivel.: - Á! A legszebb székely asszony! – kiáltott fel mikor meglátott. Megölelt. – Hogy van az én menyasszonyom? – Édesanyámat hívta így, imádta a köménymaglevesét. – Meghalt - mondom. – Hú... Na és hogy van a fogorvosom? – Ő is meghalt. - .... S te... végleg? .... – Igen... – És hol dolgozol? – Sehol, két hete vagyok itt. – Holnap hívd fel ezt a számot - , és a kezembe nyomott egy cédulát, a békéscsabai színház telefonszáma volt. Másnap felhívtam, már tudtak rólam és a Nemzeti Színház békéscsabai kirendeltséggel szerződtetett...Ez tartott egy évig, utána két évig már békéscsabai szerződésem volt. Így kerültem oda. És ott én nagyon jól éreztem magam. Imádtam a kollegákat, szerintem ők is szerettek engem. Két év után, február 28.-án közölték velem, hogy jövőre nem tudnak szerepet adni, nézzek valami más színház után... Egy fillérem nem volt, ott nyomorogtam, a barátaim a kilincsre akasztották fel nekem a kaját. Akkor telefonálás körbe, hogy akkor hová..., nem tudtam elutazni sem, mert játszottam. Egyedül Debrecenben voltam, az volt az első alkalom, hogy megkérdeztem, nem kellek-é, például én? Kérdezték van-e videóm, hogy megnézzenek, mondtam az nincs, - nevet emlékezőn azon a nevetséges feltételezésen - nem annyira volt elterjedt akkor mifelénk... Sajnálom is időnként, hogy csak képeim vannak... Na, szóval, telefon ide, oda, s akkor itt volt ennél a színháznál Tömöry Péter, hallottam, hogy Ruszt elmegy és akkor biztos lesz hely. Tulajdonképpen én Tucsni Andrással beszéltem meg ezt az egészet telefonon, és úgy szerződtem ide, hogy én nem voltam itt, de ők, Halasi Imrével már ismertek engem. 12-en jöttünk akkor. Hála Istennek, nagyon jól érzem itt magam azóta is.

- Temesváron gyönyörű szerepeket játsztál. Mesélj egy kicsit arról a periódusról.

- Ó, csodálatos szerepeket játszottam. Amivel indítottam, Shaw-nak a Pygmalionja, Elizát duplában játsztuk Pöszével (Kiss Erzsébet), és olyan boldog voltam, mert még a kritika is azt mondta, hogy Pösze jobb volt Eliza nem annyira kiművelt alakjában, én meg jobb voltam a másik részben. Bátorságom sem volt az elején, ugye... Cseresnyés rendezte, Sinka volt Higgins. Amikor Czegő Zoltán nősült Sepsiszentgyörgyön, nem tudtam elmenni az esküvőre, mert éppen próbák voltak.

- Szép népes családból származol. Hányan vagytok testvérek?

- Kilencen ... voltunk. Már csak heten vagyunk. Nővérem és a legkisebb testvérem meghaltak.

- És te a hányadik vagy?

- Én pont középen vagyok, négy előttem, négy utánam. Az ötödik. És iker vagyok! Van egy iker lánytestvérem, Éva. Ő Székelyudvarhelyen él... Na, de hát mit játszottam én Temesváron? A néma levente Zíliájáról olyan kritikát kaptam, amit sosem felejtek el, ... hogy egy életen át fog engem kísérteni ez a siker, és azt szerettem, hogy megírta, hogy miért voltam jó. Írt róla, hogy mi az, ami tetszik neki abban, amit csinálok. Na de hát milyen remek volt A szálemi boszorkányok, Proktorné... (Néma L. kritika) jaj de szerettem, ott jutott mindig eszembe, hogy Kovács György, mert ő volt a mesterem a főiskolán, addig szekírozott, amíg elbőgtem magam. Jó, én nem voltam egy ilyen bőgős kislány, mert volt nekem az életemben, amiért kellett, ... Sosem felejtem el, ilyeneket csináltatott velünk: üljünk egy hegy tetején, és mindenki játssza el, amire gondol. Nagy Imre volt a tanársegéd. Mikor én következtem, én is ültem a hegy tetején, így, ahogy ül az ember. Vártak, vártak aztán megkérdezték, hogy mégis mire gondolok most? Arra, hogy milyen volt az apám temetése... Hát mit lehet ezen eljátszani? Na, akkor jutott eszembe Kovács György, aki addig szekírozott, hogy bőgjem el magam, amíg aztán el is bőgtem magam, de mérgemben! Nem ám az átélés! Na, látja? Ez az! – mondta. És hozzá tette: Meg ne lássam többet sírni. Maga ne sírjon. Sírjon a néző. – Soha nem felejtem el. Így is volt. A szálemiben... Nagyon szerettem azt az előadást.

- Kik voltak az évfolyamtársaid?

- Koszta Gabi, Szurd Ildikó, Balogh András, és Hajdú Géza. És Gócz Misi. Szerettem Kovácsot, rettenetesen sokat tanultam tőle. Nagyon-nagyon sokat. De soha nem mesélt regényeket. Álltam a színpadon, nézett, nézett, ment a próba, s csak úgy felszólt, tudod, „ S ha még a fényt is megkeresné...” Ennyi. Nekem kellett rájönnöm, érted, hogy hát hülye gyerek, csak a súlyt egyik lábadról a másikra kell áthelyezned, s már rögtön fénybe kerülsz... Rengeteget tanultam tőle. Mindig egy-egy megjegyzést tett. Mikor a főiskolán Néró anyját játszottam, nagyon jó volt az előadás, (Britannicus), Gócz Misi játszotta Nérót, utána vette át Kárp Gyuri... játsszuk, megy a szöveg, csodálatosan beszélek, mert azt mindenki elmondja, milyen érthetően és szépen beszélek magyarul.... Szóval jöttem le a színpadról, ott áll Kovács és kérdezi tőlem, - Na, hogy megy? - Jaj, mester, szerintem nagyon jól, - lelkendeztem neki, mire ő: - Fő a szerénység...- azzal tovább ment.

Teri remekül utánozza. Egész mondandóját eljátssza nekem, egy percig nem unatkozom.

- S ahogy ő ezeket elsütötte! – emlékszem én is boldogan.

- Fantasztikus volt! Úgy kaptam beszédtechnikából, én a legszebben beszélő diák, kilencest, ... soha senki meg nem kérdi tőled, hányassal végeztél, de mindig megdicsért, balladát mondtam, s akkor mondta, igen így kell balladát mondani, az egész főiskolán én voltam a legszebben beszélő diák akkor,... szóval nem értettem, hogy akkor miért kilences, mikor mindenki tízest kapott? Koszta Gabi tízes, Szurd Ildi tízes. Én kilenc. Mikor őket közben nem dicsérte. Hát jól van, de miért? Odamentem hozzá, és megkérdeztem halkan, szerényen, - De mester, miért kaptam kilencest? - Mire ő: - Nem kell magának tízes! nagyon elbízza magát! - S otthagyott, ment tovább – nevet most is az emléken Teri. – Fantasztikusan sokat tanultam tőle. Ezekből.

És nevet újra.

- Kovács harmadéven kezdett igazán foglalkozni velünk. Addig azok a gyakorlatok mentek Nagy Imrével, amire néha bejött Kovács, nem tetszett neki, és akkor Nagy Imre mentegetőzött...

- Nem lehetett könnyű neki sem Kovács György árnyékában. De neked volt önbizalmad, ahogy hallak most beszélni ezekről, igaz? Nem voltak gátlásaid a főiskolán?

- Dehogynem! Mai napig. Csak rettenetesen másként festettem, mint ahogy éreztem. Hát – gurgulázó nevetés, – Lohinszky látott az utcán, kaptam egy kölcsön kabátot, nagyon szegény voltam, nem volt semmim,ha nincs a Hajni barátném, akkor ott halok éhen a főiskolán, az ösztöndíj mit jelentett, anyámnak én küldtem, nem ő nekem, szegényemnek... szóval Lohinszky jegyezte meg, hogy a Czegő Teréz úgy vonul az utcán, mint egy primadonna!– nevet Teri. - Hát mit tegyek, ha kaptam egy ilyen műszőrme kabátot a Hajnitól, hogy meg ne fagyjak? Azt viselni kellett. De én már akkor kalapot hordtam. Volt egy ilyen barna cowboy kalapom. És úgy mentem az utcán, mintha én lennék a világ leggazdagabb embereinek a gyermeke... Soha nem sírtam, nem panaszkodtam senkinek, de a mai napig nem teszem, hogy nincs hol lakjam, nincs mit egyek, nincs mit felvegyek, nincs mit... szóval nem, nem, én nem...

- Ezt otthonról hoztad.

Mélyet sóhajt.

- Otthonról. Igen. Hogy annak a kevésnek is örültem, ami volt. Hogy elmentem a rádióba és kaptam valami kis pénzt a rádiótól, mert csináltam valamit, és akkor elküldtem édesanyámnak... De cigarettáztam! Viselkedtem.

- Nem látszott rajtad.

- Nem. Nem-nem. Soha nem is akartam.............

- És amikor elkerültél a színházhoz, ott is ugyanígy tudtad tartani magadat.

- Persze.

- Ott se látta rajta senki.

- Nem. Pedig ott dr. Bárányi Ferenc és a drága felesége, aki most halt meg egy éve, dr. Bárányiné László Ildikó, ők tartottak el engem két évig... A szüleim lettek. Ott laktak a színház mellett, és amikor odakerültünk, Koszta Gabival kaptunk egy szobát egy négyszobás lakásban, mindenki, német színház, román színház, balett... s mi Gabival kaptunk ketten egyet. Aztán Gabi elment albérletbe, én meg ott üldögéltem egyedül, már amennyire, ugye ... Vártunk a sorunkra, mikor tudunk zuhanyozni, stb... Onnan, aztán amikor megismertem két év múlva a férjemet, albérletbe költöztünk. De addig én Bárányiéknál, az ő jóvoltukból maradtam „életben”, hát kaptam kis ruhát, élelmet, bármikor mehettem hozzájuk, amikor nem voltak otthon, akkor is, a mai napig nagyon jó barátok vagyunk. Ildikó meghalt, de Ferenc él, bár ő sem egészséges már...*

- Koszta Gabival jó barátságban voltatok?

- Persze, találkoztunk tavaly nyáron is.

- Hogy ment a beilleszkedés? De őszintén. Arról mesélj, amilyen tényleg volt, nem azt, amit mindenki láthatott, amit kifele mutattál, hanem amit átéltél ott Temesváron. Az segített, hogy rögtön kaptál szerepet?

- Rögtön kaptam. Ma megérkeztem, és másnap berendeltek az újsághoz, hogy megérkezett az új színésznő, ott ismertem meg dr. Bárányi Ildikót, aki orvosi tanácsokat írt az újságba. És mondta, hogy na, akkor este gyertek hozzánk. Mert akkor még nem is volt ez a négyszobás, hanem a Temesvári Gitta színésznőnél náluk szállásoltak el bennünket Gabival, egy szobában, de úgy, hogy bili volt a szobában, nehogy használjuk az angol vécét, mert ahhoz mi nem érthetünk... S ezt meséltem az Ildikónak, aki mondta, hogy neeeem, hát akkor, amíg valami alakul, addig aludjatok nálunk, ketten Gabival, mert mi elmegyünk szabadságra három hétre. Gabi már megkereste azt a helyet, ahol lakhatott, én pedig ott voltam három hétig Ildikónál, és Feri meghagyta: - Az a demizson, abban pálinka van. Mikor hazajövök, üres legyen. Itt van kislány, a segítőnk, azzal barátkozzatok össze. Volt egy székely leányzó, aki a cselédjük volt.

- Na, jó, ez a „társadalmi” életbe való beilleszkedés, na de a színházba? A kollegák? Kedvesek voltak? Nem utáltak, vagy nem voltak irigyek? nem is éreztél ilyesmit?

- Neem – szabadkozik, - neem, nem éreztem, egyből barátságosak voltak, semmi de semmi ilyet nem éreztem. ... Ott volt Fábián Ferenc, csodálatos színész volt, ej, ha még egy ilyet találhatnék a színpadon... aztán Szabó Lajika! Vele játszani! Szenzációs volt. Hát odamentem hozzá, úgy a keblére ölelt, a súgó volt a felesége, Eta, állandóan hívtak, hogy menjek hozzá, mert Lajika főz valamit, s akkor ebédeljünk... Lajikával nagyon, de nagyon jóban voltunk, vicceket csinált velem a színpadon, nagyon szerettem. Az Ingyenélőket játszottam vele, van is egy képem abból, ahogy kezet csókolok neki, annyira szeretem az a képet... (Ingyenélők-ben Szabó Lajikával) most is megcsókolnám a kezét, de most már nem lehet... Fábiánnal játsztam a Ványa bácsit... ahogy az az ember tudott szeretni a színpadon, ahogy a Jelena Andrejevnát szerette, mert azt játszottam, valami döbbenetes volt. Elképesztő. (Csehov:Ványa bácsi- Fábián Ferenccel)

- Akkor remek partnerekre találtál. (Csehov:Ványa bácsi – Fábián F.-el)

- És Rappert Karcsi, nehéz szavakat találni rájuk..., Vértes József, Jocó.. Nagyon-nagyon jó színészek, jó partnerek voltak, sokat tanultam tőlük, állandóan színpadon voltam, (Glembay Ltd.)

csodaszép szerepekben. A Glembay Ltd. című Miroslaw Krleza darab – (na, mit szólsz, hogy ki tudtam mondani! én is csodálkozom magamon)- , abban játsztam a női főszerepet. Fábián Feri, Sinka Karcsi...szenzációsan játszottak. Nem engem akartak a főszerepre, Sinka Bokor Ildikót szerette volna, de a rendező, Mihai Berechet azt mondta, hogy ő látott engem a Ványa bácsiban, s neki egy elegáns nő kell. Azt mondta, olyan csodálatos kezem van, hogy az külön beszél a színpadon – nevet újból.

- Gyönyörű voltál.

- Ne mondd ezt, hát mindenki szép, aki fiatal.

- Most már nyugodtan elfogadhatod a dicséretet. Magas voltál sudár, remek tartásod volt, van, tényleg..

- Nézd, hát ki ilyen, ki olyan. Én Júliát nem játszhattam volna el. Én mindig Nő voltam. Nem voltam az a szende-kislány alkat.

- Nem is hiányzott neked az ilyen szerep, a naiva?

- Játszottam! Az Ingyenélőkben. Én voltam az Irén. Csak...

- Nem állt hozzád közel?

- De! Akkor volt az, hogy Szőcs Pista megnézte, Bárányiéknál ismertem meg, ott találkoztam mindig mindenkivel, én ott ismertem meg az egész magyar irodalmár és művészcsapatot, mert mentem fel hozzájuk és mindenki ott volt. És azt mondta Szőcs Pista, miután megnézte az előadást: - Én nem is tudtam, hogy te ezt ilyen komolyan veszed. – De hát Pista, én színésznő vagyok! Azt mondta: – Jól van na, csak hát nem néztem ki belőled, hogy ilyen komolyan veszed..

- Mi szinte semmit nem láttunk a temesváriak előadásaiból.

- Messze voltunk.

- És ritkán jöttetek arra, Szentgyörgy fele, nem igen ismertelek benneteket. Aztán jövögettek később, de inkább ilyen szórakoztató műsorokkal.

- Sajnos... Én borzasztóan élveztem azt a periódust. Szegény Rajhona Ádám! Partnerek voltunk több darabban. Itt is találkoztam vele egy forgatáson... (Ingyenélők-ben Rajhona Ádámmal)

- Mi a véleményed azokról az interjúkról, amiket annakidején készítettem? Lenne olyan kérdés, amire szívesen válaszolnál te is? Hogy ki hogy dolgozik...

- Hát azt a százmillió kérdést, amit te feltettél ezekben az interjúkban, ne haragudj, de azokra válaszolni...

- Csak egyre válaszolj, te hogy fogtál neki egy szerepnek. Csak egyet mesélj el, amit nagyon szerettél és jól is sikerült.

- Sok ilyen volt, pld. Osztrovszkijnak a Vihar című darabja, azt Péterffy Lajossal játsztam, ő volt a férjem benne. Az igazság az, hogy én még ma is hiányolom, és itt Magyarországon először én Ruszt Józsefnél találkoztam azzal a módszerrel, amit ott tanultam meg és ami ott követte a pályámat, hogy van olvasópróba, aztán van visszaolvasó próba s aztán egy hétig reggeltől estig asztalnál ülünk és olvassuk és beszélünk róla. A rendező elmondja, hogy képzeli el, beszélünk arról, hogy kinek kihez milyen köze van... Mikor felmegyek a színpadra nem kell azon törjem a fejem, most mi a bánatért jöttem ide be. Akkor már tudom. Én hiányolom ezeket a próbákat. Rusztnál, amikor a Csongor és Tündét játsztuk, én voltam az Éj királynője, nagyon-nagyon szerettem, ahogy magyarázta, értelmezte a hangsúly fontosságát, - Mert – mondta, - Teréz tudom, hogy így kellene hangsúlyozni, de nézze csak meg, hogy annál a jelenetnél mire vonatkozik az a mondat, ezért így és ezt kell kihangsúlyozni... szóval ez az ami nekem hiányzik. Mert olvasunk, és ott bóklászunk, hogy akkor most mi van...? Ő összekötötte az egészet. Mindent megbeszéltünk. És mindenki ott volt, nem csak az, aki benne volt abban a jelenetben, hanem mindenki ott volt és megértette, magáévá tette az egész előadást, hogy mi is kell legyen belőle, hogy kell nekem ehhez viszonyulnom, és miért? ja persze, mert ott a végén.. aha. Szóval megérted azt, amit neked kell közvetítened ezzel a szereppel, a jelenléteddel, maga az a tény hogy miért vagy ott, hogy illeszkedsz bele az egészbe, világos lesz. Én így szoktam meg otthon, én ezt szerettem.

- Volt ott olyan rendező Temesváron is, akivel szívesebben, könnyebben vagy nagyobb örömmel dolgoztál?

- Engem Cseresnyés Gyula szeretett. Sokat dolgoztam vele, én is szerettem vele dolgozni, de Kovács Ferikével is, őt is nagyon szerettem. És Taub János! Nagyon jó barátok voltunk. Egyszer együtt ebédeltünk az önkiszolgálóban, s ott kérdezősködött tőlem, mi a véleményem a színházról. Olyan jó volt vele beszélgetni erről. Nagyon szerettem, ahogy rendezett. Olyan Ivanovot rendezett, szegény Fábián Ferivel... Elővett egy papírt és lerajzolta nekem: Nézze meg – mondta, - ez a tehetség. – Ide rajzolt egy ilyen kis csíkot, na de még mi kell ahhoz,... a szeme, a szája, a homloka, a hangja, a magassága, stb... Lerajzolta nekem így körbe az egészet. A tehetség az még kevés, hogy miből áll össze, mi kell még ahhoz, hogy a tehetség érvényesülhessen...

- Volt olyan, hogy megakadtál, hogy nem tudtad a következő lépést?

- Volt, sokszor. És olyan érdekes, rengetegszer fordul elő velem, amikor megkapom a szerepet nagy az örömöm, ujjongok, aztán elkezdünk próbálni és kimegy belőlem minden, semmit nem érzek, inkább azt, hogy ezt nem fogom megcsinálni soha az életben... Aztán lassan-lassan kezd visszajönni a remény bennem,... érdekes, hogy miért van ez? Nem tudom, hogy más is átél ilyet, de nálam mindig van egy ilyen de jó, juj, nagy öröm, aztán az egész kifújt...és olyan nehezen tornászódik fel újra. Még olyan is van, hogy több előadás is kell, még ha nagyon megszeretem is a szerepet, hogy visszajöjjön az az öröm, ami az elején volt.

- Kollegával tudsz beszélni, mondjuk partnerrel az alkotásról? A hogyanról? Baráti kapcsolatba kerültél ilyen szinten színészkollegával?

- Nem tudom.... Annyira kimondani mindent, valahogy... nem is akarom, hátha befolyásolom, s nem jó irányba...

- Vagy megkérdezni a véleményét, elfogadni a megjegyzését?

- Volt olyan, hogy valaki mondott valamit, hogy ne ezt vagy azt csináld, ezzel semmi gond, de... nem szeretem, ha mindenki beleszól, mert nekem a rendező az első, a partner a második, és én vagyok a harmadik. Ez elég. Persze, ha tömegjelenet van, alkalmazkodunk egymáshoz, ez természetes, csak ha mindenki mond valamit, akkor kialakul egy káosz a fejedben, az meg nem jó.

- Arra vagyok kíváncsi, szóba szokott kerülni két színész között, hogy miként dolgozik a másik? Mondjuk, már nyár van, letudták a repertoárt, még nem tudják mit fognak játszani, nem áll fenn az a lehetőség, hogy sajnálom, hogy nem én kaptam meg azt a szerepet, amit neked adtak, tehát nyugodtan tudnának erről beszélgetni. Volt ilyesmi?

- mmm........... nem

- Tehát a színészek egymás közt nem igazán beszélnek erről.

- Hát lehet, csak nem én... szóval nem ... Ilyen felszínesen igen, olyan nagyon mélyen nem. Valahogy úgy nem beszélgetjük meg ezt az ez egészet. Mindenki csinálja a magáét, ahogy tudja. Én már nem mondom senkinek sem, hogy te, ez nem így hangzik az a mondat, nem így kell hangsúlyozni, Isten ments... megsértődne.

- Átéled a szerepeidet?

- Az igazság az, hogy van, amelyik nagyon-nagyon belém költözik. Pld. az Asszony a fronton-ban nehéz érzelem nélkül végigcsinálni az egészet, nem szabad, nem lehet közben sírni. Amikor már összehajtom a kis példányomat, akkor jönne ki a könnyem, a legvégén... ez is olyan megmagyarázhatatlan. Hogy az összes borzalmon, minden retteneten végigmegy s akkor a legvégén... nagyon nehéz megállni...de átgondolom, hogy ezt másképp éli meg mindenki...

- Miért lettél színésznő?

Mély levegőt vesz, úgy mondja.

- Én megmondom neked, miért akarok az lenni a mai napig is. Szeretném, ha valamit mondhatnék az embereknek. Én ezt szerettem a színházban, épp úgy, mint a könyvekben, - mert én a könyvet hamarabb szerettem, mint a színházat, - mert mond nekem valamit, amiről nem tudtam, vagy amit nem így képzeltem el, vagy, hogy így kellene, vagy így nem szabadna... Nekem minden előadás ad valamit, a mai napig is. És mindig úgy megyek fel a színpadra, hogy ma is mondok, közlök valamit a nézővel. Valamit mondani akarok, valamit mutatni, hogy így ne, vagy így kellene... Ezek vannak bennem. Mindig ez is volt. Színdarabot írtam!

- Mikor?

- Ne haragudj – kéri ki magának. - Gyerekkoromban... Kihúztam a tyúkketrec és a kertkapu közé egy lepedőt és játszottam. Marton Lili* Taligás királya volt a kedvenc színdarabom, könyvem, meghaltam attól a darabtól, úgy szerettem, én voltam a boszorkány és mondtam a szomszédoknak hogy „ártani és ártani, mást a bajba mártani”, mai napig is tudom a szövegét...

Marton Lili nagymamámék fölött lakott, jól ismertem gyerekkoromban, ő bíztatott, hogy írjál Kati, írjál csak...

- Most is tudom a verseket, amiket óvodában mondtam – folytatja Teri. - Nekem ez volt mindig a vágyam, hogy mondjam... De valamit mondani, az emberekért tenni. És én tanár is akartam lenni, meg orvos is. Ezeket is szerettem..

- Nincsenek távol ezek egymástól.

- De nem jelentkeztem máshova, csak a színire. Mégis, „voltam” tanár is és orvos is... Képzeld, amikor Zoltit elvitték katonai továbbképzésre, akkor ő tanár volt Bükszádon, és én még nem mentem felvételizni, hát dolgozni kellett, ki eteti otthon a gyerekeket, s akkor én helyettesítettem őt egy hónapig Bükszádon. Rosszul is esett neki, hogy engem sírva engedtek el a gyerekek, annyira szerettek... - nevetgél kicsit dicsekvő humorral – és néptáncoltam, meg minden az iskolában, bizony! És amikor a férjemet megismertem, én asszisztáltam neki, mert szájsebész volt, dr. Bücher Helmuth és nagyon szerette, mert nem csacsogtam. Csendben csináltam azt, amit kellett. Reggel hétkor beültünk az autóba, ő operált, aztán a „doktor uram úgy köpenyestől” engem bevitt a színházba próbálni... Így „orvos” is voltam kicsit. Láttam agyoperációt is, agydaganatot vettek ki, és végignéztem, mert végig akartam. Azt mondta a férjem, ha elájulsz, agyonütlek. Mondtam, nem ájulok el. Én látni akarom. Láttam szülést. Strömpel Stefánia fent Kommandón* volt orvos, és végignéztem egy nehéz szülést. Álltam és bámultam... mit csinált ez az ember, ez a Buba, .... Rá volt facsarodva a köldökzsinór a gyerekre, elképesztő mit művelt vele, kiszívta az orrából mindenhonnan, ami kellett, forgatta, fejre állította, csapkodta a hátát... Nézni is elfáradtam bele. Aztán felsírt a gyerek, köhögött, lélegzett, akkor összevarrta az anyát, mert vágni kellett, s mikor mindennel végzett, megmosta a kezét, és rábízta a többit az asszisztensnőre, neki már nem volt dolga. Az megrendítő élmény volt...

- Maradt ki valami a pályádból? Mit játszanál el? Van olyan?

- Amit adnak.

- Nincs szerepálmod?

- Nincs, nincs.

- Megtanultad, hogy ne legyen?

- Nem szabad, hát ne adj Isten megkapnád, s aztán jól elrontod... akkor mi van? Kovács György, - így jutnak eszembe látod a dolgok - megkérdezte egyszer, Rucskánét játszottam, tudod, az öreg székely asszonyt a Műtétben, s ő kérdezte: - Teréz, maga nem tud székelyesen beszélni? - De igen mester, igen. – A következő próbán... – s otthagyott. Attól a pillanattól kezdve csoda volt. Addig semmi szín, de onnan aztán, ... a kollegák halálra nevették magukat. És... tőle tanultam meg azt, megkérdezte egyszer: - Van szerepálma, Teréz? – Hát nem tudom, mester, - makogtam, épp akkor voltam benne az Ibsen darabban, és mondtam: - Hát a Nóra... – Soha nem fogja eljátszani. – mondta. – De miért, mester? - kérdeztem. – Az nem magának való – s otthagyott. Paff maradtam. De igaza volt. Nem nekem való. De én nagyon szerettem volna, a Júliát is szerettem volna, csak hát igaza volt, tényleg nem nekem való szerepek ezek.

- Jó hallani Kovács Györgyről így.

- Szerettem, nekem sok- sok mindent adott. De ilyen egy-szavakat mondott, tőmondatokat, azzal a stílussal, ahogy ő tudott beszélni...

- Én is nagyon szerettem, Kolozsváron Az ember tragédiájában odáig voltam és vissza érte, ő játszotta Lucifert. Attól kezdve az én szerepálmom is az lett. El akartam én is játszani.

- A Lucifer?

- Igen.

- Na jó, hát nekem is volt férfiszerep-álmom, de hány!

- De miatta volt, mert annyira tetszett, az a hűvös intelligens, gúnyoros stílus, nagyon-nagyon bírtam... Rendező, akivel még jól tudtál dolgozni?

- Nagyon hálás vagyok Merő Bélának is. Gyakran szereposztott, az Equust, Peter Schaffer darabját nagyon szerettem. És majdnem minden nyáron feladatot kaptam tőle Egerváron és Kőszegen a nyári játékokban is. Most Csiszár Imrével próbálunk, és nagyon szeretem vele a munkát. A Tamásiban is dolgoztam vele, a Szecsuáni jó lélekben is. Két teljesen más műfaj. Tudja, mit akar, tudja közölni, van egy elképzelése, amihez ragaszkodik, és amit elvár tőled is, hogy azt hozd. Vagy az Asszony a fronton-nál, Sztarenkivel. Ezt ő találta ki nekem.

- De milyen jó, hogy neked találta ki. (Asszony a fronton – Polcz Alain művében Czegő Teréz)

- Telefonon hívott fel, nem is személyesen találkoztunk, hogy ő úgy gondolja, ez nekem való, nézzem meg, hogy szeretném -e. De most ne válaszoljak, csak akkor, ha már megbeszéltem magammal, hogy mit akarok. Letette a telefont. Hát én ismertem a regényt. Dehát Atyaúristen, hogy lesz ebből monodráma? De ha nem próbálom meg, honnan tudom, hogy lesz vagy nem lesz belőle valami? Azonnal visszahívtam, hogy jó, jó! És megmondom neked őszintén, hogy én nagyon, de nagyon jól dolgoztam Sztarenkivel. Soha nem volt egyetlen egy összeütközésünk sem, hogy de nem így, de úgy, de azt, stb. Soha. Olyan simán ment végig az egész, hogy nem is tudom, hogy lett vége. Levelet is kaptam tőle a bemutatón, azt írta: Borzasztóan csodálkozom, te sokkal hamarabb kész lettél, mint ahogy én elképzeltem. Egyetértettünk mindenben. Jól mentek a próbák. Nem volt ez egy ilyen előre elhatározott forma, ott találta ki a próbán, hogy egy naplóból emlékezik, hogy erről eszébe jutnak a dolgok. ...A zenét is ő találta hozzá. És nekem ez olyan jó volt. Az első közös munkánk úgy történt, hogy megkért, statisztáljak a Szigliget-ben*. A végén kellett bemennem és kijönnöm. Egy jelenés volt, nem is jelenet. Bementem, taps fogadott, kijöttem tapsoltak. Elmondta, hogy félt megkérni, nem tudta, vajon vállalom –e. Dehát színész vagyok! Ha annyi a feladatom, hogy át kell menjek a színpadon, akkor átmegyek, ha ennyi van benne, akkor ennyi. Nekem egyáltalán nem volt sértő, hogy jaj, Istenem, a nagy művésznő csak átmegy a színpadon. Hát átmegy, ha át tud!

- És nagyon kedves fogadtatásban részesültél bárhol, ahol játszottad az Asszonyt...

- Mindenütt. De olyan ritkaságok is történtek, kicsi a játszótér, láttad, itt a szoba, és a hátam mögött az előszoba, tehát ki lehet sétálni előadás közben. És volt olyan, hogy fönt ült egy néni, én mondtam a magamét, egyszer csak két mondat között felállt és kiment. Gondoltam, idős néni, istenem, lehet rosszul ült, vagy ki kellett mennie, én játszottam tovább. Vége az előadásnak, megyünk ki, és itt ül, egy széken, az ajtó mellett. Ne haragudjon művésznő, szabadkozott, őt úgy elfogta a borzalom, nem akart zavarni közben a sírással. De végighallgattam, művésznő, nagyon gratulálok, csak olyan hatással volt rám.... Ki tudja, min ment keresztül ez az asszony. Ő már megélte a háborút... Aztán volt egy férfi is. A ruhatárosnő mesélte. Könyörögni kellett a férfinak, hogy vége az előadásnak, most már menjen haza... Ott ült az üres nézőtéren magába roskadva. Pesten a Purim fesztiválon is olyan szép, meleg fogadtatásban volt részem... Itt eljátszottam egyszer, megjelent egy cikk, ott eljátszottam egyszer és három cikk jelent meg róla. Nagyon tetszett nekik. Keszthelyen, előadás végén mi hátrahúzódtunk, hogy elmehessen a közönség, de senki nem akart elmenni, mind odajöttek beszélgetni velem, hogy milyen jó volt, és hogy már senki nem beszél ilyenekről, és jaj, Istenem, hogy ezek milyen szörnyű dolgok voltak...

- Temesvárra is meghívtak.

- Igen. Ott kaptam egy dobozt a nézőktől, és annyi apró kis cédula volt benne, ahány néző volt, és az egyik oldalra rá volt írva, hogy Teréz visszavárunk, a másik oldalára mindenki odaírta a saját nevét... Szatmáron is tetszett. Aki eljön, annak tetszik. De vannak, akik nem akarják megnézni, hogy háborús, nem akarja látni...

- Én is nehezen szántam rá magam. Döbbenetes hatással volt rám.

- Az az igazság, hogy nem beszélnek a szülők ilyenekről. Nekünk még meséltek a szüleink, hogy miket éltek át a háborúban, de a mai szülők már nem... Hát azt sem tudják sokan, hol dolgoznak a szüleik... Kérdem a gyerektől, hol dolgozik anyukád? A városban- mondja. Jó, jó, de hol? - Nem tudom – feleli, és persze egyszer sem néz rám, a telefonját nyomkodja közben.... Nekünk elmesélték a szüleim a háborút, mi negyvenhétben születtünk, még közel volt, de anyunak már volt négy gyereke addig! Hát bizony ilyenek voltak, szénnel összemaszatolták az arcukat, kendőt tettek, és púpot a hátukra, úgy mentek végig az utcán, annyira féltek... mert megerőszakolhatták őket! Csakhogy azokra nem lehetett azt mondani, hogy megerőszakolták, az nem létezik, az tiltott dolog volt, mint ahogy Polcz Alain is leírja, hogy még az anyja sem hiszi el, de ha már volt ilyen, akkor nem szabad beszélni róla, nem létezik, mintha meg sem történt volna! Vagy az, hogy á! csak a kurvákat, s ez nekik nem gond! ... Ez pontosan olyan, mint akik visszajöttek a Gulagról. Mit meséltek? Semmit. Lehetett? Nem.

- Még most is kiráz a hideg... Még annyit mondj el nekem, mi volt a különbség az ott színésznőnek lenni, és itt színésznőnek lenni között. Ugyanaz a helyzet? Színház, színház? A rendezőktől függ?

- ... Az igazság az, hogy volt különbség, akkor, amikor én ott voltam színésznő. Én itt ki sem mertem mondani azt, hogy nekem ez a hivatásom, pedig nekem ott ez a hivatásom volt. Csodaszépen beszélni magyarul, vinni a magyar szót, adni az embereknek valamit magadból, hogy sírjon, nevessen, gondolkodjon el, és mindezt szép magyar nyelven, ez hivatás volt. Egy héten négyszer voltam tájon, amit mi akkor kiszállásnak neveztünk. Állandóan mentünk falura, a hátamra hullt a hó, és úgy mentem be dalolva a színpadra, hogy előtte cidriztem a takarásban... A hóra pisiltünk, nem volt más lehetőség... A Zsil völgyébe jártunk, Székelyföldre mentünk, Lövétén tíz órakor kezdhettünk, mert meg kellett fejni a teheneket, én is megfejtem a tehenet... (Pösze majdnem elájult), a néző pedig tehénfejés után megmosdott, felvette az ünneplőjét, tiszta inget és eljött a színházba. Az nekem, nekünk hivatás volt. Itt most valahogy nem úgy érzem, hogy az, valahogy más...

- Itt magától értetődő, hogy magyar vagy, magyarul beszélsz, ott meg nem volt az...

- Milyen elismerésekben részesültél pályád során?

- Mikor a Temesvári Színház fennállásának 60. évfordulóját ünnepelte, engem is meghívtak, és örökös tagsággal ajándékoztak meg.... De amikor a 25.-et ünnepeltük Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. darabjában 1979-ben én játszottam az Anyát. És itt Zalaegerszegen Forgách-gyűrűt is kaptam Halasi Imre idejében.

- S most hogy érzed magad itt, már nyugdíjasként?

- Jól! Hetvenedik éves vagyok, ha megérem áprilisban. Hát látod, jövök megyek, kézimunkázom...

- Itt-ott törsz zúzol...

- Itt-ott eltöröm a csuklóm, de nézd meg! Semmi gond már vele, hát most már valamit csak el kellett törni... – és nevet újból, ahogy csak egy magyar tud nevetni a nyomorúságán. Következő fellépése az Én és a kisöcsém-ben lesz, Zalaegerszegen, Halasi Imre rendezésében.

Jegyzetek

*dr. Bárányi Ferenc – 1936. május 13 – 2016. december 9. orvos, orvosi szakíró, író, volt parlamenti képviselő, egészségügyi miniszter Romániában. Beszélgetésünk után pár nappal hunyt el.

*Kommandó – székely hegyi falu Erdélyben

*Marton Lili – író, színműíró, ifjúsági író, 1914. Budapest-2000. Kolozsvár

*Szigliget – Hamvai Kornél darabja (Michael Frayn: Balmoral c. mű átgondolása)

Cilia 1