Beszámoló különös időről

Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek


Közzétéve 5 hónapja

Megtekintések száma: 117



Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéről

 

Borbély nem megváltoztatni akarja az olvasót, hanem szembesíti a világ változékonyságával és rettenetességével. Minden szótagját átmelegíti a nyomorúságosan élőkben rejtőző döbbenet és a keserűség és a kilátástalanság bűzös elegye. Ezért is halunk meg szinte minden oldalon háromszor, mikor a szereplők intimebb szféráiról ír.

Borbély Szilárd költő, regényíró, irodalomtörténész, egyetemi oktató. 1989-ben kapott diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Nem mindennapi sors jutott neki azzal, hogy szüleit rablótámadás során meggyilkolták, ami kiheverhetetlen elkeseredést jelentett számára, és végül az öngyilkosságba menekült.

A hatvanas évek szűk levegőjét és perverz szokásait, kultuszait a szociográfusok pontosságával és eszköztárával mutatja be. Regénye kulcslyuk az életre, a legmélyebb dolgokról is kendőzetlenül ír. Egy szatmári kis falu alakjait láttatja egy gyermek megközelítésével. Kuszák az emberi kapcsolatok. Valaki mindig hadakozik valakivel. Kimond olyanokat is, amelyeket néha nem is tűrné a nyomdafesték. A pénzkérdés végigvonul a könyvön, mint ahogy az egész hatvanas éveken. Legfontosabb jellemzője, hogy kevés volt belőle, alig kuncogott néhány az asztalfiában, vagy nem volt. Óhatatlanul is Móricz jut eszünkbe a krajcárok kapcsán. Hozzá hasonlóan ő is a parasztság elfogulatlan ábrázolója, a szellem ellenes világ kritikusa. Különös idő volt az, ezért is fontos, hogy figyeljünk rá. Borbély hozzájárul regényével, hogy mi, magyarok is szembenézzünk múltunkkal, és következtetéseket vonjunk le történelmünkből, támaszkodjunk a tényekre, és ne csak újraírt történelmet olvassunk. Apró kis részletekkel fejezi a rettenetességet. Azt, ami a fenyegetettségből születik, és ami gyakran előkerült már, és állandóan bekövetkezhet, mert nincs béke gyümölcsöskertben sem. Bármikor kitörhet faji ellenségeskedés, és az idegenek és a szegénység nyomán jöhet a viszály, a szellemi leépülés, a kollektív butulás.

Jómagamtól sem távoli a kor és a szegénység. A tisztes szegénységnek mondott világról kellemetlen emlékeket őrzök én is. Városi gyerekként minden évben egy hónapot falun töltöttem a nagyszüleimnél, ahol megismertem az életüket, láttam, hogyan készül a házi kenyér, mikor kell elvinni süttetni, hogyan kell a kotlósra vigyázni, tojást szedni tyúkólból, hogyan kell a moslékot a disznóknak önteni vályújukba, hogyan kell ganajozni a marhák alól, hogy az állatok etetését ne is részletezzem. Tudom, milyen nehéz munka a kapálás és az aratás. Láttam azt a küszködést, ahogy vigyáztak minden fillérre, mert nagyon be kellett osztani, és még így sem jutott szép ruhára, rendes bútorra a többségnek. Hetvenes éves férfiaknak a mezőre járás jutott, hogy munkaegységet gyűjtsenek, mert a nyugdíj alacsony volt, az én nagyapám 360 forintot kapott havonta.

A mű életrajzba öntött regényfikció. Figurái aprólékosan kimunkáltak, megismerhetjük a falusiak életfelfogását, és az antiszemitizmus és a cigányellenesség határát átlépő káromlásokat is. Mondataiból rendkívüli erő sugárzik. Érdekesen tette kétnyelvűvé a szöveget. Idézi azokat a kifejezéseket, szavakat is, ahogy arrafelé – azaz ők – hogyan mondják vagy nevezik a dolgokat. A regény számos pontján megadja egy-egy szónak azt a változatát, melyet gyerekkorában a családjában használtak, így a tájra jellemző szavakkal is olvashatjuk a tárgyakat, növényeket, állatokat, vagy egy-egy cselekvést leíró fogalmat.

Narrátori pozíciója elsődlegesen egy kisfiú látásmódjából, tapasztalataiból áll, de a szöveget átnézte, pontosította is a gyerek felnőtt énje, az író, mert időnként lépeget az időben. A mesélő gyerek tárgyszerű, tényközlő. Nem a szenvedélyek vezérlik. Néhol érezhető a gyermeki naivitás is. Hol bonyolult történelmi összefüggések kerülnek szóba, nehezen emészthető történetekkel. Ízig-vérig regény, nem csak falurajz, létforma bemutatás. ( A magyarok olyanok, mint a sár. Lehúzzák egymást.)

Megrázó az emberi durvaság bemutatása, az érzelmi igénytelenség, a tunyaság és a viszolyogtató szegénység, és magánmítoszok sora, ami keveredik a babonákkal és hitbéli meggyőződésekkel. Olyan ez a világ, hogy csak van, olyan, mint egy reménytelen égbolt. Olvashatunk arról, hogyan éltek a nyilas uralom utáni években, a kommunista kegyetlenkedések idején. Helyenként ijesztő ez a kép, és ahol nem, ott pedig megrázó, tele nyugtalanító kérdéssel, miért a származás szerint kedveznek vagy gyűlölködnek az emberek, és miért a behódolás a legbiztosabb taktika a túléléshez.

Finom érzékkel nyúl a XX. századi magyar történelem traumatikus eseményéhez, a téeszesítés és a kádári konszolidáció megszilárdulásának éveihez, amelyben még él a zsidók iránti ellenszenv, ami mindig a nehéz megélhetés idején erősödik, és amihez rögtön hozzátapasztják a vérvádat. A fokozódó fajgyűlölő indulatok károsak, személyiségtorzítóak, és a tudatlanságba, a folyamatos erőszak világába vezetnek. Ezzel pedig eljutottunk a regény legfontosabb eleméhez a szorongáshoz, mert a szorongásról van szó, amivel tele van a világ. A szorongás nyelvén beszélünk, ezen a nyelven gondolkodunk. Ebből a világból nincs kivezető ösvény, óhatatlanul a totális elszigeteltséghez, bezárkózáshoz vezet. A szorongás befészkeli magát a gondolatokba, megmérgezi, sőt megeszi a lelket.

Megrendítő regény. A magyar valóság sötét oldaláról szól, amit a nyers ösztönök uralnak, ami tele van félelemmel, erőszakkal, és a nyelve is láthatóvá teszi a világot. A nyelv nála mindig önbeszéd és a tér tere, hiába nincs külseje, és nincs belseje. A könyv olvasásakor érezzük, itt nem érvényes, hogy ha letesszük a regényt, akkor a borzalom elmúlt, mert csak egy fikcióból léptünk ki. Hát nem. Az egész írást a hitelesség, a valóság köti gondolatainkba. Érezzük, hogy nem csak Hamlet, Antigoné sorsa vérfagyasztó, hanem a könyv főhőséé is. Arrafelé akkor ismeretlen volt a másik ember iránti tisztelet. A kor nem az ember egyéniségének, egyediségének elismeréséről szólt, a civilizatorikus gátak gyengén álltak. Leásva a gyökerekig, úgy tűnik, ez a világ újra és újra kinőhet a porból, a sárból, a gyomból. A kötet rokonságot tart – nem csak kor szerint – Sánta Ferenc Húsz óra című regényével is, amelyben a cselekmény 20 óra alatt játszódik és egy egész korszak összeütközései kerülnek elő. Ott is az összeütközések a falu volt szegényparaszti társadalmán belül történnek.

Végighúzódik a regényen az édesanya visszatérő mondata, hogy mi nem vagyunk parasztok, pedig ugyanúgy élnek, mint mindenki más a faluban, de belül úgy gondolja, hogy ők mások, de azt nem szeretik a népek, még családtagjaik is másoknak tartják őket. Így lesz ez kettős teher a gyerekek számára.

Az elbeszélő családjának történetében metaforikus értelemben kerül elő a messiás motívuma. A család az elbeszélő kisöccsébe vetette reményét, a kisfiú azonban csak rövid ideig élt, és halála újabb szenvedéseket hozott rájuk. „Ahogy jött, úgy tűnt el közülünk. Szinte észrevétlen. Azt hittük, ő lesz a mi Messiásunk. Mindig csak róla beszéltünk, vagy hozzá, mert ő még nem tudott beszélni. És mivel nem beszélt, mintha utólag sem kellett volna beszélni róla. Hallgattunk is róla, leginkább anyám hallgatott.”A könyv világától nem esik messze az Isten, Haza, Család hármasság üdvözítő keresése, bár ebből a háromból valamelyik gyakran hiányzik. Borbélynál úgy vélem az Isten, mert a Messiás késik, nem jött még el.