Az ítélet
Az ítélet
A nap nyújtózkodott egy kicsit, hogy a látóhatár fölé pillantva meglesse, hogy mi vár rá. Sugarai laposan pattogtak szanaszét a végtelen hullámokon.
Még elviselhető volt a levegő. Charles Ramsdell a csónak elején ült. Ökle teljesen elfehéredett annyira szorította a kést. Feleslegesen, mert a mellette fekvő Owen nyaki ütőerén ejtendő apró kis vágáshoz elég lett volna két ujjal fogni.
Az a csekély harmat, amit hajnalban lenyalt a deszkákról, nem szokott elég lenni ahhoz, hogy pótolja az életkedvet, amit a hőség nap közben elpárologtatott. Már jó ideje nem volt eső. A sugarak percről percre szárítják ki az embert, mint a zsinegre fűzött szardíniákat a parton. A folyamatos hullámzás és a bőrbe ülő só, ópiummámor szerű kábultban tartja, de most észnél kell lennie!
A csónakban a másik kettő úgy tett mintha még aludna. Nem akart tanúja lenni annak, aminek történnie kellett.
...
Másfél éve, 1819. augusztus közepén indultak Nantucketből. A "szerencsés" Essex frissen
felújított bálnavadász hajó volt. A jelzőt az előző igen sikeres útjai során érdemelte ki. Ezzel a mostanival azonban vége szakadt a sorozatnak, már a második napon egy viharban leszakadt a sudárvitorla és nem sokon múlt, hogy el ne süllyedjenek. Egy hónapra rá, a Horn foknál kerültek újra bajba.
Az első tizenöt hónapban nem láttak egyetlen bálnát sem. Az eredménytelen szenvedés és a bizonytalan egyre feketébb jövő a matrózok lelkébe ette magát. Az a fajta keserűség volt, ami a suttogásokon és babonaságokon keresztül, mint valami lépfene, szépen lassan emészti fel az ember természetes élni akarását, sötét, ragadós mézgává égetve a vért az erekben.
...
Az ezüst víztükör ezer csillogása és a csónak himbálózása miatt Charles az elmúlt hónapokat tompa kábultságban töltötte. Agya nem termelt gondolatokat, csak néhány kép tolakodott fel elméjében, amik összefolyva egy rémes, kilátástalan elegyet alkottak. Méltányosságból ma reggelre megkapta a csónak teljes elülső részét. A rajta gyöngyöző éjjeli harmat, kezdte magához téríteni. Újra elábrándozott azon, mi lett volna, ha ő is lelép az Atacamesi kikötőben Henry-vel.
Akkor ugyan nem tűnt jó ötletnek, a hazájától távol egy új életet kezdeni, hátrahagyva asszonyt, földet, és az esélyét, hogy bármikor is hazatérhessen. Az angol jog nagyon szigorúan kezelte a dezertálást, még ha a bitót meg is úszta volna, a huszonöt év börtön is ugyanazt eredményezte, csak a kínlódást nyújtotta volna meg.
A csónakban eltöltött hónapok után ezredszerre is megbánta, hogy nem hallgatott Henry DeWitt-re.
...
A szinte eredménytelenül töltött másfél év után az Essex végre rátalált egy nagyobb csordára, és amíg a többiek hajtották a bálnákat, ők Henry hiányában csak ketten, a fedélzeten a csónakot javították, ami előző nap, megsérült egy váratlanul felbukkanó bálna hátán.
Talán a kalapács hangja zavarta meg a hatalmas állatot, aki többször is nekitámadt a hajónak. A többiek a három csónakból, tehetetlenül nézték végig, ahogy darabjaira hullik.
Williamnak volt annyi lélekjelenléte, hogy lerohant a kapitány navigációs ládájáért.
A kis szigetet, amire egy hónap múlva bukkantak, mikor már napokkal előtte kifogytak az élelemből, karácsonykor hagyták ott. Addigra már lepusztítottak róla mindent, ami ehető volt.
...
A nap egyre magasabbra araszolt, hogy majd rajtuk átlépve esti fürdőt vegyen. Ez az ismétlődő szertartás volt az egyetlen történés, ami eljutott az elméjükbe, egyre beljebb verve a még pislákoló reményükben a megkerülhetetlen elmúlás szögét.
A Barzillai volt a türelmetlenebb. Bár ő sem akarta látni az elkövetkezőket, de mocorgásával jelezte, hogy ideje lenne megtenni. Ha sokat tétovázik, a legkegyetlenebb hőségben kell majd feldolgozniuk.
– Hagyjál! – sziszegte foga között Charles, hirtelen jött indulattal, pedig ő is teljes mellszélességgel támogatta a döntést, bár, akkor még nem tudta, hogy neki kell megtennie. Most gyűlölte az egészet. Mindent és mindenkit. Még azon is elmélázott, hogy akár a saját erét is elvághatná, a másik kettő nem tehetne szemrehányást érte, de a mélyen beleégetett életösztön nem adott a kósza gondolatnak esélyt.
...
Thomas Lawson volt az első, a másik csónakban, valamikor január végén.
Még Nantucketből ismerte. Nagy darab felesége volt, hatalmas mellekkel, Charles majdnem megfulladt, amikor az asszony közéjük nyomta a fejét. Akkor még nem egy hajón dolgoztak. Lawson épp úton volt, Charles, meg unatkozott a két munka között. Néhányszor meglátogatta az asszonyt, és bár ismerte Lawsont, nem volt olyan mély a barátság, hogy az távol tartsa egy kis potya élvezettől.
Csak néhány napra volt elég a húsa.
Lawson csónakjában többen nem akartak osztozkodni. Az életösztön felülír minden bajtársiasságot és tekintélytisztelet, és kihozza az emberekből a kíméletlen önzést. A kapitánynak komoly munkájába került, hogy egybe tarthassa a csapatot, de négy nap múlva egy viharos éjjel a három csónak így is elsodródott egymástól.
...
Pollard csónakjában február elejéig tartott ki a néhány megmaradt zöldség és a közben fogott apróbb hal. Két nap múlva Owen elvesztette az eszméletét. Bár minden zsigerük tiltakozott, de dönteniük kellett.
Más volt a helyzet, mint Lawson-nál. Ott még csak egy élettelen test végtisztességének megtagadása okozott lelkiismereti kérdést, na meg maga a tudat némi gyomorproblémát. Most azonban ott volt a kőbe vésett ötödik parancs, mint Krisztus, felszegelve eléjük, a csónak hevenyészett árbócára. De döntöttek. Egyhangúan, vétó nélkül.
...
Először Ray húzott. Sokáig méregette Pollard ökléből kilógó girbegurba kötélpászma darabokat, mintha azok bármit is elárulnának a hosszukról a néma faggatódzásra, de mégis szerencséje lett. A rókaképű nem véletlen ragaszkodott az első húzáshoz, így nagyobb volt az esélye. Charles még a lelkiismeretével viaskodott, ezt fel sem fogta.
Mikor Pollard kinyitotta az öklét a megmaradt szállal, egyértelmű lett, hogy ő lett a „nyertes”, akinek jutalma a halálos bűn.
A holnapot már úgysem élné meg, nekünk meg ennünk kell! – próbált a rideg logika perelni az érzelmekkel, eredménytelenül. Mégis csak a barátja...
Elábrándozott, a tőr kicsúszott a kezéből. Otthon volt, az asszonya ölébe hajtotta a fejét.
Boldogok voltak...
Ez még azelőtt volt, hogy egy faragott bálnacsont nyakláncot talált az ágy alatt. Akkor eltette a fiókba, de másnapra eltűnt. Sosem mondta feleségének, de emiatt az asszony folyamatos szégyenérzete, és az ő visszafojtott bizalmatlansága megrontotta a kapcsolatukat.
Most már mindegy lenne. Mindent megbocsátana, csak ismét otthon lehessen, és elbújhasson a felesége karjaiban minden szörnyűség elől, amit átélt.
Owent még tegnap este odafektették a csónak szélére úgy, hogy a vére a tengerbe folyjon majd. Már alig volt színe az arcának. Jó barát volt, sok mindenen mentek át közösen. Egyszer még egy verést is elvállalt helyette egy másik hajón, mikor ő lázas-betegen hülyeséget csinált.
Nem, ezt mégsem teheti vele!
Charles, Owen nyakához nyúlt, hogy kitapintsa az ütőerét, ver-e még egyáltalán. Az ujja beleakadt egy zsinegbe. Ahogy az ing alól előhúzta, rögtön felismerte.
– Te voltál?! – sziszegte, de túl gyenge volt a gyilkos gyűlölethez, pedig most már indoka is lett rá.
Talán így könnyebb lesz. Muszáj megtennie, még mielőtt vége lenne. Ha a vére benne marad, sokkal előbb megromlik, és nekik annyi.
Próbálta feltüzelni a gyűlöletét. Elképzelte, az összes mocskos jelenetet, amit a feleségével csinálhattak, ott, az ő ágyában, de csak a keserűsége és reménytelensége nőtt tőle. Szerette a feleségét. Szerette Owent is, de most vagy ő, vagy ők, illetve neki már úgyis annyi, estére mindenképp meghalna. Egyetlen nap meg nem is olyan nagy büntetés azért, mert elárulta őt.
Ennyi a minimum egy hűtlenségért.
Meghozta magában az ítéletet! Felvette a tőrt, és odahajolt Owen fölé.
Percek teltek el tétlenül, nem bírta megtenni. Megérezte a hátába fúródó tekinteteket.
Megfordult.
Pollard, a kapitány és Barzillai Ray éhesen, sóvárogva bámulta őt.
A történet alapját egy 1820-ban történt baleset adta. Bővebben:
https://en.wikipedia.org/wiki/Essex_(whaleship)
Eredetileg Owen Coffin még csak 16 éves volt, amit a novellában a drámai konliktus kedvéért
megváltoztattam.