Az Arany Tigrisben
Írta: Nyíri Erzsébet
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 214
Az Arany Tigrisben
(Bohumil Hrabal emlékére)
A lélek fájdalmát
hűti aranyló nedűvel
s a söröspohár tetején mindig
egy betűt rajzol
a fehér habon,
csendesen ül,
egyedül,
meggörnyedt háttal…
bűnbaknak jó az író
nem pöröl a sorssal
a jelen nem az ő ideje…
Készültem én
hogy lássalak
az Arany Tigrisben,
így láttalak én,
elmerengve ,
tenyeredbe támasztott
fejjel
újraéled a szép éveket
asszonyoddal,
a pillanatokat,mely
a tiétek volt,
a világ egy kis zuga
csak a tiétek volt,
érinthetetlen,
habfehér,
egyszerű, jóízű,
mint ez a korsó sör…
Ó, szép idők voltak,
a nélkülözés közepén,
a testet megtörő munka mellett,
mert volt két ember,
aki ki tudott szakadni az időből,
szigetet építettek
szerelemből…
Láttalak kibukni
a kórház ablakából,
már törött volt
angyalszárnyad,
ez volt, ami bántott,
zuhantál..
repültél,
fölfelé…
Fénylő pillanat volt az élet,
még hordozta a szépet,
az aranyló sör illatát,
tiszta habját
az élet végtelen derűjét,
a szerelem mosolyát.
A galambok etetése
a végzetes út előtt,
elszánás az útra,
béke,alázat…
kihulltál a mocsokból,
a megbocsátás útján…
El kell
engedni a múltat,
sírva-nevetni
szétdobált értékeken,
levetett díszleteken,
-oly ismerős ez
a mi kis közép-Európánkban-
kilépve az aktuális időből,
lehet szépen élni,
nyomorban is,
mert körülölel
a pillanat csodája,
maga az élet…
Zöld terítő asztalodon
az Arany Tigrisben,
mellette,egy akasztón
pulóvered és sapkád,
a sarokban fekete esernyő…
látható vagy itt,
érezhető
a hangzavarban,
cigaretta füstben,
s egy pincér leültet,
egy foglalt asztalhoz,
érzi rajtam,
hogy dolgom van itt,
meghatódva ülök a sarokba,
nézek,fülelek befelé,
érzékszerveim faggatom,
míg rád találok…
Józanul fél az ember
menekül
önmaga elől,
másutt akar lenni,
átlépni a lehúzó időn,
de csak átlépni lehet,
de akkor is csak bohócsapkával,
mulatságos látni az újban a régit,
s az elvetendő régi házimurikat tart,
mert muszáj röhögni,vagy sírni,
látom az aprószentek napját ünneplő könyveket,
a soha ki nem olvasottakat,
magzatelhajtott sorokat,
Bosh és Brueghel pokla
feltámadt…
a mennyeket nem őrzi senki,
s oly gyönyör az embernek
a történelem nevében
rosszat tenni,
Sirva-röhögve
nézni a pusztulást,
micsoda happening ez!
Vigadjunk hát!
Magunkon értjük meg a forradalmak
melankolikus apokalipszisét…
Vedd le válladról a terhet,
a szégyen nem a tiéd
Viszem magammal múltad,
múltunk,
gyógyít az írás,
átvilágít fényed
a sör aranyán.