Az angyal
Írta: Bartos Anita
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 165
Az angyal
1974. május
A hotel rendezvényterme zsúfolásig megtelt vendégekkel, mire Bernát megérkezett. A bál már legalább fél órája tartott, kollégái kis csoportokba verődve beszélgettek a terem különböző pontjain. Néhányan a fehér abroszos, hosszú asztaloknál iszogattak, és várták a vacsorát. A terem túlsó sarkában a szimfonikus zenekar szolgáltatta a zenét. Éppen a Rózsaszín párduc filmzenéjét játszották, valószínűleg azért, hogy fellelkesítsék a társaságot. Nem mintha Bernáton ez segített volna. Még egy hangoskodó, diákokkal teli vagonban is szívesebben töltötte volna az idejét. Munkájában egészen jól viselte a tömeget, de itt, a tágas tér ellenére szorongás fogta el, és a kristályokból álló, patinás csillárok fénye is zavarta a szemét. Bár az asztalok mögötti üvegfal tetszett neki, maga a helyszín túl giccses volt az ő ízlésének. De nem tehetett mást, mindenkit köteleztek a részvételre. Így hát aznap délután kivasalta sötétkék egyenruháját, nagy gonddal megkötötte nyakkendőjét, kifényesítette a cipőjét, és felkészült a legrosszabbra.
Már az ajtóból kiválasztott magának egy szimpatikus helyet a szélső asztal túlsó végében, így nem is habozott tovább, szemébe húzta sapkája karimáját, és átvágott a termen. Úgy okoskodott, hogyha leül a szürke függöny elé, annyira beleolvad a környezetébe, hogy majd senki sem veszi észre. Elhaladt a vonósok előtt, ám ekkor valaki utána kiáltott, amiből már tudta, hogy az estéje nem lesz sem nyugodt, sem eseménytelen. A szemét forgatta, és felsóhajtott.
– Végre itt vagy! – harsogta Henrik, amivel természetesen minden körülöttük álló figyelmét felkeltette.
– Nagyszerű! – morogta Bernát, és megfordult, amikor azonban meglátta a barátját, kirobbant belőle a nevetés.
Henrik komolyan vette a jelmezválasztást. Ezüst tunikát viselt, derekán övvel, bordó kabátját a vállára vetette. Prémes kalapjánál csak a harisnyája váltott ki nagyobb röhejt.
Átlátszó poharat szorongatott a kezében, és még a kisujját is kitartotta, amikor belekortyolt a borba.
– Ezt komolyan gondoltad? Mert viccnek kicsit sok lenne – röhögött Bernát, és megtörölte a szemét, mert még a könnye is kicsordult.
Henrik nem jött zavarba, inkább kihúzta magát, és elvigyorodott.
– Az új pozícióm miatt választottam. Már biztosan hallottál róla.
– Lehet, hogy mondtad már. Úgy százszor – dünnyögte Bernát. – Mindenki felfogta, hogy te lettél az új pénzügyi csoportvezető, de miért öltöztél bohócnak?
– Ez, kérlek szépen, VIII. Henrik hétköznapi viselete – okoskodott a barátja, és végigmutatott magán.
Bernát megköszörülte a torkát, és elfojtott egy mosolyt.
– Szerény. És hol hagytad a koronád, királyom?
– Nem volt a kölcsönzőben – grimaszolt Henrik. – De beszéljünk inkább a te jelmezedről. Ha ezt annak lehet egyáltalán nevezni.
– Tudod, hogy a hideg ráz az egész felhajtástól – sóhajtott Bernát. – Felvettem, amit otthon találtam.
– De ez az egyenruhád.
Bernát megigazította a nyakkendőjét, és leporolta sötét zakója ujját.
– Miért ne öltözhetnék be kalauznak?
– Egy: mindig ezt hordod. Kettő: nincs benne semmi egyediség. És három: ezzel nem fogod felhívni magadra senki figyelmét, így soha nem találsz magad mellé normális nőt – sorolta Henrik, és ezzel már rá is tért a kedvenc témájára.
Bernát levette a sapkáját, és beletúrt hosszú, kócos tincseibe. Azt azért elismerte magában, hogy egy hajvágás ráfért volna.
– Megmondtam már neked, hogy egyelőre nem akarok megnősülni. Ne játszd a kerítőt!
Örülök, hogy te boldog vagy, de én jól megvagyok így.
Henrik válaszul elhúzta a száját.
– Ha már itt tartunk, hol hagytad a feleségedet?
– Melyiket? – kérdezett vissza Henrik, aztán jót nevetett a saját poénján.
– Marha vicces. Amelyiknek a helyén van a feje.
– Az új könyvelőnket mutatja be a többieknek – somolygott Henrik, majd arrébb lépett, és a bejárat melletti kisebb társaság felé pillantott.
Henrik felesége, Judit éppen megigazította földig érő, kék báli ruháját. Magasra kontyolt, csokoládébarna hajába tiarát tűzött, és mint mindig, ezúttal is férfiak gyűrűjében állt.
Henrikhez hasonlóan ő is annyira közvetlen és társaságkedvelő volt, hogy Bernát meg sem lepődött rajta, amikor megérintette az egyik varázslónak öltözött kollégájuk karját, és ránevetett, aztán pedig egy másik hippi ruhát viselő férfi füléhez hajolt, hogy mondjon neki valamit. Mástól talán meglepő vagy felháborító lett volna ez a fajta bizalmaskodás, de Judit ezt olyan könnyedséggel tette, hogy nem tűnt mesterkéltnek. Végül is valami ilyesmit várna az ember a személyzeti osztály vezetőjétől.
De Bernát már nem vele törődött.
– Az új kolléganőnk – mutatott rá Henrik a felesége mellett álldogáló alakra, nem mintha Bernát tudott volna bárhova máshova nézni. Tekintetét végig járatta a szandálba bújtatott, hosszú lábakon, aztán elidőzött egy kicsit a karcsú deréknál. A fehér, térdig érő ruha rásimult a lány tökéletes alakjára, és kiemelte minden domborulatát.
Henrik oldalba bökte barátját, amitől észbe kapott, és feljebb pillantott új kolléganőjük szív alakú arcára, aminek egyik felére arany festékkel apró leveleket rajzoltak. Szőke haja laza loknikban omlott egészen a derekáig, és mintha ragyogott volna a fényben.
– Mit gondolsz róla? – unszolta Henrik, és újra megbökte a könyökével.
– Csinos – nyögte ki Bernát.
– Úgy érted, angyali – fűzte hozzá Henrik a lány csillogó szárnyaira utalva.
– Egész este ilyen poénos kedvedben leszel?
– Az biztos – vihogott Henrik. – De komolyra fordítva a szót, akár tetszik, akár nem, ma feleséget találok neked.
– Mondtam, hogy nem kell.
– Jó, elhiszem. Miután letörölted a nyálat a szádról. Mindjárt elcsöppen – kacagott, és hátba veregette a barátját.
Bernát vissza akart vágni, de ekkor megjelent a rögtönzött színpadon a szakszervezeti vezető, hogy hivatalosan is megnyissa az estét. A testes férfi felmászott a pódiumra, és megköszörülte a torkát, amitől az egész terem elnémult.
– Kedves Elvtársak! Tisztelt Barátaim! Ma este, ezen a rendkívüli eseményen együtt ünnepelhetjük mindazt, amit közösen elértünk. A magyar munkásosztály mindig is példát mutatott kitartásban és szorgalomban…
Bernát már a beszéd felénél elveszítette a fonalat, és akaratlanul oldalra sandított. Judit és a lány előrébb sétáltak, így már csak két lépésre álltak tőlük. Bernát az angyal profilját bámulta, pisze orrát, óvatos mosolyát. Legszívesebben az ujja köré csavarta volna az egyik lokniját, hogy megtudja, tényleg annyira puha-e, mint amilyennek tűnik.
- Mint egy igazi, földre szállt angyal, egyenesen a mennyországból – jutott eszébe, aztán összeráncolta a homlokát a buta gondolatra.
Nem volt ő romantikus lélek, nem költött soha verseket, és dalokat sem írt, mint Henrik.
Nem értette, hogy mi lelhette, hiszen még egy kortyot sem ivott.
Ezt orvosolandó már a vacsora előtt elfogadta az első szíverősítőt, és egy hajtásra kiitta.
Hiába csípte a nyelvét és marta végig a torkát, ezt sem bánta. Amint alkalma nyílt rá, behúzódott a terem sarkába, ahogy eredetileg tervezte. De nem maradt sokáig egyedül. Henrik és Judit elegánsan leereszkedtek egy-egy párnázott székre vele szemben, az angyal pedig Bernát mellett foglalt helyet. Selymes haja súrolta Bernát karját, és édes virágillat lengte körül, amitől nem lehetett szabadulni. Nem volt kellemetlen vagy fojtogató, de állandó figyelmet követelt magának.
Kihozták az első fogást, a húslevest, és Henrik csettintett a közelükben felszolgáló pincérnek.
– Bort! – utasította. A pincérfiú arckifejezése mindent elárult a véleményéről.
– Ugye tudod, hogy valójában nem te vagy VIII. Henrik? – szegezte neki a kérdést
Bernát, mielőtt a barátja túlzottan elragadtatta volna magát. Bár valószínűleg már elkésett.
– Az alattvalóim nem így gondolják – vigyorodott el Henrik, és a pénzügyi csoportra mutatott a másik asztalnál.
– Hagyd csak, szívem! – szólt közbe Judit, és kesztyűs kezébe vette csipkés legyezőjét.
- Zsák a foltját.
-Néhány nap, és elmúlik nála, mint a nátha – tette még hozzá.
– Ne is álmodj róla! – vágták rá egyszerre ketten.
Bernát az angyalra pillantott, aki oldalra billentette a fejét, és rámosolygott. Bernát mellkasát melegség öntötte el, és ettől az apró mosolytól kábábbnak érezte magát, mint a korábban legurított pálinkától. Még egy kör, és az őzpörkölt után végre összeszedte minden bátorságát, hogy meg tudjon szólalni anélkül, hogy bolondot csinálna magából.
– Hogy érzed magad? – kérdezte az angyaltól. Legalábbis remélte, hogy megértette a kérdését, mert a hangja elcsuklott közben.
– Eddig jól. Még új nekem ez az egész helyzet. Minden tekintetben.
Ekkor Bernát legnagyobb rémületére közelebb hajolt hozzá, meleg lehelete az arcát érte.
– Mit gondolsz, nem túlzás ez a ruha egy kicsit? Judit szerint fontos megmutatnom, hogy nyitottan állok az ilyen programokhoz, de nem is tudom.
Piros ajkába harapott, amitől Bernát egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy válaszolnia kellene egy kérdésre.
– Gyönyörű vagy – lehelte, de amint kimondta, rögtön meg is bánta. A tündér arcán is halvány pír jelent meg.
– Ne viccelj már! – dorgálta, és meglegyintette Bernát karját. – Komolyan kérdeztem.
Fontos, hogy jó első benyomást tegyek. Hétfőn kezdek, és ha nem fogadnak be… – csuklott el a hangja, és elfordította a fejét.
– Dehogynem! – jelentette ki Bernát. – Kedvelni fognak. Ebben biztos vagyok.
Gondolkodás nélkül a lány kezéért nyúlt az asztal alatt, és megszorította. Kissé nyirkos volt, de nem zavarta.
Az angyali arc felragyogott, amitől Bernát szíve a torkába ugrott.
– Köszönöm – mosolygott rá a lány.
Elengedték egymás kezét, és folytatták a vacsorát, bár Bernát inkább csak tologatta az ételt a tányérján. Néha a szájába vett egy falatot, forgatta, aztán nagy gonddal megrágta, de lenyelni már csak vízzel tudta. A dobostortát így inkább kihagyta. Nem értette, mi lelhette, mindennek isteni íze volt.
Vacsora után a teremben lekapcsolták a fények egy részét, a zenekar pedig a klasszikusokból táncolós dalokra váltott, így többen felkeltek az asztaltól.
– Mi is megyünk – közölte Judit, és már rángatta is fel Henriket, aki azért még bekapta a palacsintája végét, biztos, ami biztos alapon, aztán a terem közepére kísérte a feleségét. A táncparketten sem esett ki a szerepéből, így miközben a többi kollégájuk ütemesen ugrált a zenére, ők ketten keringőt táncoltak.
– Reménytelen – sóhajtott fel az angyal, mire Bernát felnevetett.
– De legalább szórakoztató – felelte. – És te nem táncolsz? – kérdezett rá óvatosan.
A lány fészkelődött a székén, és vállat vont.
– Nincs kivel.
Bernát bólintott, miközben a desszertvillája végével kopogott az asztalon, és a félhomályban a táncolókat figyelte. Nem tudta, mi egyebet mondhatna.
Amikor a harmadik dal véget ért, a lány felállt.
– Megyek, szívok egy kis friss levegőt. Te itt maradsz? – kérdezte Bernáttól.
– Persze, jó nekem itt. Menj csak!
Az angyal habozott néhány pillanatig, de végül magára hagyta. Bernát hosszan kifújta a levegőt.
- Végre egyedül!
Csak hárman nem táncoltak rajta kívül, ők az asztalnál szivaroztak, és Hofi egyik kabaréjáról beszélgettek. Bernát összébb húzta magát a székén, nehogy észre vegyék, és kérdezzenek tőle valamit.
- Jó nekem így. Végre nem kell feleslegesen udvariaskodnom – győzködte magát.
Bekapott egy zserbót az előtte lévő papírtálcáról, de mintha fűrészport rágott volna.
Kiköpte a szalvétába, és ivott egy korty vizet.
A zenekar ekkor lassabb dallamra váltott, így a párok összeölelkeztek a parketten. Bernát észrevette a lányt nem messze az üvegajtótól, ami a teraszra vezetett. Egy magas, szemüveges férfi karjába kapaszkodott, aki kockás inget és cowboykalapot viselt. Bernát felismerte, bár a nevét már elfelejtette, de találkozott vele korábban néhányszor. Mozdonyvezetőként dolgozott, és másról sem tudott beszélni, csak a halakról és a horgászatról.
- Ez a lány ennél sokkal többet érdemel – állapította meg magában Bernát. – Téged? – kérdezte egy idegesítő hang a fejében. – Jaj, fogd már be! – vitatkozott saját magával.
– Akár engem.
Ahogy ez a gondolat megszületett a fejében, már nem volt többé visszaút. A sötét mennyezetre emelte a tekintetét, és elmosolyodott. Talán mégsem kellene elvetnie ezt a házasság dolgot. Feltápászkodott a székéből, és a táncosok felé vette az irányt.
Az volt a terve, hogy átvág a párok között, de ketten is megállították, váltani akartak vele néhány szót, így nem haladt olyan gyorsan, mint ahogy szeretett volna.
Mire átért a terem túlsó végébe, már sehol sem látta az angyalt, a táncpartnere viszont éppen az asztalok felé tartott, ezért Bernát követte, és elkapta a könyökét, mielőtt leülhetett volna a helyére.
– Hova tűnt? – támadta le.
– Kiről beszélsz? – kérdezett vissza a kollégája, és fintorogva lerázta magáról Bernát kezét.
– A lány, akivel táncoltál, hol van? – faggatta tovább, és egyre jobban elveszítette a türelmét.
– Nem tudom. Egyszer csak felkapta a vizet, és otthagyott tánc közben. Ha engem kérdezel, elég furcsa. Jobb, ha keresel mást.
– Egyáltalán nem furcsa! – emelte fel a hangját Bernát. – Hol van? Hová ment?
Kollégája unottan az erkélyajtóra mutatott, de már sokkal jobban lekötötte a figyelmét az asztalon hagyott söröskorsó.
Bernát szó nélkül hátat fordított, az üvegajtóhoz ment, és elhúzta. A kintről jövő hűvös szellő végigkúszott a bőrén, amibe beleborzongott, és összébb húzta magán a zakóját. Ahogy kilépett a kertre néző, nyitott teraszra, meghallotta az ismerős szipogást. Kőlépcső vezetett az erkélyről a szálloda kertjébe, ott találta meg a lányt. Az alsó lépcsőfokon kuporgott, miközben néma zokogás rázta a vállát.
Bernát leült mellé, és megérintette a hátát.
– Hé! Jól vagy?
Az angyal erre felkapta a fejét, gyorsan megtörölte a szemét, de kipirosodott arca még a gyér lámpafényben is jól látszódott.
– Igen, persze. Tudod, mondtam, hogy kijövök egy kicsit.
– Na, jó, hagyjuk a felesleges udvariaskodó köröket. Láttam, hogy azzal a goromba fickóval táncoltál. Bántott?
– Nem – felelte a lány, de közben bólintott.
– Akkor most melyik?
– Nem mondott semmi olyat, amit már ne tudtam volna.
– Mire gondolsz?
– Megkérdezte, hogy tényleg protekcióval jutottam-e be. Tudod, Henrik miatt – hadarta.
– Hiába mondtam, hogy ugyanúgy jelentkeztem az állásra, mint bárki más, kinevetett.
Bernát keze ökölbe szorult.
– Akkor éppen itt az ideje, hogy valaki tisztázza vele ezt a helyzetet.
Fel akart kelni, de az angyal elkapta a karját.
– Ne! Nem fontos.
Elengedte Bernátot, és összekulcsolta a kezét maga előtt. Annyira törékenynek, annyira sebezhetőnek tűnt.
– Sejtettem, hogy ez lesz, csak csalódott vagyok. Azt hittem, hogy könnyebben megy majd a beilleszkedés, de nagyrészt mindenki ugyanúgy reagált eddig.
– Nem tűnt fel, hogy nehezen menne neked a barátkozás – értetlenkedett Bernát.
– Ugyan már! Szerinted voltak valaha is lány barátaim? – tört ki belőle a keserűség. – Mindig is fiús lány voltam, hiszen tudod. Jobban érdekelt a bunkerépítés, az autók és a foci, mint az öltözködés vagy a sminkelés. A párkeresésről pedig ne is beszéljünk. Ha flörtöléssel próbálkozom, az általában kész katasztrófa. Soha nem megyek így férjhez. De a legrosszabb, hogy egyszerűen nem találom a helyemet ebben a világban. Mintha mindenki más pontosan tudná, hova és kihez tartozik, csak én nem. Azt sem tudom, hogy minek jöttem el ma egyáltalán. Nem megy nekem az ilyesmi. Jobb lesz, ha inkább hazamegyek.
Felállt a lépcsőről, és elindult felfelé, vissza az erkélyre.
– És miért baj ez? – szólt utána Bernát, mire a lány visszafordult, és kérdőn nézett rá. – Miért baj az, ha a focit szereted jobban?
– Mert mások szerint ez nem normális.
– Kit érdekel? Mondok neked valamit. Én ezerszer szívesebben lennék egy ilyen valakivel. Inkább építsünk bunkert, és legyünk koszosak tetőtől talpig, mint hogy még egyszer el kelljen jönnöm erre a puccparádéra.
Erre az angyal elnevette magát, csilingelő kacagása megmelengette Bernát szívét.
– Én benne vagyok. Építsünk!
Bernát is felállt, és odalépett hozzá.
– Akkor már csak egy kérdésem van, angyalom – mosolyodott el. – Hazakísérhetlek?
Nem sokat kellett várnia a válaszra.
– Azt hittem, már soha nem kérdezed meg.