Áldozatok
Áldozatok
Sokáig úgy látszott, hogy nem törik össze a csapások, inkább keményítik. Amikor államosították és leszerelték a malmot, ahol negyvenhét éve, 1904-óta élt, amit akkor csak úgy tudtak megvenni, hogy eladták az új, még mészszagú házukat a faluban, szorított egyet a kendőjén. A férje ezt szerencsére már nem érte meg, a fia és az unokája azonnal elmentek dolgozni. Egyik a helyi kőbányába, a másik meg a molnár mellé. Kitanulta a lakatos szakmát is, és a szénbányáknál talált helyet. Aztán amikor az erdészet újraindította az eredeti gazdájától elkommunizált deszkametszőt, mindketten odavetődtek. A fizetéseikből és a földekből megélt a família, de vasárnap reggel már nem volt vágott zsemle evés.
A földeket és a szőlőt a téesz vitte el, akkor is szorult a csomó a kendőn. A marhákat eladták. A megmaradt szilvást kivágták, a helyét felszántották, hogy legalább a két disznónak legyen mit lakmározni. A józan eszét akkor vesztette el, amikor kiderült, a konyhakert jó egyharmada is a közöst illeti, és egy büdös traktor felszántotta az éretten pirosló epresüket. A régi földjeikről az összes mérési cöveket kirángatta, kibomlott hajjal hordta azokat egy halomba. Az oda siető agronómust vállon csapta egy akáckaróval, hetekig nem tudott még kezet fogni sem senkivel. A hazarohanó fia csillapította le. A rendőrök nem piszkálták, írtak egy jegyzőkönyvet, láthatóan megbolondult a vénasszony. Látleletet venni odaküldték a sérült emberekkel foglalkozó gondozóintézet emberét, aki lassan ballagott a némán kapáló asszony mellett és csendesen beszélt neki valamit.
1918-ban maturált, az apja híres ügyvéd volt, természetesen a jogi pályát választotta. Gimnáziumi társaitól az egyetem évei alatt sem szakadt el teljesen, többükkel levelezett, például Illéssel is. Így volt ez akkor is, amikor az apja irodájában egyre komolyabb ügyeket kapott. Az esküvőjén is ott volt a fél bonyhádi osztálya, ez persze nem volt garancia a frigy felhőtlenségére. A fiatalasszony meglehetősen kikapósnak bizonyult, főleg a művészfélék ragadták meg a fantáziáját. Leginkább az elismert jogász apa kapott a heves szívdobogás mellé enyhe arcrángást, amikor úgy nyugtatgatták, hogy egy ilyen szépasszonynál egy kis cédaság elnézendő, és a parttalan nőiességet majd csendes, hegyi tengerszemmé változtatja az első gyerek megszületése. Az a bizonyos fiúcska világra is jött, de még túlságosan aprónak bizonyult ahhoz, hogy a család együtt költözzön Erdélybe. Gyergyóremetére, ahol a visszacsatolást követően az ifjú ügyvéd jegyzőként vállalt részt a magyar közigazgatás kiépítésében, ami az örmények által szép számban lakott faluban nem volt egy orgonaillatú séta a promenádon. Vasárnaponként Cseres Portikéknál ebédelt, ez egyrészt segítette eligazodni az örmény lélekben, másrészt tudatosult benne, hogy menthetetlenül lesz valami köze az irodalomhoz. A vendéglátóinak Tibor fia is valami literátor volt, s most már Illyéssel való levelezése sem szakadt meg. A távolban töltött hivatali idejének mérlegéhez még az is hozzátartozik, hogy a helyi cukrász lányával sikerült plátóinak csak erős jóindulattal nevezhető kapcsolatba keverednie. Ennek a szovjet betörést és a természetes román átállást követő menekülés vetett véget. Itthon, a háború miatt még a szokásosnál is bizonytalanabb országban kellett volna valami családhoz hasonló közösségbe szerveződniük. Ez kis híján sikerrel is járt, de a felesége hirtelen meghalt, rákban.
A háború után a praxist nem gyakorolhatták, az iroda bezárt, tartalékaikat élték fel. Mielőtt minden elfogyott volna, elment a sörgyárba segédmunkásnak. Egyet nem értettek az apjával, a házukat nem piszkálta senki. Benn maradhattak, rájuk sem költöztettek idegeneket. Tudták, hogy mint mindennek a földön, ennek is oka van. A gyárban hívatták az irodába, nem bánta, megszabadult az árpazsákolástól pár percre. A két hivatalszolgának kinéző emberfia különösebb kertelés nélkül közölte vele, hogy jogi és közigazgatási ismereteit akarják igénybe venni a gondozási intézeti rendszer új politikai irányzatnak megfelelő újraszervezésében. Figyelmeztették, az aggályai a barna vadászkutyát sem érdeklik. Amennyiben nem vállalná, akkor ők keresnek neki valami testhezálló munkát valahol a Hortobágyon. Természetesen lakhatással, vagyis a mostani, amúgy is nehezen kifűthető házra már nem lesz szükségük. Vállalta.
A háború utáni szélfútta, rengeteg árvának, elhagyott öregeknek, a szörnyűségeket pszichésen elviselni képteleneknek, ha nem is kuglóf és tejeskávé illatot, de kézzelfogható megoldásokat sikerült találni. Őt pedig áthelyezték a megyei tanácshoz. Jelenlegi beosztásában az utolsó feladata ennek a szerencsétlen, kapáló öregasszonynak a kísérgetése a porban. A család megtudta, hogy a maminak - de leginkább nekik -, az lenne a legjobb, ha bekerülne egy otthonba, ahol gondját viselik, ugyan nem a királyi udvar színvonalán. Gondolkodási időt kértek, hiszen az ilyesmi meglehetősen ritka eset és a falu lelketlennek bélyegezné őket.
Főleg azok, akik a volt földjeiken ápolgatják a téesztől kapott háztáji kertjüket a legnagyobb lelki nyugalommal. Megtudták, hogy jelen esetben idő van bőven, mivel a javasolt otthonba csak megüresedés esetén lehet bekerülni.
Dédike nem csodálkozott, hogy az autószerelő barátjuk kocsijába ültek, máskor is mentek így az orvoshoz. Az otthonban szerették volna, ha csak pár nap múlva költöztetik, mert az ápolók létszámát háromfelé kellett osztaniuk a képzés miatt. Három napon át mentek be a városba a pszichológusnő előadásaira, akit valamilyen, furcsa nevű Flórának hívtak. Az autó gazdája viszont csak akkor ért rá. Másnap a következő csoport hallgatta a hasznos okosságokat, de az otthonban is történt egy komoly esemény. Az újonnan érkezett öregasszony átvette a hatalmat a konyhakert felett. Magokat fogott, később palántát nevelt, ültetett, vetett, bakhátakat töltögetett. A foglalkoztatónak szánt, de eredeti funkciójában kihasználatlan kert tényezővé vált az otthon ellátásában. Később akadt segítsége is, egy asszony, akinek a fia éppen valamelyik vízimalom kerekénél lelte halálát, még a háború előtt.
Október huszadika volt, aznap végeztek az őszi fokhagyma eldugdosásával, lefeküdt, sóhajtott egyet és meghalt. A másik világban fiatalon lépett be a konyha ajtaján, kezében egy csokor zöldhagymával. Az ura már várta, ott volt az asztalon a disznósajt és a méregerős savanyú cseresznyepaprika. „Ideje, hogy bejöttél, már sötétedik”, ennyit mondott. A malom pedig megnyugtatóan dohogott.
Gondolkodott, hogy elmenjen-e a kapáló öregasszony temetésére, bármelyik nap megszülethet az unokája. Végül felkecmergett a buszra, csak vár még egy kicsit az a poronty. Az igazán öregek temetésén már nincsenek sokan, a család meglepődött, hogy őt is ott látják. A végén az asszony unokája meghívta egy szelet kalácsra, pohár borra. Diós és cimetes kalács volt, vörös óbor és új siller, valamint invitálás, hogy ha bármikor arra jár, ne kerülje el az elnémult malmot. Elaludt hazafelé a buszon, a cukrász lányával álmodott.
Egy hét múlva csaknem ők is elnémultak, a kisfiú Down-kórral született. A fiatalok sírtak, az orvos azt javasolta, hogy keressenek valami elhelyezési lehetőséget. Hozzáfűzte, hogy ismerve a nagyapát, ez nem lesz megoldhatatlan. Igyekezett tudomást sem venni erről, magában már meg is találta a lehetőséget. Abban a pillanatban, amikor nyugdíjba megy, magához veszi ezt a kis ártatlan bárányt.
Nem volt valami égrepesztő dáridó a búcsúztatóján, megittak pár üveg szekszárdit, a végén egy pezsgőt és felfalták az összes szalámis szendvicset. Még este átment a fiatalokhoz, hogy ha mindent elmagyaráznak, akkor pár napra elviszi a gyerkőcöt. A következő tizenkét év minden napján, reggeli után sétáltak egyet, ha esett, ha fújt. Lehetőség szerint erdőkben, réteken, parkokban, patakok partján. A fiú őszinte szeretettel fordult minden élőlény felé. Gyakran feleltek meg a volt molnárék meghívásának, ilyenkor órákon át kacagva nézte az óljukban, a friss szalmában fickándozó két konnektororrú rózsaszín kismalacot. A többiekkel ellentétben akkor sem riadt meg, amikor a háziak a csöpörgés miatt egy régi viharkabátot terítettek a nagypapája vállára, a zsebéből akkora sikló csusszant ki, hogy kábeldobra lehetett volna tekerni.
Orvoshoz is együtt jártak, mindig ugyanahhoz és csak megbeszélt időpontokban, rendelés után. A fiú mindig szedett gyógyszereket. Hirtelen elkezdett erősen hízni és az ellenálló képessége nagyon lecsökkent. Az orvos mégsem az ő állapotát tartotta aggasztóbbnak. Megállapította, a gondoskodásnak az a minősége, amit az unokájáért végez, feléli energiáit. Nem tudja, mi az a bűn, ami miatt így vezekel, de nem orvhorgászat lehet. Pedig nem is volt hegynyi vétek, legfeljebb apró balgaságok. Visszaút nem volt, a gyerek már csak őt fogadta el. Hetente találkozott a szüleivel és időközben született teljesen egészséges kishúgával, akiket mindig megölelgetett. Olyan vidám szeretettel szemlélte őket, mint a malacokat. Pénteken mindig együtt vacsoráztak, csak akkor ült le, ha a papája melletti biztonságot megtalálta.
Tavasszal a fiú rosszul lett, fulladt, nyöszörgött, mint egy riadt kis állat. A szomszéd, mint valami olimpikon, rohant telefonálni a fülkéhez. A mentősökben fel sem merült a gondolat, hogy az öreg nem megy velük. Akkor tudta meg, hogy kis védence jó, ha egy évet élhet még, de bármikor korábban is szólíthatják abban a nagy sorban állásban, aminek mindnyájan részesei vagyunk. Ettől kezdve elkezdett magára nagyon vigyázni, ha már csak ilyen kevés idő jutott nekik, nem szabad, hogy egy percre is nélküle maradjon a gyerek. Egy szerda este ment el, fogta a kezét a kórházban. Pénteken meg az övét a fia.
Egy tömeg kísérte őket, a család, a molnárék, munkatársak. Sokan az otthonok dolgozói közül megilletődve látták, hogy még a pszichológusnő is eljött, aki időközönként oktatgatta őket.
A szemét törölgette és egy kopasz, idős férfiba karolt.