Aki figyel minden stabil létezőt
Írta: Novák Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 318
Aki figyel minden stabil létezőt
Az idő el van telve önmagával. A szélirány nem érdekes.
Várady Szabolcsról
Mindig lenyűgöz, ahogy az irodalom világa működik. Sokan csak úgy tekintenek a művekre, hogy egyszerűen csak vannak, lesznek, születnek, nem gondolnak arra, hogy mi az, ami inspirálja, mi az, ami befolyásolja az írásokat. Nem veszik figyelembe, hogy a művészet a társadalom része, és a benne zajló folyamatok serkentik a művek létrejöttét, hiszen életünk tényei, történései áthatják gondolatainkat, és mint egy befolyásoló közszellem hatnak az írásokra. Erre is jó példa Várady Szabolcs irodalmi tevékenysége.
Várady Szabolcsot évtizedek óta ismerik a magyar versolvasók. Nincs olyan ága az irodalomnak, ahol ne mozogna otthonosan. Nem tartozik a gyakran publikáló írók közé, de folyamatosan jelen van költészetünkben, kiváló rögtönző, dalszövegíró és limerikszerző is. Érdeklődésének horizontján egyaránt ott található a tanítás, a fordítás, de a szerkesztés is jelentős szerepet tölt be életében, de igazából költő. Érzékeny életünk eseményeire, igazi filosz módjára a maga világ-olvasatát mondja el. Művei életképek, vallomások, meditatív jegyzetek arról, hogy nagyon sérülékeny körülöttünk minden, és mi magunk is azok vagyunk. Számára természetes, magától értetődő, hogy mindig a fennállóval áll szemben.
1943-ban született Budapesten. A József Attila Gimnáziumban maturált 1961-ben, utána a Szépirodalmi Könyvkiadónál volt korrektor. 1969-ben magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát szerzett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán, 1969-től 2005 végéig az Európa Könyvkiadónál dolgozott, előbb mint kézirat-előkészítő, azután mint felelős szerkesztő, 2002-től lett főszerkesztő. Emellett 1989 óta a Holmi című, már a rendszerváltás jegyében induló és hamar keresetté váló új irodalmi folyóirat versrovatát szerkesztette, és a lap utolsó évében, 2014-ben ő volt a megbízott főszerkesztője is.
Világvégi elegancia jellemzi írásait – mondják róla. Elmerül ő is a magyar nyelvben. Versei nem fulladnak kakofóniába, kerüli a tudálékosságot, a hétköznapok világából választ témát. Onnan, ahol mi is élünk. Azt látja, ami a világunkat is jellemzi, az gyötri őt is, ami bennünket, gyarló, mint mi, bizakodó, mint mi. Ha végigtekintünk írásain, láthatjuk, hogy méltán kerül a modern költészetet vizsgáló mikroszkópok lencsevégére. A mindennapok eseményeit, apró történéseit köti egybe, forrasztja egymáshoz. Versei emlékiratok, de képet rajzol a korról. leírást ad világunkról. Műveiben különböző horizontok csúsznak egymásra, mint zajló folyón az úszó jégtáblák.
Tudja, hogy a vers a maga feje után megy, és körülötte lelkiéletünk lidércfényei lobognak. Várakozik, de semmi sem változik – írja, ahogy körülnéz. Újrahasznosítja a rímeket, ahogy mondja. Figyel minden stabil létezőt. Se előjog, se kirekesztés nem vonzza. Nem meríti cukros mázba világunkat bemutató szövegét. Ő is úgy tartja, az élet és a művészet egy. A rímek kiválasztása nála nem csak technikai kérdés, hanem közérzeti állapotot is kifejez. Nem harsányak a versei, hanem csöndes meditálások, amelyekre érdemes figyelni.
A Várady család Székelyudvarhely környékéről származik, az egyik águk a Délvidékre, a másik Szentesre került, itt lett a dédapja patikus. A gyógyszerészség és a patika aztán átszállt a nagyapjára, aki hét gyerekéből három fiút és az egyik lányát is erre a szakmára taníttatta. A felesége bajor nő volt. A testvérek közül Árpád vitte a családból a legtöbbre, ő pap volt és egyházjogász, a Habsburg család jogásza, végül kalocsai érsek. Állítólag az apja neki köszönhette, hogy nem csapták ki a piaristáktól, mert léha életet élt, jobban szeretett táncolni és kártyázni, mint tanulni.
Az ő családja is végigutazta a XX. század történelmi hullámvasútját. Leányfalun, egy villában és Szentendre határában vészelték át a háborút. Az orosz csapatok elől Budára menekültek. Apja, mint gyógyszerész végzettségű tüzérhadnagy egy katonavonaton szolgált. Aztán az anyja megszerezte az Orlay utcai lakást, ott velük lakott apja előző házasságából származó lánya is. Szegényke, a harcok áldozata lett, mikor kiment vízért az udvarra, és eltalálta egy repesz, és meghalt. Várady akkor alig volt több egyévesnél.
Apja a patikusságot csak kényszerből választotta, jóval később, amikor a börtönből szabadult 1952-ben. Áruhalmozás miatt jelentették fel, miután államosították azt a vegyiüzemet, amelynek a társtulajdonosa volt. Anyai nagyanyja gyors- és gépírónő volt, a férje írógépműszerész. A nagymama Knoll lány, anyai ágon Dvoracsek, innen tehát van egy kis osztrák meg egy kis szlovák beütése, Fodor nagyapja meg felerészt zsidó volt.
Apja legidősebb nővérének a férje, Borbély József, nagyszalontai volt, és rokona Arany Jánosnak. De Aranyt rossz szemmel nézték a családban, mert nem volt úriember, pénzt kölcsönzött uzsorakamatra.
Az ifjú Váradyt vonzotta a motorverseny, aminek akkoriban kultusza volt Pesten. Őt is rabul ejtette a sebesség és a benzinszag Nélküle nem is volt motorverseny, ahogy a nagyapja nélkül tényleg nem volt, lévén pályabíró, és mindig elvitte magával az unokáját, de nem csak salakversenyekre. Akkor még volt bent pálya a városban is, Budán, Attila út, az Alagút, Hunyadi János utca, Várfok utca környékén. Ismerte az összes menő versenyzőt. Egyszer együtt vonulhatott velük május elsején, ott tolták a motorjukat.
Életrajzi írásából tudjuk, hogy kisgyerekként elsősorban ponyvaregényeket olvasott, amiket egy féllábú trafikostól lehetett kölcsönözni a Mártírok útján. Olvasott Jókait, Dumas-t meg Vernét is, meg népszerű klasszikus zenét hallgatott anyjáék lemezjátszóján. Közben gyakran járt futballmeccsre is a haverokkal.
Nyolcadikos volt, amikor kitört a forradalom. Miután a szülei elváltak, ´56 karácsonyán anyjával és nevelőapjával könyveket árult. Akkor szeretett bele az irodalomba. Aztán, már ´58-ban, megjelent Szerb Antal világirodalom-története meg Babits Az európai irodalom története, ezeket bújta éjjel-nappal. Ami egy költőnek az induláshoz szakmailag kell, azt sebtében megtanulta Hegedűs Géza kis verstani könyvéből. Akkortájt kezdett el verseket írni. A gimnáziumban viszonylag sok verset írt az éppen olvasott költők modorában.
Érettségi után, 1961-ben nem vették fel az egyetemre, de jó szellemi környezetben élt. Bence Györggyel és Sumonyi Papp Zoltánnal lettek közeli barátok. Együtt kerestek mestert maguknak. Először Füst Milánnal próbálkoztak. Bálványnak Vas István volt az ideális. Bence szúrta ki, hogy ő az, akihez érdemes elvinni az írásaikat. Aztán meghívta őket a lakására, 1960-tól már rendszeresen jártak hozzájuk. Neki közben lett egy külön bejáratú költő mentora is, Pilinszky. Egy rokona az iskolatársa volt, ő hozta össze vele, és aztán úgy félévente leült vele valamelyik belvárosi presszóban. Akkoriban jelent meg a Harmadnapon, és az egészen lenyűgözte.
Bence György megkezdte ideológiai átnevelését, és ő is úgy látta, hogy polgári dekadenciájából ideje marxista öntudatra ébrednie. Ez amolyan nonkonformista marxizmus volt, és később, az egyetemen az ún. Lukács-iskolában folytatódott. De több volt benne a valahová tartozás vágya, mint a valódi, belülről jövő világnézeti látásmód. Nem került a nagypályás, fekete öves komcsik szellemi hatalmába, uralmába, kutathatott az élet és a halandóság között.
Harmadszorra vették fel az egyetemre, magyar-történelem szakra. Akkor már nyilvánvaló volt, hogy föl akarják venni, még egy versét is elmondatták vele a felvételi beszélgetésen. Hogy miért csak esti tagozatra vették fel mégis, arra két verzió van. Huszár Tibor azt hallotta Andics Erzsébettől, aki a bizottság elnöke volt, hogy amikor megkérdezték tőle, hogy hívják, azt mondta, hogy Tonio Kröger. Ő viszont úgy emlékszik, hogy az agya annyira leblokkolt, hogy 1918-ra datálta az októberi forradalmat. Az első szigorlat után átkéredzkedett a nappali tagozatra, és elhagyta a történelem szakot.
Először Galsai Pongrác közölte verseit a Nők Lapjában. Pilinszky küldte hozzá, el is fogadta verseit közlésre, de aztán sokáig nem történt semmi. Közben kollégák lettek Réz Pállal a Szépirodalminál, és Réz Pál a liftben ráförmedt Galsaira, hogy ha a jövő héten sem jön a vers, beveri a pofáját. Megijedt-e Galsai vagy sem, nem lehet tudni, de a vers lejött.
Az embernek lehetnek szándékai írás közben, de a vers többnyire a maga feje után megy - vallja. Azt tartja, hogy egy olyan közegben, ahol a művészet egyre inkább a stílusjegyek, az eljárás, a módszer, sőt a modor kimunkálását és működtetését jelenti, a hagyományosabban lírikus beállítottság könnyen minősül amatőrségnek. Ami mármost a formaművészetet illeti... Egyfelől van az embernek a technikai készsége, ezt szinte bármikor működésbe lehet hozni. De ez nem okvetlenül költészet. Szerencsés eset, ha valakinek az életműködése valahogy rá tud kapcsolódni erre a képességére, ha szinte folyamatosan versben tud megnyilvánulni (ő maga, mármint a költő-maga, nem a puszta technikai készsége), mint például Petőfi vagy Szabó Lőrinc. Ez persze ezen a szinten nagyon ritka. Van, akinek a költői ingerküszöbe sokkal magasabban van: csak az egész létezést magukba sűrítő nagy pillanatok, kivételes alkalmak ihletik versre. Én sajnos ebbe az előkelő családba sem tudom magamat besorolni. Teljesen kiszámíthatatlanul, esetlegesen és minél ritkábban, annál nehezebben mozdul meg bennem a költő. Írni viszont szeretnék. Ilyenkor keletkezik az, aminek az összkiadások függelékében a helye: Rögtönzések, tréfák, személyes érdekű apróságok cím alatt. Már ha van mit kiadni.
Legtöbbet angolból fordított, verset, drámát, értekező prózát. 2004 óta rendes tagja a Széchenyi István Művészeti Akadémiának. 2012-ben beválasztották a Digitális Irodalmi Akadémiába.
Költészetét egyik kritikusa, Margócsy István így jellemezte: „E költészet mozgatóerejét mindig is az analitikus látásmód finomsága és élessége biztosította. Várady kicsiny dolgokat tesz mindig versének kiindulópontjául, kegyetlenül körbejárja őket, elemeire szedi szét mindazt, amit első pillanatra egyben láttatott - s aztán, majdhogynem klasszicista versszerkesztési stratégiával vagy trükkel, úgy tágítja ki kicsinynek koncipiált versének horizontját, hogy aki akarja, akár még tanulságot is találhat bennük. Várady az elsők között volt, akik programszerűen is le akarták bontani a költő társadalmi szerepvállalásának hagyományos magasztosságát s ’természetes’ emberfelettiségét, s a költészetet, különleges jellegének megőrzése mellett is, a személyes életproblémák kiélésének és kimondásának ’mindennapi’ terepeként fogalmazták meg.”
Kidolgozott poétikai rendezettségűek írásai. A belső történéseket is pontosan leírja az idő és a tér szárnyán. Nehezen lehet közel férkőzni szövegeihez, de ha ráérzünk az ízére, mondatai beszippantanak. Versformáló gyakorlata morális és egzisztenciális válságok lenyomata, de igazi költői vénája van, él benne a tudós tanár és a könyvszerkesztő. Se előjog, se kirekesztés nem érdekli. Fő erénye a gondolatiság. Ez írásainak aranyfedezete. A legapróbb eseményeket is képes a vers témájává tenni. A globális jövőért érzett aggodalom is megjelenik nála. Nézi, mit perkált az idő. A hazai utcákon jár, meg a pályaudvarokon és erdőkben is. Tunyogmajkán is érthetőek írásai. Magyarázatokról, párbajokról, vívódásokról is ír. Testek és különböző idősíkok jelennek meg nála a globalizált vagy globalizációellenes világunkban a költői megfogalmazások során, de tudja, hogy lehetnénk rosszabb helyen is.
Most, amikor nagy bátorság kell ahhoz, hogy együtt érzőek legyünk a másik emberrel, legyen az bármilyen, akár menekítő, akár menekülő, akár más szokásokkal rendelkező, más ízlésű és érdeklődésű, mert nem a bölcsességünk növekszik évről évre.
Váradyt ambivalens teljesség és világvégi elegancia jellemzi, a vers ugyis a saját feje után megy, hiába lobognak lelkiéletünk lidércfényei. Várakozik, de semmi sem változik. Úgy véli, nem egyenlőség van, hanem hierarchia. A világ ellentmondásait is látja, és le is írja verseiben. Torz társadalmi helyzeteket is bemutat az őszinte valóságrajzok között. Errefelé folyamatosan sorskérdésekkel kell foglalkoznunk, azokról kell beszélnünk, mert zsugorodik a zsugori idő, és látnunk és értenünk kell világunkat, melynek lényege a vándorlás.
A korai Jancsó-filmek világa él szövegeiben, érzésvilága az onnan ismert erkölcsi dilemmákat idézi. Itt is mindenben az élet fodrozódik a jobb percekben. Rezignáltan nyugtázza, hogy a törvény mindig beteljesül így vagy úgy. Eleven irodalmat ír ideákkal és élményekkel.
Átélte sokféle társadalmi erő, szerződés szokásrendjét. Ismerte a párttitkárok népbarát szövegét meg gondolkodásuk szellemi plafonját, de a hatvanas évek hippijeit is, akik mókásan cukkolták az uralmon lévőket. Látott törekvéseket és harcokat, hogy a nemzetállamok életképesek legyenek, de látta azokat is, akik azt szerették volna, hogy a népek békésen, együttműködve éljenek.
Nem valami kultúrfölény alapján beszél. Mondataiban benne van a leírt esemény vagy gondolat értelme és indítéka is, de megsejtjük a pillanatok esetlegességét és véletlenszerűségét. Valamint a hajnalok acélszürke egén úszó füstfelhők beléjük döfő kémények, barlangok ásító sötétét és leheletét. Vízpaplan alatt vagy gaz nőtte buja hantok közt.
A művészet a társadalom része, és így az ember jellemét, gondolkodását meghatározó életélmény egy-egy könyv, bár mindannyian másképp értelmezzük, másképp olvassuk.
Székek a Duna fölött
Az a két szék a maga módján
nem is volt csúnya. Kár, hogy a rugó
kiállt belőlük, és hogy a kárpit
olyan reménytelenül koszos volt.
De széknek székek, sőt. Abba a lakásba?
Vittük tehát, jobbára a fejünkön,
az Orlay utcából az egykori
Ferenc József, ma Szabadság hídon át
a Ráday utca 2-be, ahol P. lakott
az idő tájt (nyomait lírája őrzi).
Egy szék is, hát még kettő, alkalmas
lehet sok mindenre. "Két költő a hídon,
fejükön székekkel" - elképzelhető egy
kép ezzel a címmel. Remélem, tárgyilagos
kép volna, nem valamiféle
átszellemítés. Az a két szék,
fontos, hogy ezt megértsük, semmiképp sem
glória a fejünkön. A híd közepe táján
- de nem azért, hogy bármit is bizonyítsunk -
leültünk rájuk. Különösen az egyik-
ből állt ki a rugó, nem tudom, melyikünknek
jutott az. Mindegy, aligha lehetne erre
a későbbieket visszavezetni. Kellemes
nyári este volt. Rágyújtottunk,
élveztük a lakályosságnak ezt a,
mondhatni, szokatlan formáját.
A székek aztán
egy darabig szolgáltak becsületesen: ők voltak a
székek P.-éknél. Hanem az ember
jobbra vágyik, mint ami van: a székeket
beadták egy kárpitoshoz. A lakást is
elcserélték, az elsőt kényszerből, a másodikat,
mert nem szerették. Manapság
ritkábban jövünk össze náluk. Sok minden
közrejátszik. G. elhagyta A.-t
(P. feleségét), aztán M. (B. felesége)
szakított velem, majd G.-től elvált a másik
M. (G. felesége) és hozzám jött (közben B.-ék
is különváltak), P. öngyilkos lett és azóta
félig-meddig szanatóriumban lakik,
nem beszélve a világhelyzet változásairól,
és különben is: nincs hova leülni.
Vakáció
Mindenfele az ősz, és
nincs ami maradandó:
négy nap - átvonul, csavarog.
Hitetlen villogásban
a habok
foszladozó szalagjai.
Sirályok a gazdátlan
halászpadon pihennek.
Bőrünk társalog a kihalt
homokon.
"Kulcsok és kérdőjelek"
A kulcscsomót bennhagyom a zárban,
mikor itthon vagyok. Legalább tudom, hol van.
Most viszont nincs benne, tehát nem tudom.
Nem tudom, hol van a kulcscsomó. Ha csönget
valaki, nem tudom beengedni. Bár
nem valószínű, hogy csönget valaki.
Vagy lehet, hogy csönget valaki, de nem akarom beengedni.
Viszont lehet, hogy én akarok elmenni később,
és akkor ki kell nyitnom az ajtót, hogy kimehessek,
és be kell zárnom, miután kinyitottam és kimentem,
hogy más ne jöhessen be. Bár, mondom, nem valószínű,
hogy bárki is be akarna jönni, sőt az se, hogy
én elmenni akarnék.
Elromlott szerkezet
Itt egyedül csípnek a szúnyogok.
Isten, Isten, az az éjszaka kísért.
A késért indult ki, a konyhakésért.
Felgyűltek, felgyűltek az okok.
Vért akar minden. Nem láttam mióta.
Itt lakolok, ki se látszom alóla.
Alóla ki, alóla ki, a lóláb.
Az alóla alól a még alólább.
A kés. Ne késs. Jó, hogy utánamentem.
Helyettem már ütőerét nyiszálta.
Közben ruhát nem volt mód fölvehetnem.
Ami él, az kicsorbul, anyaszülte.
Aludj, aludj, bolond, bolond, aludj.
Elzümmögött - végződhet is dal úgy.
Ad infinitum éltünk volna ad hoc.
Ok-ok... Csuklasz? God, Gott, God, Gott - mi kattog?