A tények rekonstruálása

Írta: -- ismeretlen szerző vagy duplikált művek


Közzétéve 3 hónapja

Megtekintések száma: 135



A tények rekonstruálása


Eörsi László 56-os forradalomról írt könyveiről.


Hol tart ’56 elemzése, kutatása Magyarországon?
A bizonytalanság napjainkra sem oldódott fel.
Hol Kádárra emlékezünk jó szívvel, hol Nagy Imrére.



Eörsi László történészi alapossággal és hangyaszorgalommal gyűjti és elemzi az ’56-os forradalom és szabadságharc előzményeit, eseményeit és utóéletét. 1988 óta publikálja kutatásai eredményeit. Az október 23-ai tüntetéstől, a Kossuth téri sortűzön át veszi górcső alá a jelentős helyszíneket és eseményeket városrészről városrészre. Eörsinek - édesapja révén - személyes kapcsolata van ’56-tal. Eörsi István gyermekeként, - mint az egyik elítélt fia - saját életében is átélte a megtorlás következményeit, leginkább az elhallgatást, és „a közrend helyreállítását.”

Idén újabb négy kötettel bővül a városrészek harci eseményeit feldolgozó művek sora. Négy kötetből három a „pesti srácokról” szól. Azokról a felkelőkről, akik Csepelen, Kőbányán és Zuglóban kísérelték megvédelmezni a forradalom vívmányait és a szabadságot és persze a függetlenséget is. A negyedik kötet a Rendkívüli idők, rendkívüli cselekmények Tóth Ilona és Mansfeld Péter története és mítosza várhatóan nagy vihart kavar majd. E két mártír foglalkoztatja leginkább a hazai közvéleményt, és már a kilencvenes években is számos legenda alakult ki róluk, amely a körülöttük kialakult mondakör mostanra már könyvtárnyivá terebélyesedett. A rendszerváltás óta a „pesti srácokat” mindinkább lenyúlta a jobboldal és a nálunk szinte vele egy pályán mozgó szélsőjobb. Az utóbbi másfél évtized óta már szinte teljesen úgy interpretálják, hogy a felkelők a horthysta rendszer (vagy a nyilaskeresztes uralom) visszaállításért fogtak fegyvert. Márpedig a felkelők legalább 90%-a ezt éppúgy nem óhajtotta, mint a rákosista világot. Eörsi arra vállalkozik, hogy segítsen szembenéznünk a múltunkkal. Az ő hőseit többek között Angyal Istvánnak, Dudás Józsefnek, Nagy Imrének, Obersovszky Gyulának, Szabó bácsinak hívják.

A magyar történelemben az emberek sorsa többször került vakvágányra a hatalmat gyakorlók hibájából. Így volt ez a II. világháború előtti, alatti és utáni években is. A németekkel való szakítás után reménykeltő évek következtek, de néhány év után a kezdeti reményeket, a szebb és gazdagabb jövőbe vetett hitet, a várakozásokat csalódás váltotta fel, ami elkeseredésbe, az pedig forradalomba torkollott, mert csak elv maradt a széles néprétegek felemelkedése. A népi demokrácia egy szűk pártelit hatalmát jelentette, a többség alacsony életszínvonalon élt, az állandó osztályharc fenyegetettséget eredményezett. Bárki számíthatott arra, hogy „egyszer majd kérnek tőle valamit”.

1956 őszén feszült politikai légkör uralkodott Magyarországon. Áruhiány, jegyrendszer, alacsony életszínvonal jellemezte az országot, és a nép megelégelte a megaláztatást, a szegénységet és a hazugságot. Ha a tényeket nézzük: az internáló táborok, börtönök, koncepciós perek és a személyi kultusz országa voltunk, észszerűtlen gazdaságpolitikával, ami visszaélt az emberek bizalmával. A vas és acél országát akarták építeni, de célul tűzték ki a gyapottermesztést is. A korszak visszásságai a Tanú című filmből mindenki előtt ismertek.

1956 őszére erősödött az elégedetlenség. Független diákszervezet alakult, több tüntetés is zajlott a szintén elégedetlen lengyelek melletti szolidaritást kifejezve, majd a műegyetemisták követeléseket fogalmaztak meg. A szovjet csapatok kivonulását, szabad választást és Nagy Imre miniszterelnökké választását követelték. Hittek az emberarcú szocializmusban, a demokratikus jogállamban. Hosszú ideig élt a szocializmus idején az ’56-ból örökölt kérdés: „megreformálható-e a rendszer?”

1956. október 23-án, délelőtt még kért a nép, de nem kapott elfogadható választ követeléseire. A délutáni felvonulás tüntetésnek indult, de aznap éjszakára forradalommá változott. Budapest október 23-a éjszakájára a forradalom fővárosa lett. A forradalmak természetüknél fogva kavargóak, az események meglepetésszerűen következnek. 1956 októberében Pest utcáin összeomlott a szovjet típusú pártállam. Gerő Ernő nacionalista jellegű tüntetésről beszélt, statáriumot hirdetett. A forradalom a Magyar Rádió előtti lövések után tört ki. Tele izgalmas törekvéssel, főleg szabadságvággyal.

Ennek a harcnak a nyomolvasója, kutatója Eörsi. Könyveiben sorra veszi a jelentős helyszíneket, amelyek akár egy sorozat darabjaiként is olvashatók, hiszen mindegyikben azonosak a szereplők. Bármikor elővehető tanulmányokat írt, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan zajlott a magyar ’56 Pesten és Budán. Az igazság fáklyájával jár, a szereplők és a tanúk lábnyomát kutatva. Kerüli a bulvárszintű kijelentéseket, sőt, bírálja is, vitába is száll a tényeket eltorzítókkal szemben. Az eseményeket Zuglótól Csepelig bogozhatjuk írásaiból.

A színhelyeket tekintve a józsefvárosi Corvin köz a magyar szabadság kultikus helye, itt volt a legnagyobb ellenállási gócpont. Spontán szerveződő csoportok jöttek létre, sokféle ember harcolt együtt, és a fiatal felkelők közt sok volt a lány. A Corvin köziek katonai diadalt is magukénak mondhattak, mikor október 28-án az ellenük indított támadást visszaverték. Hiába volt óriási a túlerő, a fegyverzetbeli különbség, de a szabadságharcosok leleménnyel pótolták a hátrányokat. Jól jellemzi a felszereltség közti különbséget, ha a felkelők puskáját és a szovjetek dobtáras géppisztolyát összehasonlítjuk, de a pesti srácok a kilátástalan helyzetben sem hátráltak meg. Hírük túllépte a határokat, Amerikában, 1956-ban a pesti srác lett az év embere. A forradalom központi alakjai ők, de mellettük a vívmányok eléréséhez szükség volt a pártellenzékre, a progresszív értelmiségre és a diákságra is.

A Széna téri csoport a második legismertebb felkelőcsoport volt. Méltó párja lett a Corvin közinek, bár ott nem voltak heves harcok. Szabó bácsi vezetésével bányászok, ipari tanulók harcoltak együtt. Sok ÁVH-st és pártfunkcionáriust ejtettek foglyul, és a legnagyobb területet tartották ellenőrzésük alatt. A forradalom leverése után innen is sokan külföldre mentek, sokan bíróság elé álltak, tizennégyet közülük ki is végeztek, a többiekre hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt „a vérben és bűnben” született Kádár-rezsim alatt.

’56 talán vitatottabb kérdése a Köztársaság téri Pártház ostroma, ahol közel 700 ember harcolt. (600 felkelő és 80 védő.) Kádár szerint ott mutatták ki foguk fehérjét a felkelők. Ez szolgált ürügyül a szovjetek novemberi bevonulásához. Erre épült az ellenforradalom mítosza, ennek visszatérésével riogatta Kádár a népet a „gulyáskommunizmus idején a legvidámabb barakkban.”

Nézzük az újonnan megjelenő köteteket!

A kőbányai kötet a fegyveres felkelés X. kerületi alig ismert eseményeit tárgyalja. E városrészben a forradalom csak október 30-án győzedelmeskedett, ekkor a forradalmárok elfoglalták a legfontosabb középületeket, és megindult a társadalom önszerveződése. A november 4-én bekövetkezett szovjet intervencióval szemben a szabadságharcosok napokig eredményesen küzdöttek. A forradalom leverése után számos kőbányai felkelő – így a három parancsnok is – elhagyta az országot, az itthon maradtak közül három ellenállót ítéltek jogerősen halálra, de közülük kettőt kegyelemben részesítettek.

A Zuglóról szóló kötetből megtudhatjuk, hogy Zuglóban már a forradalom első napjaiban gyorsan megkezdődött a társadalom önszerveződése, elsősorban az újjáéledő (1945–1947) Nemzeti Bizottság jóvoltából. Újjászervezték a közigazgatást, így a helyi nemzetőrséget is. A fegyveres egyetemi szervezet, a Forradalmi Egyetemi Zászlóalj sehol az országban nem jutott ekkora szerephez, mint ebben a kerületben. A november 4-én kezdődő szabadságharc elsősorban a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésénél, tehát a VII. és a XIV. kerület határában bontakozott ki. Itt országos szinten is az egyik legeredményesebb ellenállás folyt, amelyben a csikágói nagyvagányok játszották a főszerepet. A megtorlás legsúlyosabban az ő köreiket érte: tizenkettőjüket kivégezték. A zuglói körzetben tíz forradalmárt ítéltek tíz évnél súlyosabb börtönbüntetésre. Tizenegyen – köztük több vezető – hagyták el az országot.

A kommunista rendszer egyik bástyájáról, a Vörös Csepelról írt kötet azt vizsgálja, hogyan élte át a forradalmat. A csepeliek hűségében talán leginkább megbízott a kommunista diktatúra. Mindhiába, pár nap múlva összeomlott a helyi hatalom, bázisaikat rövid időn belül elfoglalták a zsarnokságot végképp megelégelő tömegek. A felkelők különösen a városrész központját és a Királyerdőt vonták ellenőrzésük alá. Bár a régi hatalom átmenetileg visszaszerezte a városrészt, de a politikai fordulat következtében a forradalmárok vették kezükbe az irányítást, és a felkelők nemzetőrökké lényegültek át. November 4-étől e körzetben az egyik legkeményebb, legelszántabb ellenállás bontakozott ki, amely hat napig tartott, és súlyos áldozatokkal – magyar oldalról főleg a lakosság soraiból –, a városrész lerombolásával járt. A novemberi harcok következtében magyar részről összesen 69-en haltak meg, míg a megszálló erők 15–20 főt vesztettek. A kádárista megtorlás során 12 csepeli felkelőt, szabadságharcost ítélték halálra és végeztek ki, mások súlyos börtönbüntetést szenvedtek.

Eörsi a múlt megismertetésének igényével szerkesztette köteteit, hogy ezzel is gazdagíthassuk tudásunkat múltunkról. Történetet ír, mert ez a történészek dolga, a múlt eseményeinek valódiságát ők tudják megállapítani. Ők szelektálnak a történetmondások között, ők mutatják meg az összefüggéseket, ők adnak nekünk elemzéseket. Világunk megértésében segítenek nekünk, hiszen számtalan nyitott kérdés él még ’56 kapcsán is. Törvényszerű volt-e a szovjet katonai beavatkozás? Milyen gondolkodás jellemezte a felkelőket? Tényleg egy jugoszláv típusú harmadikutas elképzelés volt a leginkább jellemző a forradalmárok világszemléletére?

Eörsi a kutató elfogulatlanságával a tényeket sorolja. A korszak eseményeiről, a forradalom napjairól, az okokról és az utóhatásaikról olvashatunk könyveiben. Intellektuális utazásra hív minket, amelyen mérvadó elemzőként vezet bennünket eseményről eseményre. Felidézi a korabeli mindennapok forgatagát. Az értékes dokumentumokkal a forradalom emlékét ápoljuk. Gazdag jegyzetanyag tartozik a könyvekhez, amelyek nagyobb részt a szerző gyűjtőmunkájának eredménye. Hivatkozások sorával egészíti ki a történetírást, ezek adják értelmezésének aranyfedezetét. Eörsi írásait Kosáry Domokos történelemszemlélete vezérli, aki szerint: A történelemnek csak egy objektív valósága van, ez megfelelő szakmai feltételek mellett kielégítően megismerhető.

A történelmet figyelve, történelmi eseményekről szóló iratokat olvasva gyakorta felmerül az emberben, hogy történhettek volna másképp is az események, és utóhatásukat nézve, hihetnénk, hogy napjainkban lehetne másként is. Persze a történelemben, mint ahogy a politikában és az emberi kapcsolatok múltjában sincs értelme a ha kezdetű mondatoknak, ugyanúgy nem lehet rájuk válaszolni, mint a hipotetikus kérdésekre, hiába van róla különféle papírunk.

A most megjelent könyvek egyikében, a Mansfeld Péterről és Tóth Ilonáról szólóban arról olvashatunk, hogy a pártállami tabusítás, agyonhallgatás után miként torzult el, miként vált az aktuálpolitika martalékává az 1956-os forradalom és szabadságharc ethosza. Három bátorlelkű forradalmár, Tóth Ilona és két társa megölt egy besúgónak vélt embert. Ezt az eseményt a cáfolhatatlan bizonyítékok ellenében – bármennyire is szeretnénk – nem tudjuk meg nem történtté tenni. Fontos lenne, hogy szembe tudjunk nézni a múltunkkal. A forradalom legfiatalabb kivégzettje, Mansfeld Péter távolról sem volt gáncstalan szabadsághős, viszont ő a megtorlás embertelenségének, legfőbb szimbóluma.

Az amúgy is bonyolult magyar történelemben ’56 kiváltképp sokszálú magyarázatokkal jelenik meg, ezért itt az ideje ’56 sebeinek gyógyítására, és ezt csak az igazság kiderítésével tehetjük meg. Tartozunk gyermekeinknek is a múlt bemutatásával, hogy a tények ne mosódjanak el. Eörsit az izgatja, hogy értsék a lyukas zászló szimbólumának jelentését.