A nyolckor a bárkán című előadásról
Írta: Litván Péter
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 261
A Nyolckor a bárkán című előadásról
A Nyolckor a bárkán című gyermekelőadás kifejezetten jó. Ez olyan mondat, amibe bele lehet kapaszkodni, mint egy mentőövbe, és bármilyen egyéb gondolati hullámok vagy viharok következzenek, ez a mentőöv fenn fog tartani minket a víz felszínén, vagy ha mégis elsüllyednénk, a mentőöv nem fog elsüllyedni, hanem mindörökké ott fog himbálódzni.
Mert ahogy a címből kiviláglik, vizes témájú ez a színdarab, mely nevezetesen az Özönvízről szól, a bárka pedig ennélfogva Noé bárkája. Olyan állatok a főszereplők, akiket a bibliai Noé, aki a közelkelet mediterrán levegőjét szívta, aligha ismerhetett, mert pingvinek azok, akik csak havat és jeget láttak egész életükben.
Hárman vannak, ami eggyel több a kelleténél - hiszen minden állatfajból csak két egyed kerülhet fel a bárkára, ahogy ezt a (Baksa Imre által alakított) fehér galamb hírül adja nekik, helyesebben kettejüknek (akiket Álmosd Phaedra és Ficzere Béla alakít), mert a (Szávai Katalin által alakított) harmadikkal éppen összekülönböztek - ami kapóra jön nekik, mert így pofonegyszerű a képlet: nekik - a Jóknak - jut a jegy a bárkára, a harmadik pedig - a legkisebbik és egyben a bűnös lélek, aki Istent tagadott és pillangót ölt (ami a szememben nem lehet olyan megszokottságból eredő fél-bagatell a Délisarkon, mint amilyennek a darab feltünteti - hiszen a pillangó megjelenése ott maga a csoda, tehát nem egyszerűen pillangógyilkosságról van szó, hanem - ami hangsúlyt kívánna - csoda-gyilkosságról) - a legkisebbik pingvin tehát magára vessen, hogy nem menekülhet meg attól, amiről még nem is értesült.
Közben megered az eső a Délisarkon (globális felmelegedés? ezen sem csodálkoznak már a pingvinek - és ez jó, csak az aktualizálást valamelyest megengedve finoman poentírozni kellene), indulás a fedélzetre, de a búcsúzás, amire a Jók nagynehezen elszánják magukat - hogy mégse szó nélkül hagyják faképnél pusztulásra és kárhozatra ítélt társukat - nem úgy sikerül, ahogy eltervezték, mert a gyanútlan kis pingvin a pingvinszeretet nevében az esernyője alá invitálja őket az eső elől - és így a két Jó szégyenkezve szembesülni kénytelen önmagával, hogy ők, a Jók, képesek lennének cserben hagyni barátjukat - mire leütik és egy ládában felcsempészik a bárkára, melynek őre és mindenese maga a robusztus galamb.
A továbbiakban is sok élvezetes fordulattal szolgál az előadás, melyek gyereket- felnőttet egyaránt hol kacagtatnak, hol elgondolkodtatnak.
Mivel mégis elsősorban gyermekelőadásról van szó, és azt kell nézni, hogy a gyereknéző mit visz magával az előadásról a naggyáválás tekervényes útjára, három észrevételt szeretnék tenni. Az egyikre már utaltam, hogy a csoda-mozzanat vagy annak korunkra jellemzően eleve-fonnyadtsága nincs eléggé megrajzolva.
A másik egy teljesen általános gyakorlat a prózai színházban - hogy a zenét nem a problémaérzékenység jegyében társítják a műhöz, hanem merő szórakoztatási médiumként. Ahol van disszonancia, márpedig minden drámában van, az Özönvízben pedig különösen, akár mese, akár nem, ott a zene sem nélkülözhetné a disszonanciát (te jó ég!! gyerekeknek disszonanciát??? őrült, elmeháborodott felvetés!!), ha nem a fenti elv és beváltnak tudott gyakorlat érvényesülne mindig és mindenáron. És a zene különösen adós marad itt a csoda vagy a csoda korunkra jellemző hiányának megsejtetésével. De ennek nincs és - megjósolom - a következő Özönvízig már nem is lesz alternatívája a repertoár- színházak világában. Darvas Ferenc révén Madách Színház-i színvonalon (ott Macskák - itt pingvinek) működik ez az örökzöld gyakorlat.
A harmadik megfigyelésem pedig az Isten létére irányuló, könnyűléptű, egymással élethűen feleselgető találgatásoknak, töprengéseknek érzésem szerint egy ízben túlságosan eredményre jutó (mintegy szerzői hitvallásként feltűnő) csücskére vonatkozik, ahol arra csodálkoznak rá a szereplők, hogy Isten mindenben benne van, virágban, fűben, stb. Ez jellegzetesen panteista felfogás, ami a Noé bárkájának bibliai példázatával nem találkozik. Mert itt Isten a mennyekben van, a világ pedig nem ővele azonos, hanem az ő teremtése. Ezt egy pillanatig sem jó összemosni az érzés vagy érzelgősség kedvéért, tudván, hogy hány ennél gátlástalanabb egybemosás éri a gyermeki főket nap mint nap, a transzcendentalitás körüli általános üzletszerű manipulációk révén.
Ebben az előadásban azonban (melyet Koleszár Bazil Péter rendezett) nagyon sok kedves báj van, amihez a végén maga Noé is hozzájárul (Kassai László alakításában), istenes, egyben télapós megjelenésével (a jelmezeket Kovács Andrea tervezte). A díszletet és benne a bárka-belsőt Vadász István tervezte mint aktuális Noé (ezt a díszlettervezői noéi funkciót lehetne úgy mozzanatosítani, hogy élőben, a
nézők szeme láttára készül a díszlet vagy annak valamely eleme).
Örömmel ajánlom ezt az előadást az olvasó figyelmébe. Ha elviszi gyerekét, bővítse ki a színházi élményt az itt felvetett szempontok kérdésekké transzformált szóbahozásával. A tanító pedig írasson fogalmazást az előadásról, lehetőleg a fenti szempontok figyelembevételével. A fogalmazásokat juttassák el a színházhoz, és én is el szeretném őket olvasni.