A ló, akit Sanyinak hívtak
Írta: Csató Gyula
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 34
A ló, akit Sanyinak hívtak
Sanyi a dédszüleim lova volt. Igásló. Szekér elé fogva gyüszmékelt tágabb és szűkebb otthonában Budafokon és környékén.
Sanyi a Fűszer-Csemege Vegyesbolt állományába tartozott. A bolt Dédmama tulajdona volt, és ily módon Sanyi is. Ő gondoskodott arról, hogy Sanyinak legyen abrakja, legyen istálló a feje fölött, legyen hám rajta, és hogy legyen szekér mögötte.
A többiről Dédpapa gondoskodott. Ő ült a bakon, ő vigyázott arra, hogy Sanyi ne legyen túlterhelve, de azért megdolgozzon a mindennapi betevőért. Ő fogta be reggelenként, és ő szerszámozta le esténként. Ő rakta elé a szénát, ő csutakolta le, és ő dugott esténként néhány répát a jászolba jutalomként. Ha megkérdezték volna tőle, hogy szereti - e a lovat, valószínűleg tágra meredt szemmel nézett volna az illetőre. Mit szeressen egy igáslovon? Nem pacalpörkölt az, hogy szeressük. Jól lehet vele dolgozni, engedelmes, teherbíró és kész. Szeretni…Hála istennek a húszas években Budafokon nem akadt olyan jótét lélek, aki azzal a gondolattal hozott volna zavarba bárkit, hogy szereti-e a lovát. Ezért Dédpapának sem kellett tágra nyílt szemmel csodálkoznia a kérdésen. Mi meg innen, egy évszázad biztonságos távolából nyugodtan vádoljuk csak meg azzal Dédpapát, hogy szerette Sanyit. Hogy Sanyi mit érzett Dédpapával kapcsolatban, az meg találja ki egy lópszichológus.
Szépen elvoltak kettecskén. A Fűszer-Csemege virágzott, és Dédpapa meg Sanyi sokat voltak úton együtt. Egyikük sem bánta. A ló akkor érzi jól magát, ha van dolga, az istállóban unja magát. Dédpapa meg sehogy sem érezte magát odahaza. Unatkozni nem unatkozott egy cseppet sem, dolog volt elég, de nehezen találta meg magát az otthonában. Régen járt errefelé.
Valamikor 1915 őszén sorozták be. Három gyereke volt, családfenntartó volt, de hát szólította a haza, bevonult és elment az orosz frontra, ahol először megtapasztalhatta az ember ember elleni küzdelem szépségét, megsebesült kétszer, majd praktikusan fogságba esett. Ott maradt tehát egy darabig. Táborról táborra járt, aztán kiadták munkára valahol az Ural tövébe egy faluba.
Mi történt, mi nem, de ottragadt. Önszántából-e, vagy ki tudja miért. Emberek vagyunk. Dédpapa a világ távoli pontján nem akarhatott egyedül maradni. Ott meg, ahová kiosztották munkára, volt nyilván elég özvegyasszony…Így történt-e vagy sem, Ödön dédpapának mindenesetre nem volt sürgős hazajönni. Biztos egy darabig nem is lehetett, amikor meg lehetett, nem jött. 1923-ig.
Ha most valaki azt mondaná, hogy a családnak valahol Oroszországban is van rokonsága, én nem tiltakoznék.
Azonban rendnek kell lenni, és a külvilág csak felfedezte Dédpapát ott a messziben, és a saját logikáját követve megszervezte a hazavezető utat. Dédapám meg - mit volt mit tenni - elindult haza. Lehet, hogy akart is már jönni. Elvégre volt itthon három gyereke, meg egy felesége, meg egy itt hagyott élete, amit folytatni kellett volna. Az is lehet, hogy olyan nagyon nem akart jönni. A három gyereket meg a feleséget nem látta nyolc éve, a legkisebb – nagymamám - még csak egy éves volt, mikor katonaládájával a kezében befordult a sarkon. Idegenekké válhattak azóta.
Abban sem lehetett biztos, hogy milyen élethez is tér vissza. Budafoki polgár volt ő, megbecsült kereskedő, de ez már igen távoli, ködös valamivé vált. Történt egy s más a poklok mélyén. A háború ronda dolog, megváltoztatja az embert. Dédpapa ücsörgött néhányszor könyékig véres kézzel lövészárkok partján, miután lemészárolt néhány, számára ismeretlen embert. Ilyen élmények távolítják az embert a régebbi életétől. Végül aztán a táborok tífuszos, jéghideg poklán keresztül került oda, abba a pici nyugodalmas mennyországocskába az Ural tövébe. Nem biztos, hogy el akart jönni. Mondom, mindez inkább csak spekuláció. Töredezett emlékek is alig vannak. Dédmamáék köreiben nem illet olyasmiről beszélni, ami nem való, és az nem való, hogy egy tisztes polgár valahol máshol, más életet élt egy darabig.
Egy szó, mint száz én azt gondolom, hogy nehezen indult meg. Megszokhatott arrafelé. Megszerethette a helyi italokat, a fekete kenyeret, a jórészt füstölt és pácolt halakból álló menüket, és a talán egy asszonykát is, egy kedves, özvegyen maradt fiatalasszonyt. Vagy kettőt.
Hosszú volt az út hazáig, veszélytelen sem lehetett, de végül Dédpapa megérkezett. Kevesen jöttek akkortájt már vissza, a zöm már megérkezett a korábbi években, de azért a rutin működött. Fogadták őket, egy darabig még itthon is táborban volt, kicsit faggatództak, hogy nem lett-e kommunista abban a nagy vörös országban. Elmesélték még neki – nehogy nagyon meglepődjön - hogy az ország kicsit kisebb lett, de továbbra is bokréta Isten kalapján, aztán kapott papírokat, némi pénzt, és elindult hazafelé. Annyira viszont nem működött már a hivatalos rutin, hogy a családot értesítsék a férj, apa érkezéséről. Nem is jött elé senki, nem is várták.
Igazából a család lemondott róla. 1915 óta nem látták. Annak idején Dédmama kapott egy értesítést arról, hogy férje eltűnt, valószínűleg fogságba esett, de aztán soha többé senki sem mondott semmit. Sem azt, hogy férje meghalt, sem azt, hogy nem. Egy idő után meg Dédmama belefáradt a reménytelen várakozásba. Arra gondolt, hogy csak valami adminisztrációs hiba miatt nem érkezik meg az értesítés arról, hogy özveggyé lett. Neki aztán meg nem volt sürgős. Volt baja elég. Recesszió, infláció, mifene. Fenn kellett tartani a boltot valahogy, nevelni a három gyereket, bajmolódni különböző rendű és rangú hivatalokkal. Alkalmazottakat kellett felvenni, egzecíroztatni, kirúgni. Férje emléke, a várakozás, a remény ebbe már nem fért bele. Nem felejtette el teljesen, csak nem volt ideje rá. Talán csak egy csöppnyi ingerültséget érzett, hogy mindennel neki kell egyedül megbirkózni. Ha valamelyik este, mikor holtfáradtan az ágy szélén ülve masszírozta zsibbadt lábát, Dédpapa váratlanul beállít, hát először alighanem jól összeszidta volna, hogy hol a fenében kujtorgott eddig.
Nem ez történt, ami történt, az egyszerűbb, szomorúbb volt. Dédpapa kora délután ért az otthonához. Sejtve, hogy a napi időbeosztás – háború ide, háború oda – nem változott, a boltba lépett be, ott vélte megtalálni az asszonyt. Ott is volt, a polcon rámolt valamit, és az ajtó hangjára fordult meg. Udvariasan rámosolygott a belépőre, és rutinosan megkérdezte: - Mit tetszik parancsolni?
Így volt ez. Lehet mindenfélét gondolni, mondani: hogy 8 éve nem látta a férjét, és az nagyon megváltozott; hogy nem volt rajta a szemüveg; hogy annyira váratlan és elképzelhetetlen volt ez a hazaérkezés, hogy az agya nem kapcsolt. Mindez igaz is, de a lényegen nem változtatott semmit. Nem ismerte meg a hazatérőt, és az nem is érkezett meg emiatt. Egy jó darabig nem érkezett meg. Jó, jó, Dédmama aztán mindent elkövetett, hogy helyrehozza dolgot. Kirohant a pult mögül, és Dédpapa nyakába borult, mikor az kissé indignálódva így válaszolt a nyitó kérdésre: „Én vagyok az, Ödön, a fenébe, hát nem ismersz meg?” Aztán korán bezárta a boltot, pedig még nyitva kellett volna tartani. Ez nem fordult elő néhány évtizede. Belekarolt a férfiba, felvezette a házba, összekiabálta gyerekeket, hatalmas ünnepi vacsorát rittyentett, este megmosta a férfi hátát, és aztán az ismét kétszemélyesre vetett hitvesi ágyban fogadta, ahogy illett. Mindent elkövetett tehát, de a nyitó kérdését, és a nyolc évet nem lehetett ilyen egyszerűen kiiktatni.
Másnap reggel hajnalban ki kellett kelni ebből az ünnepien megvetett ágyból, nyitni kellett a boltot, Dédmamának millió dolga volt. Dédpapának meg egyelőre semmi. Kialudta magát, aztán elkezdett ődöngeni a házban. A fiúk dolgozni mentek, a kislány, akit utoljára még úgy látott, hogy épp csak imbolyogva tudott néhány lépést menni, iskolában volt. A ház üres. A boltban felesége, meg két segéd szorgoskodott, neki már nem maradt dolog. Régen egyenrangú társak voltak ésszerűen elosztva a munkát, ahogy tisztes kiskereskedő családban illett, de most nem jutott feladat, és ha őszinte volt magához, akkor be kellett ismernie, hogy kicsit megkoptak az ezirányú készségei. Máshoz kellett értenie az utóbbi években. Nem volt helye egyelőre itt. Ődöngött tehát tovább, délben megebédelt, délután szundikált egyet, várta a délutánt és az estét, hogy legalább a hazaérkező gyerekeivel beszélgessen. Ebben sem volt túl sikeres. A két fiú még nem tért magához az apjuk váratlan felbukkanása miatti sokkból. Kerülték, ahogy tudták. Ezzel ellentétben a kislány azonnal szívébe fogadta, ölébe ült, mesélt az iskoláról, csacsogott, nevetgélt. Ez jól esett, de hát nagymamám kilencéves volt ekkor, apja nem nagyon tudott miről beszélgetni vele. Hallgatta a kicsi lányt, és végtelenül szomorú lett. Lassan megérezte, hogy mi mindenből maradt ki, mit hagyott itthon, és mit nem fog megtalálni már sosem. Nem volt jól. Este együtt vacsorázott a család megint, de ez már nem volt ünnepélyes. Vacsora volt. Ödön dédpapa vacsora után morgott valamit az orra alá, kabátba bújt, és leballagott a „Stucziba”. Annak idején ez számított a törzshelyének, és előző nap a helyiérdekűről leszállva örömmel látta, hogy még megvan. Ide tartott tehát remélve, hogy régi barátai közöl csak van ott valaki. Nem volt egy ismerős arc sem, csak Tóbiás Szepi, a tulajdonos. No, ő aztán megörült Dédpapának tisztességgel, nem is engedte el zárásig.
Így telt el két hét. Dédpapa és Dédmama óvatosan kóstolgatták egymást, de sok volt a külön töltött idő, sok volt a titok, beszéddel nem sok mindent tudtak elmondani egymásnak. A fiúk idegenül nézegették a visszakapott apát, nem tudtak mit kezdeni vele. Megszokták, hogy anyjuké a szó, ő irányítja az életüket, a mindennapokat. Ez a kicsit búskomor, hórihorgas fickó zavarta őket. Látszott, hogy nincs sok helye itthon. A kislány továbbra is kedves volt, de csak kislány. Dédpapa meg magányosan sétálgatott, elücsörgött a boltban, próbált bekapcsolódni a munkába, nem sok sikerrel. Esténként lesétált Szepihez, és ott múlatta az időt. Néha rokonok állítottak be, hogy illendően örüljenek neki, de aztán általában Dédmamával beszélgettek; az üzletről, budafoki pletykákról folyt a szó. Nekik sem sokat jelentett az előkerült rokon.
A dolgok hovatovább kezdtek nehézkessé válni, mikor egy szép reggel hajnalban a második segéd, legyen a neve Jakab, helyett a felesége érkezett a hírrel, hogy férje a lábát törte, kórházban van, egy darabig nem dolgozik. Ez nem jó hír volt, Jakab feladatai közé tartozott, hogy a lovat - Sanyit, akiről ez a történet részben szól - befogva ide-oda fuvarozza a Nagysasszonyt, ha az beszerző körútra indult. Márpedig aznap délelőttre is be volt tervezve egy ilyen menet. Dédmama szívta a fogát, és magában átkozódott, már amennyire egy budafoki katolikus polgárasszony ezt megengedhette magának. Dédpapa meg csendben hátrament az istállóba, kivezette Sanyit, és mire felesége végiggondolta az összes megoldási lehetőséget - nem sok volt - már be is fogott, és ezzel végezve beszólt a boltba: „Gyere Elli, mehetünk, kész a kocsi.”
Dédmama meglepődött, elfelejtette már, hogy régen a férje dolga volt az árubeszerzés. Hirtelen rájött, hogy bizonyára még nagyon sok mindent felejtett el előző életükből. Gyorsan azt is végiggondolta, hogy jó-e neki, ha ura így, nagy hirtelen talál magának valami kapcsolódást a mindennapokhoz, aztán a praktikum győzött a bonyolult lélektani megközelítések fölött, nem volt más megoldás. Felültek tehát a bakra, és elindultak Téténybe uborkáért meg karfiolért. Egymás mellett szorongtak az ülésen, és kicsit feszélyezve voltak. Veszélyes volt ez az intim közelség, beszélgetni kellett, és félő volt, hogy az időjárás, a ló, és a gyerekek nem adnak elég témát a délelőtt hosszára. Azért mindent elkövettek, Dédmama csendben tanítgatta Dédpapát, hogy s miként változtak a dolgok, hol érdemes vásárolni, hol nem, kezdte visszavezetgetni az üzletbe. Az meg hallgatott, és örült. Örült a kora nyári délelőttnek, annak hogy dolga van, és hogy az asszony törődik vele.
A tétényi kertészetből hazavitték a zöldségeket, aztán Dédmama megbízta a férfit, hogy a kelenföldi Dreher lerakatból hozzon 200 palack sört a szomjazó budafokiaknak. Dédpapa meg jókedvűen nekiindult, és kis bolyongás után megtalálva a helyet teljesítette első önálló feladatát.
Így lépett elő Dédapám lézengő számkivetettből hasznos emberré. Legalábbis Dédmama számára hasznossá. Ettől a naptól fogva jött-ment Sanyival, hoztak-vittek mindent, amit az üzletmenet megkívánt. Aztán Dédmama a pult mögé is beengedte az urát, és az ott is ügyesnek bizonyult. Nem koptak el a régi tudások. Engedékenyebbek lettek tehát a hétköznapok, volt már miről beszélni napközben és este lefekvés előtt. A fiúk is kezdtek belenyugodni a ténybe, hogy apjuk ott van. Jól nevelt polgárgyerekek voltak, úgy tanulták, hogy az élet és a munka egy egységet alkot. Most, hogy látták, apjuk nem ül naphosszat, hát könnyebb volt ránézniük. Szegény Jakab hiába gyógyult szépen, látszott, hogy ezt az állását elveszíti majd. Ez volt az ára, hogy Dédpapa visszanyert a családjából és az önbecsüléséből valamicskét.
Majdnem olyan volt, mint régen. Majdnem. Mert azért sok volt még a kimondhatatlan, megkérdezhetetlen dolog. Hogy miért lett nyolc év az a nyolc év, és mi történt a nyolc év alatt. Dédmama látta a sebhelyeket, megértette, hogy férje szörnyű dolgokat élhetett át, és azt is értette, hogy erről nem akarhat sokat beszélni. Volt azonban más is, nagyobb titok is. Mert azt sejtette, mit sejtette, asszonyi ösztönnel tudta, hogy Dédpapa azt a nyolc évet nem nő nélkül élte végig. Erre azonban nem lehetett rákérdezni, mert ha a válasz őszinte, akkor az nagyon fájna, ha meg nem, akkor a hazugság fájna. Így a titok ottmaradt a levegőben, és finoman mérgezte kettőjük életét.
A mindennapok azonban mentek szépen, Dédpapa ügyesen vásárolt, pontosan szállított. A nap nagyobb részét Sanyival töltötte, kiismerték egymást, látták és tiszteletben tartották egymás rigolyáit, szokásait. Dédpapa megtanulta például, hogy Sanyi nem igényel komolyabb útmutatást, jól igazodik el azokban a csillagtúrákban, melyeknek origója a bolt. Az első néhány sarok után már tudta az utat, ügyesen kerülgette a többi járművet, fordult a megfelelő irányba. Holmi gyeplőhúzogatással, ostorsuhintgatással felesleges lett volna megzavarni. Megingathatatlanul ment egyenletes sebességgel sem gyorsan, sem lassan. Sietni nem volt hajlandó, és gazdája ezt is tudomásul vette, úgy rakta össze a napi menetrendet, hogy számításba vette a ló által diktált tempót.
Sanyi meg megtanulta, hogy időnként, bizonyos kocsmáknál pihenőt kell tartani. Ez újdonság volt számára, a gazdasszonya által féken tartott Jakabnak nem állt módjában eltérni a szoros menetidőtől. A férj megengedhetett némi lazaságot. Boros volt, azon belül meg fröccsös, és a meleg nyárban sokszor vágyott egy hideg kis- vagy nagyfröccsre, hosszúlépésre. Sanyi hamar megérezte a változást, helyeselte, addig pihengetett. Elácsorgott a kocsmák előtt, Dédpapa mindig vigyázott rá, hogy árnyékban álljon, és ha lóbarát helyre találtak, akkor intézett egy vödör vizet is. Sanyi türelmének jutalma egy marék zab, vagy egy répa volt mindig, ezért egy idő után szinte vágyott – gazdájához hasonlóan – ezekre a hűs megállókra. Az a szokás alakult ki, hogy egy-egy oázishoz közeledve Sanyi hátranézett a bak felé, és a látott jelekből igyekezett megtippelni, hogy most megállnak-e, vagy sem. Csuda tudja, mit észlelt, de ritkán tévedett, és azt is könnyű volt korrigálni.
Amúgy is egy hullámhosszra kerültek, másképp nézve cimborák lettek. Menetközben Dédpapa időnként beszélt a lóhoz, csak úgy, az meg barátságosan hátra-hátrafingott. Néha megrázta a fejét, horkantott, mindezt bárki értelmezze úgy, ahogy akarja. Délután, este aztán Dédi kifogta a Sanyit, lecsutakolta, bekötötte, enni adott neki, általában egy-két répával, tökszelettel megtoldva a széna porciót. Darabig még álldogált Sanyi mellett, nézte, ahogy az eszik, megvakarászta, aztán megfordult, és felment a házba, vagy a boltba, hogy beszámoljon a napi dolgokról, megvitassák a másnapi teendőket, és hogy továbbra se beszéljen arról, amiről kellett volna.
Teltek a hetek, Dédanyám és Dédapám lassan belecsontosodott ebbe a szűkszavú, de praktikus életbe. Hétköznap dolgoztak kora reggeltől estig, korán lefeküdtek. Egy ágyban aludtak, és nyilván nem csak aludtak. Ha jól meggondoljuk, fiatalok voltak még, és ugyan Dédpapának pettyes volt a múltja, de Dédmamáé hófehér. Nem sok esélye volt helytelenkedni egy olyan szigorú és zárt világban, mint Budafok. Talán nem is akart helytelenkedni. Komolyan vette a házastársi hűséget. Elég sokat várt tehát egy ölelő karra. Bármi is történt, többet nem akart mulasztani.
Éldegéltek tehát. Sok munka, valamennyi öröm, pihenés. Szombaton korábban zárt a bolt, délután kicsit kinyújtóztak, este pedig nagy vacsora volt. Vasárnaponként együtt mentek misére, délután vendégeket fogadtak, vagy kirándultak. Az apa felrakott egy padot a kocsi platójára, oda felültek a gyerekek, a szülök a bakra, és elindultak ide-oda, általában valamelyik fürödhető Dunapart irányába. Jók voltak ezek a dolgok, de nem oldottak meg semmit.
Eljött a szeptember.
Szeptember másodikán hajnalban Dédpapa három órakor kelt. Korai, jó vásárt készült csinálni a Vámház téri csarnoknál. Szerette ezeket az alkalmakat, ő maga találta ki, hogy időnként Sanyival együtt bekocog a Nagycsarnokhoz, pontosabban az ott lévő hajóállomáshoz. Ide érkeztek ugyanis kora reggelenként az Alföld felől a „kofahajók”, és az álmos, fáradt, nyúzott kofákkal időnként nagyon jó boltot lehetett kötni. Jó üzleti ötlet volt, Dédmama pont azzal az irigyteljes elismeréssel fogadta, amire Dédpapa számított. Jót tett a lelkének. Emiatt aztán a kora hajnali idő ellenére jókedvűen fogott hozzá, hogy befogja Sanyit. Előtte ivott egy rummal bélelt kávét a csípős hajnali hideg ellen, aztán fél négy felé megindultak befelé a Vámház körútra. A lentről érkező hajó elég kiszámíthatatlanul öt és hét között szokott kikötni, és nem csak Dédpapának volt sok esze, mások is vadásztak a kora reggel érkező áruhalomra, érdemes volt időben ott lenni.
Rendben meg is érkeztek, Dédpapa leparkolta Sanyit és a kocsit a kikötőhíd közelében, és nekilátott a várakozásnak.
Többen álldogáltak, ücsörögtek a rakparton, dohányoztak, reggeliztek. Dédpapa is elővette a kisbatyut, és nekilátott szalonnázni. Ilyen „köröm alatti” reggelire, ezt szerette a legjobban. Evett, de közben élénken nézelődött körbe, és amint meglátta, akit keresett, rögtön integetni kezdett. Birkás bácsi amolyan mozgó italárus volt, pálinkát mért ki a rakparti törzsközönségének. Két hatalmas demizsonnal volt felszerelkezve, és néhány pohárka lapult a zsebében. Jó pálinkája volt, és Dédapám kicsit ezért is szerette ezeket a Duna-parti hajnalokat. A szilvórium étvágyat és könnyű, mulandó zsibbadást hozott magával. Jó szájíz maradt utána, és élénkebbé tette a reggelt. Dédpapa – tekintettel a még mindig kicsit csípős időre – kettőt ivott a reggelihez.
Sok idő nem maradt élvezni a hatást, már látszott a hajó, lehetett tudni, hogy öt perc múlva kiköt, és Dédpapa kis gondolkodás után kért még egy italt. Nem volt szokása ennyit inni reggel, de ma valahogy olyan volt a hangulata. Olyan szeptember eleji…
Szeptemberben nősült, szeptemberben vonult be, és szeptemberben kapott tífuszt a hadifogolytáborban, amiben százból kilencvenkilencen meghaltak általában. Dédpapa volt a századik. Ez volt számára a szeptember, és talán ezért ivott meg másfél deci szilvapálinkát azon a reggelen.
Az ital kicsit megütötte, de nem vészesen, a gyomrában volt szalonna bőséggel, és mindig is jól bírta az italt.
Az alkuk hamar megvoltak, több láda friss szilva, alma, nagy cserépedényben 25 kiló szilvalekvár, erőspaprika koszorúk, tíz zsák krumpli, öt zsák káposzta, savanyítani való, öt liter pálinka demizsonban, és még sok egyéb került a kocsira. Dédpapa megint jó üzleteket csinált, harmadával olcsóbban vásárolt, mint Budafokon és a környékén. Elégedetten számolt a vásárlás végén, úgy érezte, felesége ma aztán joggal lesz büszke rá.
Az egyik kofa, akitől a pálinkát vette, szintén úgy érezhette, hogy jó üzletet csinált, mert mikor Dédpapa már fölült a bakra, odalépett hozzá, és felnyújtott egy kis üveget, olyan deci formát. „Igya egészséggel jó uram, igya csak meg, legalább tudja, mit visz a demizsonban.”
Dédpapa megköszönte, aztán odaszisszentett Sanyinak, és elindultak. Épp csak átértek a hídon, mikor Dédpapa benyúlt a kabátzsebbe, és elővette az ajándék pálinkás üvegcsét. Kívánta az italt, jólesett. Részeg nem volt kicsit sem, csak olyan jó hangulatú, kellemes érzések töltötték el. Csendben lamentált a világ dolgairól, örült a jó üzletnek, a napi gondolatok alatt emlékek keringtek, ma reggel inkább jók, szépek. Addig-addig kerengtek a gondolatok, addig-addig, míg Dédpapa szeme lecsukódott egy picit, majd hosszabban, kicsit elbóbiskolt, felriadt, elbóbiskolt és már nem riadt fel. Elaludt.
Sanyi pedig a tőle megszokott önállósággal baktatott tovább Budafok felé. Ment, vitte a szekeret, és az egyre mélyebben alvó szeretett gazdát….Ment és ment, kocogott, átkocogott Budafokon és nem fordult be azon a sarkon, ami az otthon felé vezetett, hanem tovább ballagott az országúton. Átballagott Érden, okosan, ügyesen, önállóan. A szeptemberi nap békességesen meleg volt, Sanyi pedig nem fáradt, ment tovább délnek, délnyugatnak bele a tájba. Néha hátranézett, a látvány alighanem megnyugtatta, mert tovább húzta a szekeret, és vitte a mélyen alvó istenét. Így jött el a dél. A nap kezdett szemből sütni, és Dédapám ébredezett. Végül horkantott, és kinyitotta a szemét. Szomjas volt, szemébe sütött a nap, és a pálinka utóhatásaként elég rossz volt a szájíze. Ezt rendbehozandó kiköpött oldalra, majd gépiesen benyúlt a bekecs zsebébe, elővette a kis üvegecskét, behörpintette a maradékot, és ettől rögtön fel is ébredt. Felébredt, és szép lassan rájött, hogy nem ott van, ahol lennie kéne, hanem valahol máshol.
Ment, ballagott a szekér, jobbra-balra művelt földek, az út mellett ritkás fasor. És végtelen nyugodt csend. Olyan csend és olyan nyugalom, ami már régen elkerülte. Ment a szekér, és Ödön dédpapa hagyta, nem szólt Sanyira, hogy ”hőőőő!” vagy ilyesmi, hanem hagyta, hogy a ló vigye tovább, bele a csendbe és nyugalomba. Nagyjából tudta, hogy hol vannak, és nap állásából tudta, hogy délnek, délnyugatnak tartanak. Tudta, hogy ez az út majd valahol a tengernél ér véget nagy sokára, de ha úgy tetszik, akkor csak az út ér véget, az utazás nem kell, hogy véget érjen. A tengerparton kikötő lesz majd, a kikötőben hajó, a hajó pedig akárhová mehet messzire, messze a háborútól, a vértől, az alig-családtól, az elhagyott urali kis falutól, az elhagyott …. szóval mindentől.
Nem gondolta ezt Dédpapa végig, nem volt ez egy élesen megforgatott gondolatsor a fejében, ez az egész csak úgy ott volt valahogy a homloka mögött, miközben Sanyi ballagott egyenesen előre a csendben és a tájban. Mentek együtt a valahol csillogó tenger felé, Sanyi és Ödön papa.
Mikor és mitől tört meg ez a varázs vajon? Nem tudjuk, Dédpapa sem tudta, és soha senki nem is fogja tudni. Megtört egyszer csak. Dédpapa ugyan ébren volt egy ideje, de most hirtelen felébredt. Nem az álomból, mert mindez még csak az sem volt. Egy másik valóság volt, egy másik létezés. Onnan lépett hirtelen vissza ide a poros országútra, az erősen tűző szeptemberi nap alá.
Ha mégis ki kéne találni, hogy mitől kanyarodott vissza Dédapám a távolból ide, hát van egy gondolatom. Talán hirtelen eszébe jutott, hogy ő elindulhat a valamilyen másik világba, eltűnhet minden és mindenki elől, de Sanyi nem. Sanyi akkor ott fog maradni a parton, és csak nézheti, ahogy a hajó elúszik a gazdájával együtt. Ó persze, volt ennek a lehetséges történetnek racionális megoldása, Sanyit nyilván el lehet adni, és az ára hajójeggyé változhatna. Ez lehet a praktikus változat. Azonban Dédpapa alighanem ezt praktikumot nem találta valóságnak. A valóságban ő és Sanyi együtt vannak és maradnak…
Mindez csak furcsa fantázia, egy jóval későbbi utód gondolata. Nem voltam ott, és más sem. Csak Ödön és Sanyi…
Akármi is történt a dédapai fejben Ödönpapa szépen kezébe vette a gyeplőt, ami eddig csak úgy lazán oda volt akasztva az ostortartó vasra, és gyengéden meghúzta.
- Hőőő, Sanyi hőőő! - hangzott el az utasítás, és Sanyi engedelmesen megállt.
Dédapám felállt a bakon, nagyot nyújtózott, hiszen elzsibbadt a többórás utazásban, aztán lekászálódott. A pálinka is megtette a hatását, úgyhogy odaállt az út szélére a szekér takarásába, és jólesően meglocsolta az árokszéli virágokat. Aztán előreballagott a türelmesen álló Sanyi fejéhez. Megsimogatta, aztán magához ölelte a kicsit izzadt , busa lófejet:
- Nem lehet Sanyikám, nem lehet! Igazad van, de nem lehet, azért nem lehet, mert nem lehet. Naaa! Haza kell mennönk, ne nézz így! Jó lesz otthon, kapsz friss szénát. Le is csutakollak, jól megizzadtál ebben a kurva melegben. Inni is kapsz, hát mióta nem ittál. Látod milyen önző vagyok, én itt jól bepálinkáztam, Te meg szomjan húzod a kocsit. Na, gyere, megfordulunk…
És Dédpapa a kezébe vette a zablaszárat, és kézzel vezetve Sanyit megfordította a szekeret Budafok felé. Egyet még simított Sanyi meleg, barna nyakán, aztán már nem volt teketória, amint irányba álltak, lendületesen felkapaszkodott a bakra, és félhangosan annyit mondott: „Gyí, te csavargó! ” és ezzel megindultak a saját valóságuk felé. Abba a valóságba, ahol a kis virágzó boltocskából hervadt, csődbe hulló bolt lesz majd 1929-ben. Abba a valóságba, ahol a család beköltözik a poros és büdös Ferencvárosba ágyrajárók filléreiből megélendő, hogy aztán itt találkozhasson Nagymamám és Nagyapám majd valamikor, és a család útja már elindulhasson egyenesen felém.
Ödön dédpapa aznap este hétre ért haza. Útközben Sanyival megálltak Martonvásárban az út menti csárdánál, hogy Sanyi kaphasson egy vödör vizet, ami kettő lett, és Dédpapa pedig egy korsó sört, ami három lett, hogy leöblítse a pálinka utóízét, meg talán mást is.
Dédmama legkésőbb délelőtt tíz, tizenegyre várta haza a férjét, azóta átélt egyet és mást este hétig. Mikor meghallotta a szekérnyikorgást és Sanyi kopogó lólépteit, akkor felkászálódott a konyhai hokedliről, aztán meg visszaült. Hallotta, hogy Ödön fia kinyitotta kaput az érkező szekérnek, azt is hallotta, amint Jóska fia azt mondja: „Jól elfáradhatott apa, hagyja csak, majd Döncivel lerakodunk, maga csak fogja ki a lovat!” Hallotta az ezt követő tevés-vevés hangjait, zörejeit. És várt. Várnia kellett, mert férje kifogta Sanyit, aztán bevitte az istállóba. Szénát rakott elébe, meg öt szép sárgarépát. Aztán nekiállt és lecsutakolta a lovát, ahogy ígérte. Csak aztán, ezután indult meg a házba, és lépett be a konyhába, hogy szembesüljön felesége haragjával és kérdéseivel. De a budafoki ház konyhájába aznap nem fért be a harag, a kérdések meg feleslegesek voltak. Elli dédi csak felállt a hokedliről, belenézett a férje szemébe, és ennyit mondott:
- Ödön, akárhová mész, gyere vissza mindig!
És Dédapám azt válaszolta:
- Jól van, drága Szívem! Nem megyek én sehová, itt leszek.
Nem volt ez valami bőbeszédű szerelmi vallomás csere, ennél többre nem futotta ennek a két embernek. De erős és szerető szövetséget kötöttek újra. Senki nem ment sehová ezután, csak Dédpapa 1954-ben. Oda, ahonnan már nem tudott visszajönni.
Dédmama 1958-ban követte. Kötelezte a szövetségük.