A közlegény
Írta: Bartos Anita
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 255
A közlegény
1957. november
Bernát a sarokba húzódva a deszkák között beszűrődő fénycsíkot figyelte, ami éppen tökéletesen kettészelte a földön heverő kopott, rojtos szőnyeget. A kapitány a rejtekhely közepén állt, szavai betöltötték a szűk teret, Bernát mégis nehezen tudott a felettesére figyelni.
Újra hangosan megkordult a gyomra, mire a mellette gubbasztó Pierre szemrehányóan pillantott rá.
– Térjünk rá az egyik legnagyobb problémánkra! – szónokolt tovább Henrik. – Fogytán van az ellátmányunk, és ennek mind érezzük a hatását. – A kapitány sokatmondóan felvonta a szemöldökét, és rájuk sandított. Bernát összébb húzta magát. – Szükségünk van egy bátor önkéntesre, aki félelmet nem ismerve elmerészkedik az ellenség bázisáig, hogy mindannyiunkat megmentsen az éhhaláltól.
Bernát a falhoz lapult, és remélte, hogy ettől láthatatlanná válhat. Magában imádkozott, hogy ne őt válasszák ki a hálátlan feladatra. Henrik végigjáratta a tekintetét az óvóhelyen.
Olívia karba tett kézzel támasztotta a falat a másik oldalon. Mint mindig, ezúttal is nyugodtnak és magabiztosnak tűnt, mintha nem tartana attól, hogy a kapitány őt küldi. Pierre békésen üldögélt egy párnán közöttük, és az egyik lelógó szőnyeget piszkálta. Bernát elrejtette izzadó tenyerét a háta mögé.
– Közlegény! – szólította meg a kapitány, amitől Bernát szíve kis híján kiugrott a helyéről. – Ön minden szempontból kivételes katona – hízelgett Henrik. Bár Bernát tudta, mire megy ki a játék, a dicséret hallatán kihúzta magát. – A legutóbbi küldetésünk során már megmutatta rejtőzködő képességét, ezért arra a döntésre jutottam, hogy ön a legmegfelelőbb erre a feladatra.
Bernát nagyot nyelt, hogy leküzdje a torkában lévő gombócot, és meg tudjon szólalni.
Olívia szája sarkában gúnyos mosoly bujkált, és hátradobta hosszú, mézszőke haját.
– Gyerünk, Répa! – cukkolta a társát. – Ne legyél gyáva!
Bernát morgolódva még jobban a fejébe húzta a sapkáját, hogy eltakarja vele vörös tincseit. A haja színe volt Olívia egyik kedvenc célpontja. Azon lepődött meg, hogy a szeplőire nem tett megjegyzést.
– Mikor kell indulnom? – kérdezte inkább Henriket. Hiába akart bátornak tűnni, a hangja remegése elárulta.
– Most rögtön – vágta rá a kapitány. – Szükségünk van élelemre.
Bernát vonakodva bólintott. Henrik közelebb lépett, és a vállára tette a kezét, majd lehajolt hozzá, hogy a szemük egy vonalba kerüljön.
– Barátom, nem kérnék ilyet, ha nem lenne ennyire súlyos a helyzetünk. Nagy a veszély, de kérlek, egy pillanatig se kételkedj magadban és a képességeidben. Te vagy minden reményünk. És hidd el, nem leszek hálátlan, ha visszatérsz. Tudom ám, hogy te vagy az egyetlen közlegény a csapatban – mosolyodott el, és megveregette a kiskatona vállát.
Bernát szíve még hevesebben kalapált, de már nemcsak a rá váró veszedelem miatt.
Talán végre belőle is tiszt lehet!
– Mindent megteszek a küldetésünk sikeréért – jelentette ki végül céltudatosan, mire Olívia felhorkant.
Pierre továbbra is a párnán kuporgott, és nem válaszolt, úgy tűnt, hidegen hagyja az egész, bár hiába mondott volna bármit, úgysem értették soha. Bernátnak rosszul esett, hogy két társa ennyire nem hitt benne, de abból merített erőt, hogy a kapitánya viszont igen.
Henrik félrehúzta a búvóhelyüket takaró egyik deszkát, és segített neki kimászni. Bernát arcát megcsapta a csípős szél, de nem tétovázhatott tovább, így felpattant, és hátra sem nézve elindult az ellenség erődítménye felé. A fák mögött rejtőzködve haladt, és mindig csak a következő lépésére koncentrált.
A bázist őrző fenevad jelentette az első akadályt. Bár Bernát nem látta, tudta, hogy valahol ott ólálkodik. A főhadiszállás melletti fa mögött megállt, göcsörtös törzsének támaszkodott, és hangosan kifújta a levegőt. Innen már látta az éléskamra bejáratát, így nem habozott. Nekiiramodott, és olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak tudta. Az erődítményhez érve a fal mentén oldalazott, miközben le sem vette a szemét az ajtóról. Ekkor azonban csaholás hangja ütötte meg a fülét. Az ellenség erődjét védő fenevad kibukkant a bokrok közül, és egyenesen felé rohant.
– Menj innen! – ordította Bernát, és már nem érdekelte a lopakodás. Úgy rohant a kamrához, mintha az élete múlna rajta.
Éppen csak be tudta csapni az ajtót a bestia orra előtt, aki hangos ugatással fejezte ki nemtetszését. Bernát zihálva nekidőlt a nehéz faajtónak. A másik oldalról kaparászás és nyüszítés hallatszott.
Az ablaktalan helyiségben az orráig sem látott, így felnyúlva megkereste a villanykapcsolót. Ahogy megfordult, és végignézett a polcokon, szélesen elmosolyodott.
Az állványokon végig befőttek sorakoztak, friss szalonna és kolbász illata csapta meg az orrát, de ő egyikkel sem foglalkozott. A zárt kredenchez tolta a sarokban árválkodó hokedlit, és felállt rá. A szekrény ajtaja kissé szorult, de addig feszegette, ameddig meg nem adta magát. A tartalmától elakadt a lélegzete.
Bárcsak több időm lenne válogatni! – gondolta magában, de sietnie kellett.
Egy zacskót csúsztatott a kabátja alá, és minden zsebét jól megtömte, majd becsukta a szekrényt, és lemászott a székről, amit nagy nehezen visszacipelt a helyére. Nem hagyhatott nyomokat maga után. Hirtelen jött ötlettől vezérelve lábujjhegyre állt, és leakasztott egy szál kolbászt is.
Résnyire nyitotta a kamra ajtaját. A fenevad ott ült előtte, fejét a földön pihentette, de amint meglátta Bernátot, felugrott.
– Kapd el! – kiáltott a bestiának, és olyan messzire hajította a kolbászt, amennyire csak tudta, aztán futott is az ellenkező irányba. A fáknál már szúrt az oldala, és lihegett, de megacélozta magát, és nem lassított a tempón. A kabátja alá rejtett egyik zsákmánya lefelé csúszott, és csak gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem hagyta el útközben. Már nem volt messze a búvóhelytől, amikor meghallotta maga mögött az ismerős, lihegő hangot.
– Itt vagyok! – kiáltott Bernát. – Engedjetek be!
A lábai remegtek, a tüdeje fájt az erőlködéstől, de már csak néhány lépés választotta el a biztonságtól. Látta, hogy a menedék egyik deszkája megmozdult, ő pedig elfogadta a kinyújtott kezet, és becsusszant a kis résen.
Az érkezés ugyan nem ment simán, a hátsójára huppant, de a szőnyegek felfogták az esést. Henrik éppen visszatette a deszkát, amikor a vadállat odaért hozzájuk. Még hallották a körmeinek a hangját, de már nem érhette el őket.
– Megcsináltad! – kiabálta Henrik, és megtapsolta.
Olívia a szemét forgatta, de azért ő is összecsapta néhányszor a tenyerét. Pierre is feltápászkodott a földről, bár kissé morcosnak tűnt, valószínűleg a hangzavarral megzavarták nyugodt álmát.
– Igen – bólintott Bernát. – Nem volt könnyű, mondhatni ennél bonyolultabb megbízásban még soha nem volt részem – magyarázta, aztán a földön ülve belemarkolt a zsebébe, és elmosolyodott. – De megérte.
Apró cukrok, csokoládé, karamella került elő, kabátja alól pedig két csomag vaníliás keksz.
– Ez hihetetlen! – csámcsogott Henrik. Alig tudta szétrágni a tejkaramellát, de már be is kapott még egyet. – Most már biztos, hogy előléptetlek.
– Nem rossz, Répa! – ismerte el Olívia, és a szájába dobott egy cukorkát. Hiába is játszotta a közömböst, a szeme csillogása elárulta.
Bernát a kedvenc csokiját majszolgatva elmesélte a kalandját, amit a többiek figyelmesen végighallgattak. Senki sem szólt közbe, amitől Bernát úgy érezte, hogy tényleg nagy tettet hajtott végre.
– …és ekkor elszaladt a kolbásszal – nevetett fel. – Pedig azt hittem, végem van.
– Bernus! Livi! Henrik! Merre vagytok? – szakította félbe egy női kiáltás a történetet. – Gyertek elő, ideje indulni!
Mindannyian megdermedtek, és tágra nyílt szemmel bámultak hol egymásra, hol a szőnyegen felhalmozott édességkupacra.
– Biztos, hogy már megint odalent vannak – felelte a másik nő.
Bernát villámgyorsan a cukorkákért nyúlt, és egy részét visszatömte a zsebébe. Ekkor a búvóhelyük tetején két deszka megmozdult, és a vakító fény betöltötte a kis teret.
– Itt meg mi folyik? – emelte fel a hangját Klári néni. – Gyerekek, megmondtam, hogy vacsora előtt nincs édesség. Honnan szereztétek? Már megint belopództatok a spejzbe? – faggatta őket Henrik és Olívia édesanyja. Egyikük sem felelt, csak lehorgasztották a fejüket. – Mondtam már neked, Terka, hogy jól zárd be azt a szekrényt! Az ikrek bármire ráveszik a fiadat.
– Bernát, megbeszéltük, hogy nem nyúlhatsz az édességhez az engedélyem nélkül – szidta le anya.
– Igen, tudom, mi csak… – szállt vitába Bernát, de anya leintette.
– Kifelé, mindannyian! – parancsolt rájuk Klári néni, mire egymás után kimásztak a gödörből. – Ti ketten, mosakodjatok meg, és indulunk. Holnap iskola. – Henrik szólásra nyitotta a száját, de az édesanyja határozottan a ház felé mutatott.
Olívia ezzel szemben nem zavartatta magát, feltűnés nélkül bekapott még egy keménycukrot. Szélesen Bernátra vigyorgott, ami hiányzó felső tejfogai miatt kissé ijesztően hatott, majd megbökte a barátja vállát, amikor elhaladt mellette.
Klári néni még egy utolsó rosszalló pillantással jutalmazta Bernátot, majd elindult az ikrek után.
– Tudom, én engedtem meg, hogy bunkit építsetek a kertben, de megegyeztünk, hogy nem hordasz le ide ennyi mindent – dünnyögte anya, ahogy szemügyre vette a rejtekhelyüket. – Az ott a nagymama hímzett terítője? – kapott levegő után. – Azok meg apád könyvei! Szedd ki őket, most rögtön! – ripakodott rá.
Bernát óvatosan visszamászott, és sorban feladogatta a holmikat. Anya szeme Pierre-re tévedt, aki békésen szunyókált mit sem törődve a világ gondjaival.
– Az egy díszpárna a tisztaszobából? – hitetlenkedett anya, és az égre emelte a tekintetét, mintha megváltásért fohászkodna. – Megáll az eszem! És százszor elmondtam már neked, hogy ne hozd ide a kotlóst! Ez nem játék.
Bernát a bunki mellett hasaló Fürgére nézett, de ő még mindig a szárazkolbászt rágcsálta. Tőle aztán nem várhatott segítséget. Így felkapta Pierre-t a párnáról, aki hevesen csapkodott ugyan, de nem volt helye további ellenállásnak. Felnyújtotta őt is, és figyelte, ahogy anya a hóna alá csapta a tojót, és az orra alatt dörmögve visszavitte a tyúkólba.