Vers egyszerű lelkeknek
Írta: Badacsonyi Ágnes
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 58
Vers egyszerű lelkeknek
Mert eredetiség… az nem lesz benne.
Semmi költői hadova.
Pontosan érteni fogod, miről beszélek.
Minden felmenőm halott,
de megmutatom, honnan származom,
mondta egy napon a társam.
Negyven év felé jártunk már akkor,
tavasz volt, vasárnap kora délután,
mikor az autóval leálltunk a hajdúsági kis faluban,
és jött az a furán finom,
természettel ölelkező zsíros szag.
Talán akácfüst. Nem tudom.
Megfelelő pillanat ez, gondoltuk,
az ember nem fiatal, nem öreg,
érez, ért is ezt-azt, de még nem adta fel.
Megkereshetjük a régi vegyesboltot, kocsmát,
Annuska néni vályogházát,
a kutat és a vén kőrisfát,
hátha megvannak még,
az emlékdobozból, ha fölrázod, előlép,
összeállhat még néhány mozaikkép:
honnan, miért, mit cipelsz batyudban
a morzsák mellett, és sejtjeidbe martan.
Vagy mint kövületet,
ami bárhogy hízol, bárhogy fogysz,
együtt mérendő veled...
így ültünk a kocsiban tűnődve az akácos alatt.
Jobb móka aznapra nem jutott eszünkbe.
Illatos sárba ragadt lábunk,
eső után gőzölgött még a föld, amikor kiszálltunk,
felvert szúnyogok és muslincák felhőjében
indultuk harapni a valóságot.
Van az a tavaszi idő, amelyben majdnem minden szép.
Na, ez a falu akkor sem.
A keserű egy alapíz,
bölcselkedtünk meghitten egymásba karolva
később a házak mellett, az erős fényben,
a nincs-járdán botladozva,
klónozott, loncsos kutyák hozták ránk a frászt,
olyan eszeveszetten csaholtak
ahogy a porták előtt elhaladtunk;
csodálkoztunk a kertekbe kitett foszló foteleken,
a szélfogókon kilebbenő függönyök költőiségén,
de azért megnyugtató volt,
hogy mi már nem itt,
és valami más nyelven
főzzük ősök receptje szerint a töltött káposztát.
Kérlek, kicsit szaporázzuk a lépteinket,
mintha valakikhez mennénk!
Az aprónéppel nem számoltunk.
A kíváncsiak – visszanézve láttuk -
először autónk köré gyűltek,
aztán futottak utánunk,
mezítlábas tündérek fejecskéin
a szemekből tükröződő fények élesen,
szavak nélkül,
egészen közelről csillogtak az idegenekre,
akik bizonyára valamit hoztak,
követekként a távoli varázsvilágból.
Talán éhesek is?
Pirosló arcomra néztem a visszapillantóban,
amikor újra becsapódott a kocsiajtó.
Egy óra alatt megroggyantunk.
Férjemnek feje fájdult,
az én lábamat feltörte a cipő,
nem vagyunk gödrökön-gyalogláshoz szokva.
Lehet, hogy a hirtelen napfény is megártott,
és nem hoztunk hátizsákunkban semmit,
amit nekik átadhattunk volna.
Üzenetet városból, jövőből.
Egy szépséges, titkos rejtjelet:
hogy a Haza már készülődik,
várja őket,
várja őket.