Olyan kevés kell
Írta: Saláth Barbara
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 85
Olyan kevés kell
A háború előtt Adél sohasem zárta a kertkaput, és később sem mert változtatni ezen a szokásán, nehogy valakit érdekelni kezdjen az oka. A nyilas tiszt belépett a kapun, és úgy vonult át a kerten, mintha joga lenne bárki tulajdonához. A nő előre utálta ezért, bár még egy szót sem váltott vele. A varrógép mögül figyelte a férfi közeledtét, csak akkor állt fel, amikor az megdöngette az ajtó parányi üvegtábláját.
Adél szemrevaló nő volt. Sudár termete és bájos kisugárzása feledtette szabálytalan vonásait. A tiszt alaposan végigmérte, mielőtt megszólalt.
‒ Török Józsefné?
‒ Igen? ‒ kérdezett vissza Adél nehezen palástolva idegességét.
‒ Parancsunk van a háza átkutatására.
A nő ekkor vette észre az utcán parkoló kisteherautót. Eddig a pillanatig őrizgette álmait.
Esténként úgy tért nyugovóra, hogy talán a következő nap végre meghozza a békét, férje hazatér, és az élet újra visszaköltözik az otthonukba. Arra vágyott, hogy gyermeki csicsergés lengje be az apró lak összes zugát. Nem voltak túlzó reményei. Tudta, hogy az ország elvesztette a háborút, és ennek árát a kisemberek fogják megfizetni. De a boldogsághoz olyan kevés kell. És most ez a kevés is távolra siklik.
Az összes vér kiszaladt az arcából, de mivel az éhezéstől amúgy is sápataggá vált, a nyilasnak nem tűnt fel a különbség. A fiatalasszony elállt az útból. A férfi intésére még három, sötétzöldbe öltözött alak iramodott a ház felé. Adél szó nélkül figyelte, ahogy a katonák minden helyiségbe berontanak, átkutatják a szekrényeket, az ágy alját. Aztán szétváltak. Ketten indultak a padlás, ketten a pince felé. Mire felhajtották a mélyben bujdosókat, ő már össze is csomagolta apró bőröndjét. Ennyit bárki magával vihet. Persze csak az, akit nem lőnek agyon a helyszínen.
A három katona kiterelte a zsidókat a teherautóhoz, a tiszt maradt még, és az asszonyt is visszatartotta.
‒ Elintézhetjük okosan ‒ mondta és a nő combja felé nyúlt. Adél önkéntelenül hátralépett egyet, a férfi követte. Ő maga elé emelte a táskáját tiltakozásul.
‒ Így is lehet ‒ szűrte a fogai között a nyilas. Leakasztotta a nő kabátját, és szinte lágyan nyomta a kezébe.
Adél nem nézett körül, kifejezéstelen tekintettel sétált ki a házból. Nem vesződött a kulcsokkal. Mire hazatér, úgyis széthordják mindenét. Ha egyáltalán hazatér.
Az út valamennyi pillanata beleivódott emlékezetébe. Amikor feltuszkolták a platóra, és beékelte magát két idősebb asszony közé, körülnézett. Csupa nagy szemű, holtra vált zsidó vette körül. Sovány arcukból sütött a rettegés. Most jött csak rá, hogy tévedett: egyedül neki engedték meg, hogy magával hozza a holmiját.
A teherautó rázkódott a bombatámadásoktól sebhelyes műúton és a szétzilálódott macskaköveken. A többiek hamar kiszúrták, hogy ő az egyetlen keresztény köztük, mindenki őt bámulta.
‒ Minket bújtatott ‒ válaszolta meg a levegőben lógó kérdést a vele szemközt ülő férfi.
A zsidók továbbra is csendben gubbasztottak, miközben az egyik alak Adél karja felé nyúlt és öregedő, csontos ujjaival átfogta a fiatal nő remegő kezét.
A teherautó még egyszer leparkolt. Kisvártatva egy idős párt és egy kamaszt tessékeltek fel melléjük.
‒ Sehol sem állunk meg hiába ‒ dörmögte valaki a kocsi mélyéről. Hangja együtt imbolygott a platóval.
Az autó fékezett. Néhányukat leparancsolták róla, a többieket autóstul magába temette az egyre sűrűsödő köd. Adél soha többé nem látta viszont a pincéjében rejtegetett családot.
Rövid vezényszavakkal terelték őket a ködben. Az egyik férfi a közelében posztoló katona felé lépett. Mondani készült valamit, de azt nem érdekelte a zsidó.
‒ Befelé! ‒ üvöltött.
A férfi nem adta fel, szóra nyitotta a száját, mire a nyilas puskatussal arcon ütötte.
‒ Majd bent beszélhettek ‒ mondta nyomatékul, aztán összeröhögött a társával.
Odabent külön szárnyat tartottak fenn a nők számára. Zegzugos folyosók során át tágas pincehelyiségbe jutottak. Az oszlopokkal megtámasztott csarnok zsúfolásig telt asszonyokkal.
Adél szétnézett a megviselt arcokon. Néhányan reménykedve fordultak a nyíló ajtó felé, s most csalódottan legyintettek, látva, hogy megint csak újabb szerencsétlenek érkeztek.
‒ Magát ismerem valahonnan ‒ ragadta meg a karját valaki. Egyszerű vonalú ruháját rég átszínezte a pince mocska. Adél jól tudta, ki ő.
‒ A szóda ‒ mondta kurtán.
‒ Petőfi utca ‒ emlékezett most már a szódásné is.
‒ Mióta van itt?
‒ Magam sem tudom.
‒ Miért vagyunk itt? Mire várunk? ‒ Adélban újra pislákolni kezdett a remény.
‒ Azokat hozzák ide, akiktől akarnak valamit.
‒ Tőlem ugyan mit? ‒ tárta szét karjait fáradtan.
‒ Mondjuk információt. Ott van példának Meierné. Azért említem őt, mert a maguk környékén lakott. Talán ismeri. Azt mondta, hogy tud egy dolgot, ami érdekelni fogja ezeket.
Azt mondta, az egyik éjjel látott valamit, amit ha most elmesél, könnyebb lesz a sorsa. Talán szabadon is engedik.
‒ Mi lett vele? ‒ kérdezte Adél metsző hangon.
‒ Miután elvitték, nem került vissza többé. Vannak, akiket halálra kínoznak, vannak, akiket kivégeznek, másokat visszahoznak ide. Akiktől még akarnak valamit. Ők hozzák magukkal a híreket. És van egy pár szerencsés, akit elengednek.
‒ Őt is?
Az asszony bólintott.
‒ Pedig a hozzá hasonló kikeresztelkedett zsidókkal nem így szoktak bánni.
Hosszan hallgattak, majd a szódásné ismét megragadta Adél karját. Sovány ujjai belemélyedtek a húsába. Adél meglepve tapasztalta, mennyi erő van ebben a csont és bőr alakban.
‒ Magát miért hozták be? ‒ kérdezte az asszony.
‒ Hogy Meiernének könnyebb legyen ‒ sóhajtott Adél.
Jó öt nap múlva jöttek érte, és majd egy hete folyt a kihallgatása. A fenyegetéseket és a kínzásokat a magánzárkában rettegéssel töltött órák szakították meg. Egyedül abban bízott, hogy kivégzik, még mielőtt a fájdalmaiba halna bele.
De Magyarország megszállót cserélt, s őt egy szakasztott olyan katonasági teherautó szállította haza, mint amilyenen elhurcolták.
Soha senkinek sem mesélte el, hogy mit műveltek vele a kihallgatáson, de többé nem álmodozott gyermekzsivajról. Sokan vélték úgy, hogy csendes megadással élte le az életét, ám ők csak a felszínt látták.
Adél szomszédja minden áldott nap pontban déli fél egykor kilépett az eldugott mellékutcára. Eltekintett a városközpont felé, majd hosszan integetett a csupán általa látott férfinak. Még mindig hazavárta a háborúban elesett kedvesét. Ilyenkor Adél lágyan nézett a férfjére, és hálát rebegett magában.
Hiszen a boldogsághoz olyan kevés kell.
(Megjelent: Rongyos királyság – EZ Könyv Kiadó 2018)