Népszerű művészet
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 109
Népszerű művészet
Majdnem azt írtam: Pop Art. – Azonban, a „popular art” kifejezés már foglalt. A Pop Art-nak az a törekvése, hogy közel vigye a művészi kifejezésmódot a hétköznapi formákhoz. Ez visszaköszön majd az alábbi sorokban. De lényegében csak ez. A Pop Art sajátos mozgalma korszakhoz kötődik. Olyan időszakhoz, amely már mögöttünk van. Én a mai jelenségekről írok, de a célom az, hogy az állandó érvényűt fogalmazzam meg.
A művészet népszerűsége két szempontból is állandó kérdés. Az egyik szempont a befogadó (a közönség) nézőpontja. A másik az alkotóé. E kettő számos okból összefügg. Egyfelől a befogadó (kultúrafogyasztó) réteg és az alkotók (kultúrateremtők) között nagy az átfedés. A magunk világára fordítva, jó esetben olvasni is szokott az, aki ír. Másfelől gyakran kap kedvet az íráshoz az, aki olvas. Irodalmat, természetesen. Maradandónak szánt kulturális terméket. Így tehát, ha olykor külön is értelmezzük az alkotót és a befogadót, tisztában kell lennünk azzal, hogy nem elkülönülő csoportokról van szó, hanem egymásba olvadókról.
Társadalmilag, demográfiai szempontból heterogén csoportról beszélünk. Az életkor, a társadalmi státusz, a képzettség és más mutatók tekintetében ez a réteg nehezen különíthető el a társadalmi csoportoktól, vagy azokon belül. Sejthető, hogy a nagyon elesett rétegekben a kultúrateremtés és a kultúrafogyasztás jelenléte alul reprezentált. Maslow ésszerűen felvázolta, hogy az eltérő helyzetekben milyen motivációk hatnak az emberre. Amikor a mindennapi megélhetés is hatalmas küzdelmet jelent, akkor a motivációk között nem a poézis szerepel, hanem a legelemibb megélhetési szükségletek.
Ettől eltekintve azonban aligha különböztethetjük meg statisztikai módszerekkel a kortárs kultúra iránt fogékony embereket azoktól, akiknek ez nem tartozik az érdeklődési körébe.
Az önkifejezés vágya mindannyiunkban jelen van. Az ember bonyolult viszonyok bonyolult hálójában él. A szociálpszichológia kezdetektől ezt vizsgálja. Elég a szerepkészlet elméletre utalnunk. Ugyanaz az ember a gyerekének apa, a feleségének férj, a főnökének beosztott, a beosztottjának főnök, a barátainak cimbora, az eladónak vevő, az orvosnak beteg, satöbbi. A konformitásunk arra késztet, hogy a viselkedésünket minden szituációban ezekhez a helyzetekhez igazítsuk. Mindig eljátsszuk azt a szerepet, amelyet a környezet vélhetően elvár tőlünk. De ez bonyolulttá teszi az önmagunkhoz fűződő viszonyunkat is, hiszen az ember egyszerre keres identitást és integritást. Azaz: disszonancia nélkül szeretnénk értelmezni önmagunkat minden viszonyulásunkban. Azaz: szeretnénk megfejteni és alakítani, hogy kik is vagyunk valójában.
A viszonyainkban azonban mégis számos disszonancia van. Kiszolgáltatottak vagyunk mindazoknak, akik hatalommal rendelkeznek fölöttünk. Ilyenek az orvos, a felettesünk, a hivatalnok, de akár az autószerelő, vagy az eladó, a rendőr, az ellenőr. Függünk tőlük. A jóindulatukon múlik a sorsunk alakulása kisebb, vagy nagyobb jelentőségű ügyekben. Ez egyfajta gyermeki alárendelődést hoz magával. A méltánytalanság ezekben a viszonyokban önértékelési zavarokat, depressziót vagy agressziót is kiválthatnak. Más viszonyainkban mi magunk rendelkezünk hatalommal. Ez vagy gondoskodásra vagy hatalmaskodásra késztet. Pillanatok alatt váltunk viselkedési módot attól függően, hogy kivel vagyunk interakcióban. Azaz: hogy az adott viszonyban lejjebb vagy följebb állónak tudjuk-e magunkat, mint a másik személyt.
De interakcióban vagyunk önmagunkkal is, hiszen önmagunknak minden helyzetről és minden tettünkről számot kell adnunk. Az önigazolás olyan erős késztetés, amely szélsőséges tettekre és döntésekre vezethet bármelyikünket. Az önigazolás késztetése olykor minden más ösztönt és motivációt legyőz. Hiszen önigazolásból lesz az egyik ember végtelenül gonosz, a másik pedig mártír. Félelmetes az, hogy az ember egy elvet követve a halálra is kész, vagy arra, hogy másokat halálba küldjön.
Tehát az a vágy, hogy önmagunkat megértsük, megfogalmazzuk és másokkal megosszuk az önértelmezésünket, természetünknél fogva erős késztetés. Ez a mozgatórugója mindannak, amit önmegvalósításnak neveznek. Ez a mozgatórugója művészi tevékenységeknek is. De ez inspirál egyeseket kiemelkedő teljesítményekre az üzlet, a sport területén, vagy máshol, ahol azonosíthatja magát valamiféle egyedi, kiemelkedő teljesítménnyel vagy értékkel.
Amikor tehát valaki művészi módon próbál valamit kifejezni, ezt az önmeghatározást törekszik megvalósítani és megosztani másokkal. Előbb elindul egy „én kommunikáció”. Ki vagyok én? Ebből kibomlik egy „ön kommunikáció”. Megfogalmazom magamnak. Ezt pedig az interakció követi. Megosztom másokkal. A művészi megfogalmazásnak két célja lehet. Egyfelől a tudatos kommunikáció határait átlépve keresi a mélyebb, pontosabb önértelmezés lehetőségét. Másfelől a közreadhatóság, maradandóság igénye van jelen benne.
Az ember ugyanis társas lény. Szüksége van arra, hogy mások visszajelzéseiből nyerjen igazolást az, amilyennek önmagát ismeri, vagy amilyenné önmagát formálni szeretné. Ezért van az, hogy az ön-kommunikáció viszonylagos sikere azonnal felébreszti a vágyat az interakcióra. El akarjuk mondani, hogy kik vagyunk, mit érzünk, mi az, ami bánt. Olykor azt is, aminek örülünk.
Az irodalom olyan művészet, ami látszólag bárki számára elérhető. Az eszköze a csupasz verbalitás. Szavakat szinte bárki képes formálni. Látszólag szükségtelen tanulni, gyakorolni. Hiszen kevés kivételtől eltekintve mindenki beszél. Tanulmányaink során bevésődik valamiféle romantikus kép az irodalomról. Petőfi hangulatai, esetleg József Attila szomorúsága. Bárki érezheti úgy, hogy hasonló módon neki is meg kell fogalmaznia azt, aminek a kimondására késztetést érez.
Az így születő szövegek az esetek igen nagy többségében nélkülözik a művészi igényességet és hatásosságot. Mégis, e szövegek igen népszerűek. Ez ma a népszerű irodalom. A web 2 elhozta a szinte mindenki számára elérhető tartalomgyártás lehetőségét. A közösségi médiában művészinek, vagy irodalminak nevezett közösségek alakulnak ki, ahol sok-sok ilyen szöveg kerül megosztásra. Ezek a közösségek elsősorban emberi közösségek. A közösségek tagjai megélhetik az elfogadottságot. A közösség platformjain van interakció. Tehát a közösség tagjai tartoznak valahová, s ott részesei a kommunikációnak. Elismerést is kapnak. De elsősorban emberi szót, elfogadást. A művészet vagy azon belül az irodalom tehát itt nem cél, csupán eszköz az emberi közösség szervezéséhez. Még csak nem is kell valóban irodalomnak lennie, hiszen ha az elfogadás a cél, akkor egy-egy alkotás művészi színvonalának a hiányosságai nem jelenthetnek akadályt.
A baj akkor jelentkezik, amikor egyfajta kollektív önámítás valósul meg, és maradandó művészeti teljesítménynek hiszik azt, ami nem az. – Persze az is szubjektív vélemény, hogy én ezt bajnak tartom. De ki fogom fejteni, hogy miben látom a művészet célját és a művész felelősségét. Azzal ez a szemlélet ütközik.
Tehát nem ritkaság, hogy ilyen közösségekben felébred a vágy valami módon maradandóbbá tenni a művészinek gondolt alkotásokat. Rendezvények szerveződnek, online oldalak és print kiadványok jönnek létre. S az egyébként jóravaló emberek elkezdik azt hinni, hogy ők költők és írók, amit persze a gonosz ellenség vitat és megkérdőjelez.
Honnan tudhatnánk, hogy ez az irodalom nem az az irodalom? – Hiszen az érintettek maguk sem tudják. A művészi tehetség nem érdem, mert senki sem jutalomként kapta. A pallérozottság érdem, mert azért meg kell dolgozni. De a pallérozottság tehetség nélkül igen veszedelmes olykor. Ha pedig egyik sincs jelen, akkor biztosan tudható, hogy nem jön létre az, amit a művészetnek meg kell valósítania. Ezen pedig a népszerűség sem segít. Attól, hogy szeretnek, boldog leszek, nem művész. Az, hogy boldog legyek, fontosabb cél, mint az, hogy művész legyek. Nincs tehát kifogásom az ellen, ha az emberek boldogok akarnak lenni, és ezért facebook csoportokban keresik a társaságukat. A bajom az említett önámítással van.
Azt gondolom ugyanis, hogy a művészetnek a legfontosabb emberi dolgokat kell megfogalmaznia, mégpedig önmagunkon és a korunkon is túlmutató módon. Azt kell megfogalmaznunk, ami egyszerre valódi és igaz. Ami konkrét, és egyúttal általános. Úgy, hogy azt is megragadja, amire a hétköznapi kommunikáció semmilyen síkon sem képes. Önmagamat értelmezem, de a válasz, vagy legalább a megragadott kérdés általában emberi, amivel mindenki azonosulhat. A művész arról beszél, amiről mindenki más: reményről és csalódásról, örömről és bánatról, boldogságról és boldogtalanságról, hitről és kiábrándulásról, szeretetről és magányosságról. Mindig is ezekről, ilyesmikről szóltak a művészek, a hitszónokok, a jelentős vezető egyéniségek. Ezekről szól ma is a művészet. A művészi alkotás olyan, mint egy fókuszált kép. Kicsi, könnyen befogadható léptékben ragadja meg a legnagyobb dolgokat is. A költészet kifejezetten él a sűrítés eszközével. Az irodalmi szöveg akkor „működik”, ha többet mond el, mint amiről szól.
Mindezt természetesen kíséri egyfajta igényesség. Nem gondolom, hogy a klasszikus verstant minden tollforgatónak úgy kellene kezelnie, mint egy szakácskönyvet. De egy művészi alkotásnak kívül-belül szépnek kell lennie, akár a harmóniát, akár a disszonanciát választotta is a művész kifejezőeszközül. Aki nem szenved meg azért, hogy a szövegei egyre jobban működjenek, az nem érti az író ember felelősségét. A versben nem azért fontos a ritmus, a képek, a különféle költői eszközök alkalmazása, hogy a kritikusok és a szerkesztők boldogabbak legyenek. Ezek boldogtalan típusok, nem reális cél a boldogságuk. Azért fontos a vers szép és tudatos építkezése, hogy az üzenetet minél teljesebben és minél többekhez vigye el. Nem csak a mai posztok között, hanem akár sok-sok idővel a szerző élete után is.
Az írásbeliség sokféle igényt kielégít. Gondoljunk csak az írásos kultúra kezdeteire, amikor nehéz és költséges dolog volt írni. Amikor még csak másolás létezett, sokszorosítás nem. Miért írtak az emberek? Leginkább azért, hogy a mondandójukat megörökítsék. Ezért is kerültek az első szövegek időtálló anyagba. A kőbe vésett írás évezredekig fennmarad. Az volt az író, azaz, az írást megrendelő szándéka, hogy fennmaradjon. S ha megnézzük, mit írtak, emberi dolgokat találunk: történeteket, jogi és hittani elveket. Sokszor önigazolást, amikor egy uralkodó győzelemként örökíttette meg azt, amit a történelem vereségként ismer. Írásban rögzítették az isteni parancsokat épp úgy, mint a népszámlálás adatait. Azt, amit fontosnak tartottak. Hamar megjelent a művészi igényű szövegek rögzítése is. Szerelmes versek, énekek. Himnuszok, imádságok, magasztalás. Az irodalom valójában idősebb az írásbeliségnél. Az irodalom a verbális kommunikációval egyidős. Az, hogy a szöveg rögzíthetővé vált, hozzájárult az irodalmi (magasabb igénnyel létrehozott) szövegek megkülönböztetéséhez. A mai napig tekintélye van a könyvnek, holott szinte az átlagember is kiadathat könyvet, ha szeretné. Aki elszánja magát erre, annak belátható idő alatt összegyűjthető a szükséges összeg. Mégis, a fontos szövegek kőbe vésésétől az árucikké vált könyvkiadásig, a mai napig jelen van az írott szó tekintélye, különös súlya. Ezért az a meggyőződésem, hogy aki ilyen megjelenést szeretne a szövegeinek, az felelősséggel alkossa és válogassa azokat!
Az olvasó ember ma nagy gondban van. Egy emberöltőnyi idővel ezelőtt, amikor még ifjonc voltam, egy könyvesboltban szinte bármit levehettem a polcról, az irodalom volt. Ma nincs így. Az olvasó egyedül kénytelen szembenézni azzal a gonddal, hogy ebben a hatalmasra duzzadt és felhígult kínálatban mit olvasson. Ehhez nem is kell könyvesboltba, vagy könyvtárba menni. Az Internet elhozza az írott szöveget az okostelefonokra, amelyek ma már szinte minden zsebben ott lapulnak.
Márpedig az olvasó lényegében épp azt keresi, amit az író ember: az emberi válaszokat. Ki igazítja el az olvasót abban, hogy mit olvasson? Mondhatjuk, hogy ez végső soron egy piac, ahol mindenféle igény megjelenik, és minden igényhez van kínálat. Azonban én azt mondom, hogy írni és olvasni jó esetben nem szórakozásból kezd az ember, hanem hogy jobbá tegye előbb önmagát, majd a világot. Így tehát olyan olvasmány kell az olvasónak, ami formálja, neveli őt. A könnyed, szórakoztató irodalom fogyasztása könnyebb. Ez viszont hasznosabb. Édességet zabálni kellemesebb, mint a fogorvos székében ülni. De, a későbbiekre nézve ennek is, annak is van kihatása. Ki vegye rá az olvasót, hogy a nehezebbet olvassa?
Bizony, az az író (és költő), és a szerkesztő felelőssége.
Nincs illúzióm. Az olcsó lektűr, az igénytelen olvasmányok piaca mindig szélesebb lesz. Szabolcska Mihály eleinte népszerűbb, mint József Attila. De a művészt az különbözteti meg a művészkedőtől, hogy a művésznek a ma számít kevésbé.
Mégis, lehet-e népszerű az igényes irodalom?
Meggyőződésem, hogy igen. Igaz, tömegtermékké nem válhat úgy, mint a gyenge színvonalú. De a szó jó értelmében populárissá válhat. Ennek pedig az a feltétele, hogy a művész legyen empatikus. Írhatok úgy, hogy kevesen értsék. De írhatok úgy is, hogy bárki megérthesse. Az olvasó akkor szerethet meg egy írást, ha azonosulni tud vele. De csak azzal azonosulhat, amit ért, amivel egyetérthet.
Azt gondolom tehát, hogy aki ír, az ne a kritikusoknak, vagy a szerkesztőknek írjon, hanem mindenkinek. Mégsem a könnyű népszerűséget keresve, hanem a maradandó igazságot. A tehetség felelősség is egyben, mert a tehetséges ember kitűnik a tömegből. Ha ma nem is ő söpri be a legnagyobb sikereket, az erejét mégis érzik. Ha tehát jelen van az életedben ez a nem érdemelt erő, használd felelősen!