Fran és Franci
Írta: Haász Irén
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 72
Fran és Franci
Amikor apám hazajött, csont és bőr volt, s tetovált szám sötétlett a karján. Régi száz kilója leolvadt róla, mint kanócról a gyertya, és vidámsága, jókedve is odalett. Anyám is alig ismerte meg, hát még én, aki csak tízéves voltam, és a majd három év alatt, amíg távol volt, elmosódott az arca az emlékeimben. Hogy mikor történt ez? Akkor amikor, ma már mindegy, de valamikor negyvenhat őszén.
A kiskertben szedtünk szilvát a fáról, hogy eltegyük télire. Minden élelmet meg kellett becsülni a háború után, és anyám épp morgott velem, mert nem igyekeztem eléggé. Amúgy is megkeseredett az elmúlt években, főleg apám eltűnte után, aki egy napon felment kis zsákfalunkból a fővárosba valamit elintézni, és szó nélkül, hír nélkül eltűnt. Rátóti bácsi a faluból egy idő múlva csendben pedzegette, hogy apámat elvihették munkaszolgálatra, de anyám akkor még nem adott hitelt a találgatásoknak. Senki meg nem ingathatta hitében, hogy apám rútul elhagyta őt, nyilván valami cifra cafka miatt, hiszen a németek a barátaink, ők nem tehetnek ilyet. Ezt a gyalázatot, mit szólnak a faluban!
Anyám csaknem leesett a létráról, amikor apát meglátta a kert lécekből rótt kapujában görnyedezve. A szép szál embernek megőszült a haja, összeesett, mint a lecsópaprika. Én a földről meresztettem a szememet, a lemenő nap éppen belevilágított, találgattam, ki lehet az?
- Franci, az apád… - lehelte anyám, és elejtette a kosarat. Az apám? Ez a vénség?
Anyám a kapuhoz szaladt, de először nem merte megölelni, csak tapogatta, mint egy eszelős. Mindketten sírtak. Én a másikat nézegettem, mert majd három évig csak becsmérlő szót hallottam apámról, és mert apa nem egyedül jött. És mögöttük is álltak már páran, akik megismerték őt, ahogy az utcán leszállt a szekérről, ami idáig hozta. A hátlapogatásnak, ölelkezésnek vége-hossza nem volt, akkor pedig mégsem lehet olyan rossz ember, gondoltam akkor. Mindketten - az idegen is, én is - félrevonultunk a nagy almafa alá, kuporogtunk a földön, mint két gomba, és elmerültünk a gondolatainkban.
Lassan vége lett az örvendezésnek, és a gyorsan megterített asztal mellett kibontogattuk a háború utolsó éveinek homályos történéseit. Minden tisztázódott, én pedig barátkoztam megkerült apámmal, és a vendégével, aki hűségesen kitartott mellette a láger után is, amikor amerikai és svéd kórházban szedték össze újra az életnek. Pedig ő sem volt sokkal jobb állapotban a tábor felszabadításakor, csak sejtjeinek, szerveinek fiatalsága jobban átsegítette a nehézségeken. Francia fiú volt, Francois-nak is hívták, és azért került a németek karmai közé, mert az apja, aki hegyivezetőként működött az Alpokban, bujkáló zsidókat segített. Elfogásakor az egész családját elhurcolták. A háború végén derült ki a listák elkészítésekor, hogy mind egy szálig meghaltak. Hova ment volna Francois? Apám mellett maradt, akivel végig támogatták egymást a túlélésben.
- Majd később visszatérek a hazámba – mosolygott bizakodóan, apám fordította szavait saját láger-nyelvükről. Ezt a keveréknyelvet mi is megtanultuk apránként, mert Francois nem mehetett haza. A határokat nem sokkal megérkezésük után lezárták, se ki, se be. Hiába volt Francois más nemzetiségű, nálunk ragadt.
Nem mondhatom, hogy nem örültem ennek.
Fran – mert így neveztük, miután anyám kijelentette, hogy nem hajlandó kimondani a Francois-t, beletörik a nyelve – csinos fiú lett, ahogy felhizlaltuk kicsit. Mozgása, gesztusai, testtartása, de még az udvariassága is eleganciára, idegen szokásokra vallott. Benne volt az az utánozhatatlan báj, ami minden sikkes franciában. Minden lány irigyelt a faluban érte, még a nagylányok is, főleg ők, hiszen Fran házasulandó legénynek számított nálunk, ahol az elzárt, dombos-hegyes vidéken fekvő kis településen jó, ha pár százan laktunk. Én pedig, mint említettem, csak tíz éves voltam. Fran pont tíz évvel járt fölöttem.
Eleinte a kamrában aludt, anyám nem engedte a házba. Míg apa táborban senyvedett, és ő a sérelmét ápolta, veszekedős és nagyhangú lett, hozzászokott, hogy minden úgy van, ahogy ő akarja. Igaz, mindent maga is csinált. Én segítettem ugyan, amit tudtam, de azért nem lehetett rám bízni akármit, bár a háború engem is hamar felnőtté avatott. A falunkat ugyan fekvése miatt elkerülték a nagyobb atrocitások, bombák sem hullottak, de azért volt részünk rengeteg nélkülözésben, rettegésben.
Azután egy nap apám kijelentette, hogy Fran ezentúl a házban lakik velünk, és anyám villámló szemébe nézve csak ennyit mondott súlyosan:
- Bözsi! – És anyám öt súlyos perc hallgatás után szó nélkül ágyazni kezdett a nagykonyhában, ahol egy heverő szolgálta apa délutáni pihenését.
Utána aztán felhúztunk még egy szobát, az lett Frané, még később az enyém.
De addig teltek az évek, Fran próbálkozásait a hazatérésre csendben asszisztálta végig a falutanács, majd téeszelnöke, komótosan eltépkedve az időnkénti kérelmeket.
- Ne próbálkozzon, fiam, még nem érett arra meg az idő – tanácsolta jóságosan.
Fran szinte a bátyám lett. Otthon segített amúgy a ház körül, amíg jobban megtanulta a nyelvünket, és mondhatom, gyorsan tanult. Nem csoda, mielőtt elhurcolták, jelentkezett a jogi egyetemre, újságírónak készült, és sohasem tett le arról, hogy egyszer az legyen. Dugdosott egy kis noteszt a lágerben, és nálunk is beleírogatta a benyomásait. Míg a középiskolába nem kerültem, minden nap együtt gombásztunk a falu szélén kezdődő dombhátakon, és azon túli mélyebb, sötétebb erdőkben, szamócát és berkenyét szedtünk, áfonyát tépkedtünk a távoli vadászháznál, és horgásztunk a hegyekből lefutó patakban, ami a falunk egyetlen utcája melletti kikövezett mederben folydogált. Elástuk az élelmet a padlásseprések idején, Fran különösen jó rejtekhelyeket javasolt, hisz apjának is segített, mikor a zsidókat bújtatták, volt tapasztalata. A vadász néha kölcsönadta neki a puskát galambra, nyúlra, fácánra lőni, mert nagyon szerette Frant. Nem volt egyedül, mindenki kedvelte mifelénk, csak a derék újságíróként emlegették a faluban, mert ügyes kezű volt, nevetésre álló szájú, és ugrott, ha segíteni kellett valakinél.
Amikor megköszönték, elhárította, és azt mondta: a hazáért!
Nem értettem. Egyszer rá is kérdeztem, miért ez a válasza, és akkor elmagyarázta.
- Én francia vagyok. Ha jót, ha rosszat teszek, rám néznek, és azt gondolják, ez egy francia. Érted? Én képviselem a hazámat mindenki szemében. Rólam ítélik meg az országomat. Tehát ha jót teszek, a hazámért teszem…
A hegyek lábánál nemigen volt földje a falunak, csak néhány szőlős a dombokon, és kis erdőrészek. Az Alföld felé eső földek a közeli város tulajdonába kerültek, amikor felosztották, így a téesz is ott alakult meg. Oda jártunk iskolába biciklivel, vagy télen busszal, orvoshoz, hivatalos ügyeket intézni, én is ott végeztem az elemit, aztán a szakiskolát. Egyetem nem jöhetett szóba, anyám amúgy is úgy vélte, a helyi háziipari szövetkezet jó pénzt fizet a kézimunkákért, amiknek mestere lettem, és amiket valutáért is el tudtak adni. Egy darabig Fran minden nap elém jött a buszhoz, amint végeztem a tanulással, de később elmaradt, mert a téeszelnök felfedezte, milyen ügyes kezű, és alkalmazta az induló gépállomáson.
Anyám nehezen szokta meg Frant, azt, hogy egy idegen van a házban, az ő birodalmában. Hiába volt még egy segítő kéz, sokáig berzenkedett, azt hiszem, féltett is tőle, bár Fran soha semmi okot nem adott rá. Én viszont hamar felfedeztem a rokonszenvet iránta, ami egyre csak erősödött, és ahogy nőttem és kamaszlánnyá váltam, egészen más érzelmek kezdtek érlelődni bennem iránta.
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor Fran először lépett be a szobámba. Az ágyam fölött függő tájképre pillantott, és leesett az álla.
- Argentiére! – kiáltott fel megdöbbenve, és lerogyott a székre.
A festményen semmi különös nem volt, gleccser alatti vadászkunyhót ábrázolt távolban kis településsel, a városi hetivásárban vettük régebben, valamelyik környékbeli piktor mázolmányának tartottuk, de meg kell hagyni, jól festett a szobámban. Most kiderült, hogy egy ilyen francia városnak a környékén lakott Fran a családjával, közel a városról elnevezett gleccserhez. Érthető hát felindultsága, különösen a családja elvesztése miatt érzett maró fájdalommal egyesítve, amikor sírással küszködve elmagyarázta, mutogatta, miről van szó. Anyámmal felváltva vigasztaltuk, simogattuk a hátát. Ez a pár perc ébresztett rá először engem, a kamaszlányt, hogy rajtam kívül is van világ, érzések, empátia, önzetlen jóindulat.
A másik ilyen sorsdöntő nap később történt. Fran javasolta az elnöknek, neveljen a falu több libát, aminek a hízott mája kiváló exportcikk, és hasznosítsuk a tényt, hogy rengeteg csiga található felénk, amit szintén jól lehetne értékesíteni a francia piacon. Mivel kétségkívül hozzáértőnek számított – francia volt - az elnök meg is fogadta a tanácsot, mert nagyon kellett a bevétel, főleg a deviza. Az ország háborús szerepe miatt jóvátételt kellett fizetnünk. Így hozzánk is került hizlalásra állat. Igen ám, de anyám még soha nem tömött libát. Egy darabig nyüglődött vele, aztán megdühödött.
- Itt van, nesze! Fogd és tömd, elvégre a te néped zabálja meg! – kiabált vörös arccal, és az álmélkodva bámuló Fran kezébe csapta a liba nyakát.
Bohózatba illő jelenet volt. Képzeljék el, a téglapadlós nyári konyhában ül egy fiatalember, tehetetlen kétségbeeséssel mered bal kezére, amivel egy liba nyakát fogja, a másikkal meg próbálja húzkodni a beletömött kukorica golyvát lefelé. Lábánál durmoló macska, a libák sorakoznak az ajtóban, a sezlonon érdeklődő arcú apám heverészik, és nézi a jelenetet a szürkületben, majd hahotázni kezd anyámmal együtt, aki hirtelen felfogta a jelenet humorát. Ha bárki beles az ablakon, szintén mulatott volna, de én nem. Heves gyűlöletet éreztem anyám iránt, amiért ilyen helyzetbe kényszerítette Frant, és apám iránt is, aki kinevette őt. Pár percig utáltam az egész világot, azután észhez tértem, hiszen senki sem bántotta őt, maga is nevetni kezdett végül.
Ekkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok Franba.
Szomorkás szerelem volt ez, mert nem viszonozták. Fran jó barát volt, pajtás, báty és minden, de illő keretek közt. Mindvégig vártam, keservesen reménykedtem, hogy változnak az érzelmei, de hiába. Hiába incselkedtem, kacérkodtam, vagy veszekedtem vele, megőrizte nyugalmát, vigyázott magára is, rám is. És azután jött ötvenhat.
Egy este bezörgetett az ablakon az elnök, aki csendben együttérzett Frannal.
- Most jött el az idő, fiam!
És Fran összecsomagolt a hátizsákba.
A szívem szakadt meg, de nem csak az enyém, apám és anyám is végtelenül zaklatott volt. Anyám sejthette, mi megy végbe bennem, rajtam tartotta a szemét, nehogy én is vele szökjek, de a falu végéig elkísérhettem, ahol már várta a téesz autója, hogy a határig vigye, mert az elnök titokban így rendelkezett.
- Miért hagysz el minket? Nem jó itt neked? Hiszen ott senki sem vár! Miért kell elmenned? – zokogtam. Fran szorosan megölelt, és komolyan így felelt:
- A hazáért!