E0493803
Írta: Bozóky Balázs
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 41
E0493803
Egy sorszám lettem. Lélektelen, arab számok halmaza. Igaz, egy betűvel kezdődik a sor. Talán így akartak megnyugtatni, hogy személyiségem is lehet, ha feljebb lépek majd a ranglétrán. Ha ez így van, akkor az igen csak rossz marketing stratégiának bizonyult. Nyolc karakterbe gyúrta bele az élet a valaha erős, véleményvezér személyiségemet. Statisztikai adat. Mérőfok. Kivé-mivé váltam én? Minden egyes reggel nyolckor először ezt a számomat gépelem be a laptopomba a bejelentkezésnél. Ott van minden e-mailben, ott van minden applikációban, ott van a munkaszerződésemen és minden fizetési kivonaton. Ott fityeg még a nadrágomon is a beléptető jelvényen: E0493803. Elnézem magamat a halványkék plasztik kártyán. A kép jól sikerült. Még akkor készült, amikor beléptem a céghez.
Kedélyesen mosolygok, lazán áll rajtam az ing. Még ember voltam. Szerelemmel, vággyal, elvárásokkal, tervekkel telve. Szerettem főzni, vásárolni, borozni, faltam a színházi előadásokat, sokat olvastam, rengeteg verset írtam, novellákat is, fordítottam, utaztam, beszélgettem és nagyon sok zenét hallgattam. Akkor még egy családnév és egy keresztnév volt a legtöbbször használatos hozzáférésem az engem körülvevő adminisztrációs rendszerekhez. Akkor még a nevem alapján tudtam rákeresni korábbi munkáimra. Nevemen szólított az orvos. Szépen lassan váltam számmá. Nem hirtelen. Fokozatosan.
Sokáig bebábozódva hallgattam a tréningeket, majd hirtelen ijedtem meg az első telefonoktól, leendő munkatársaimtól. Stressz alatt bújtak elő a valódi személyiségek. Akkor még azt képzeltem, hogy ha a beavatási szertartáson túlesek majd, akkor a boldogság pillangója fog könnyed szárnyain átemelni a csapatépítőkön és a karácsonyi bulikon. Hamar rájöttem, hogy az én adottságaim itt - vagy valójában akármelyik multinál Budapesten - nem fognak a hasznomra válni. Senkit sem érdekelnek a történeteim, mindenki magasról tesz arra, hogy hogyan fogom le az F-dúrt a gitáromon, az embereket leginkább az foglalkoztatja, hogy tartok-e ebédszünetet, és ha igen, mikor.
Szóval, szépen lassan rendeződtem sorszámmá. Fejből tudom már. Ha álmomban felébresztenek akkor is fel tudom mondani, le tudom írni. Nem nehéz. Napjában majdnem százszor legépelem. Akadozik a net a home office-ban. Egy munkanap vagy hússzor vissza kell lépnem a rendszerekbe. És minden egyes alkalommal ezt az átkozott számot kell bepötyögnöm. Számmá változásomhoz nyilvánvalóan a pandémia is hozzájárult. Két év otthonról, kijárási tilalom, maszk, idióta szomszédok, öndolgoztató kényszerzár, home office, háó. És örüljek neki. Mert másokat kirúgtak. Én meg még adófizető szám lehetek. Ágazatok szűntek meg egy szempillantás alatt. A turizmus kampó. Szállodák, hotelek, éttermek...
Rengeteg ember maradt munka nélkül. Költséghatékonyság miatt a kisebb cégek is kitették a szűrét a feláldozhatóknak. A kitartó multis számokat tovább pörgette a világgazdaság, és attól függően milyen szektorban működött az adott társaság sok esetben még profitra is szert tett némelyikük. És tudom, hogy örülnöm kéne, hogy nem kellett ételfutárnak állnom, vagy kajáért és pénzért könyörögnöm, de nem tudok.
Egy szám nem örül. Egy szám vagy van, vagy nincs. Nincsenek érzelmek, átmenetek. Nincsenek színek benne. Egyedül a recepciós pulton az irodában vannak színek a szivárványos zászlóban meg a takarítónő szemében amikor szidja a kormányt az udvaron délután cigarettázva. Már szinte láthatatlanul a lelkemre tetoválta a mindenható ezt a sorszámot. Kaffka rovarrá változott, én pedig számmá. Egy semmitmondó szürke, elhízott, kopaszodó, morgós számmá, ami csendkirályt játszik minden egyes reggeli mityón és értekezleten míg szótlanul figyeli kollegáit, ezeket a passzív agresszív szmájlikat, akik még egyenes háttal szaladnak a számmá válás rögös ösvényén, és fontosnak érzik fejlődésüket. Csodálattal tekintek rájuk. Huszonéves, nyelveken szóló bölcsész kislányok ujjongva eszkalálnak az Excel táblák árnyékából, és rózsaszínnel emelik ki sóhajaikat pivot táblákban. Számok cicáznak számokkal. Számháború. Mindenki közös célja a profit, a bónusz, a LaVazza, meg az ananász és a home office, meg az éves bónusz. A leggyengébb láncszemet tudatosan kell ignorálni, teletolni taskokkal, számon kérni minden lélegzetvételét, és hagyni, hogy magától mondjon fel. A kirúgás sokba kerül a cégnek.
Amikor én voltam huszonéves és bajom volt valakinek a munkájával akkor személyesen kerestem meg és beszélgettem el vele róla. Ők már CC-znek és smiley-t rakva árulkodnak, hosszú mályvaszínű sorokban bizonygatva rátermettségüket, sosem feledve a levelek végén felajánlani, hogy ha bármi kérdésed van, nyugodtan fordulj hozzájuk. Hát ilyen arctalan és személytelen ez a számok világa. A biorobotok már csak kizárólag templétekben kommunikálnak, ami szépen lassan begyűrűzik a magánéletükbe is. Egy ideig bírják csak ezt a munkahelyen tartani, idővel a családi életüket is meghatározza a számok törvénye. Hamarosan azon kapják magukat, hogy már otthon is csak aladárkodnak, tüzet oltanak ásítozva, és hörgik, hogy bármire képesek az ügyfél megtartásáért. A processzek erdejében nincs idő mellébeszélésre, off-topic témákra. A karrier és pénzéhes számok hamar megérzik, ki hátráltatja őket remélt előrelépésükben, megmaradásukban, és minden erővel azon vannak, hogy redukálják az együtt töltött időt az ilyenekkel. Titkolóznak. Látszatra barátságosak és megértőek, de valójában sunyin és tudatosan felszínesek. Kis juhok, akik alig várják, hogy farkasokká váljanak. Ha lementek bagózni egyet az udvarra, akkor is csak annyit árulnak el magukról, hogy ki nem állhatják a vaníliás ízű cukormentes kólát és holnap is lesz stand-up meeting. A cseten se csacsognak benzinárakról vagy csajokról. Csakis a munkáról és a munkafolyamatokról.
A vezetők se jobbak. Ők is csak számok. Csavarok a nagy gépezetben. Sokan motivációként mémeket gyártanak. Valójában önmaguk mémjei. Elküldenek egy vicces képet, akár egy vicces zenét, úgy tesznek mintha emberek volnának. Férfiak, nők, érzésekkel és érzelmekkel. De nem azok. Ők is ugyanolyan számok, akiket több ívből eszkalálnak.
Talán ott rontottam el, hogy nem tanultam meg teljesen őszintén számnak lenni. Túl erős a személyiségem. Makacsul ragaszkodtam az igazi énemhez. Nem a valódihoz. Nem cseréltem le Istent a profitra, a Szentírást se a processzekre. Eleinte még próbált hangosan ordítani és feleselni velem a belső hangom. Vicceket mesélt, heccelt, szekált, imádkozott a vécén, el akart szórakoztatni, feldobni a napi 9 órás monoton kék fényben vibráló hétköznapokat. De hangja talán mostanra már végleg elcsitult. Ritkán szólít meg mostanság.
Most az egyszer utoljára halkan súgja fülembe, hogy ideje lefeküdni, E0493803.