Az író gép
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 29
Az író gép
A szoba, ahova a mester vezette, egyáltalán nem hasonlított hagyományos értelemben vett dolgozószobára. Inkább nézett ki valami bonyolult irányítóteremnek tele mindenféle beállítóval meg kapcsolóval. Lenyűgözte a látvány. Bátony nem is tudott figyelni arra, amit az író eddig mondott neki, pedig társai mit nem adtak volna azért, hogy helyette itt lehessenek!
A „tetszési index összetevői” feliratú műszersoron az egyik mutató kiugrott.
– Látod is rögtön az eredményt – vette le a kezét Vrázsovics Vazul Attila, Lajos és közönségdíjas érdemes művész a kapcsolóról, és mutatott a kis kerek tokban lévő kijelzőre.
– Hú, de jó, bőven a vonal felett van – konstatálta Bátony, hogy leplezze az eddigi figyelmetlenségét.
– Igen, de ha a „társadalomkritikai attitűd” ilyen magas egy műben, egyrészt nem fogadja el a Nemzeti Könyvterjesztő, másrészt senki emberfia nem fogja olvasni. Szóval ezt egy kicsit visszavesszük, hogy a kívánt szint alá süllyedjen – csavart meg egy beállítógombot Vazul.
– Alá? – csodálkozott Bátony.
– Igen. Kit érdekelnek a valós környezetünk problémái!?!
– Akkor miért nem vesszük ki az egészet? – nyúlt a kapcsoló felé a tanonc, de az író leállította a mozdulatát.
– A kritikusok miatt – nézett az író a szemébe. – Tudod, ha nincs benne, akkor laposnak, sótlannak tartják. Őket nem tudod egyszerű romantikával levenni a lábukról.
A transzformátorok és a többi milliónyi elektronikus alkatrész halkan búgott a burkolat mögött. A szoba egyik falát teljesen befedte a GhostWriter2800-as. A szoba közepén egy régi írógép volt utólag beszerelt relékkel és motorokkal. Vastag kábel kötötte össze a műszerekkel. A beszerelő szaki ugyan azt mondta, hogy egyszerűbb lett volna egy modern nyomtatót rákapcsolni helyette, ráadásul az gyorsabb is, de Vazul ragaszkodott az ősöreg írógéphez. A fickó meg is szenvedett vele, hogy működjön, de Vrázsovics elismert író volt, megengedhette magának ezt a luxust, főleg mert ő volt a gyártó cég egyik reklámarca.
– Eddig nem azt mondta, hogy csak a vevők számítanak? A kritikusok nem vásárolnak, de ha igen, az akkor is csak néhány példány – okoskodott Bátony.
– Igen-igen – magyarázta kissé feszülten Vazul –, de ha nem kedvező véleményt írnak a műről, mások sem fognak vásárolni. Kivéve, ha mindegyik firkász nagyon lehúzza.
– Igen? – csillant fel a fiú szeme.
– Hagyjuk! – legyintett az író. – Az túl soktényezős, bonyolult beállítás. Kell hozzá egy halom polgárpukkasztás, némi politikai ismeretség, meg egy csomó botrányos médiaszereplés. Nem az én stílusom, és egyébként is csak egyszer-kétszer működik egy írónál, utána már a többi könyvét nem veszik.
– Értem. És akkor mi az, ami számít?
– Jó – adta meg a sorsának magát Vazul. – Akkor újra elmondom az alapképletet:
Az olvasók többsége nő, aki a pelenkacsere, főzés és takarítás Bermuda-háromszögéből akar néhány percre kiutat találni. Nekik érzelmi pótszer kell, ha lehet minél töményebben.
– És mi van a férfiakkal?
– A férfiak nem olvasnak. A napi munka után arra vágynak, hogy minél kevesebb olyan inger érje az agyukat, amit fel kell dolgozni. Ezért találták ki a tévét, a meccset meg a szuperhős filmeket. Nem kell gondolkodni, csak reagálni.
– Nem úgy értettem, hanem hogy feleség meg romantika...
– Ja, hát az nem megy. Milyen férfinek van energiája, no meg persze pénze rendszeres boros vacsorára a tengerparton, meg sarki fényre a fjordokban?
– Jó, hát arra nincs, de valami szolidabb?
– Az meg már rég nem elég. Nem tudnak versenyezni a szappanoperák mesésen gazdag Alejandroival meg Santiagoival.
– De hát így meg tönkreteszik egymást a házasok az irreális elvárásokkal! – háborodott fel Bátony.
– Na kérem, hát itt jövünk a képbe mi írók. Figyelj, megmutatom!
– Először töröljük az eddigi beállításokat – nyomta meg a főkapcsolót Vazul.
A gép zümmögése mélyült, majd elhalt. Kis várakozást követően az író újra bekapcsolta a gépet. A világítás néhány másodpercre elhalványult a nagy áramfelvétel miatt. Egyre határozottabb hang töltötte be a termet. Két három perc telhetett el, mire az üzemkész jelzés kigyulladt.
Vazul odalépett a gép bal oldalához és mormogva elkezdte beállítani.
– Drámai alaphelyzet: egy kis párkapcsolati feszültség, némi társadalmi osztálykülönbség! Viszálykodó családi háttér?... Áá, azt most nem. Nem akarok Rómeó és Júliát, az már lerágott csont, működik ugyan, de most inkább hagyjuk!
A kapcsolat induló állapota legyen... hm-hm, legyen most mondjuk ellenséges. A végállapot: egyértelműen szerelem.
– Bátony, te mire szavazol? Beteljesült vagy beteljesületlen legyen?
– Legyen happy end! – lelkesedett a fiú.
– Áh - legyintett az író –, nem érted még a női pszichét. Meg aztán akkor mi lesz a folytatásban? – kapcsolta be a “beteljesületlent” Vazul.
– Oké, akkor ezzel megvagyunk, jöhetnek a karakterek. A nő mondjuk legyen szegény, de okos. Szép, de nem kihívó, amolyan észrevehetetlenül bájos. A férfi legyen jóképű, izmos...
– Khm, khm – szakította félbe Bátony az írót. – Művész úr, nem lehetne, hogy most az egyszer csúnya legyen, vagy legalább nem egy kisportolt alak? Már nagyon unom a tökéletes férfi főhőst.
– Mondom én, hogy nem érted a nőket! Szinte mindnek van már otthon egy pocakos, kopaszodó pasija, nem ilyenről akarnak álmodozni. Olyan kell, ami megbizsergeti az összes idegszálukat. Szóval izmos, hosszú hajú, latin - nyúlt a kapcsolók után az író, majd folytatta. – Anyagi helyzete: jómódú, nemesi család.
– És ha szegény lenne, vagy egy munkáscsaládból való? – próbálkozott ismét a tanonc.
– Na, ide figyelj! – fordult hátra a művész úr. – Szerinted melyik nőt lehetne elkápráztatni zsíros kenyérrel, vagy egy átlagos neveltetéssel? Gondolkozz már egy kicsit! Hát nem pont ilyen van nekik otthon? Hogy fogsz te így könyvet eladni, ha az unalmas valóságot írod le!
Az írópalánta egész picire húzta össze magát. Nem, valóban ő még nem tud semmit. Összeteheti a két kezét, hogy ilyen hatalmas művésszel hozta össze a sors. Meg is fogadta, hogy ezután inkább befogja a száját, és mindent lejegyzetel.
Vazult láthatóan nem billentette ki az ihletfolyamból a fiú aggályoskodása.
– A „szexmutatót” felcsavarjuk, letiltjuk az „aktus direkt említését”, attól csak még nyálcsorgatóbb lesz. Mi lenne, ha raknánk bele egy macsó csábítót, akit majd jól megbánhat a nő? Akkor viszont a főhőssel nem lesz szex, hadd vegyék csak meg érte a folytatást – nyúlt vissza a kapcsolóhoz az író.
Bátony tátott szájjal nézte a mestert. Vajon ő mikor fogja tudni ilyen művészi érzékenységgel konfigurálni a gépet? Még jegyzetelni is elfelejtett.
– Legyen spanyol vagy portugál ajkú, mondjuk brazil! – folytatta az író. – Áh, nem jó, azt már minden szappanoperában elsütötték. Akkor legyen valami különleges, mondjuk ... mondjuk bolgár! Nem, inkább albán, mert akkor egy motoros jachton át tud járni Olaszország sarkára. Mégiscsak vonzóbb környezet, mint Bulgária. Az apja meg legyen valami kékvérű vagy inkább diplomata, akkor belekeverhetünk egy kis kémkedést is, az olyan izgalmas.
Vazul egy pillanatra felegyenesedett, csípőre tette a kezét és hátradőlve kinyújtóztatta a derekát. Nehéz munka ez, férfit kíván.
– Na, most jönnek fiam a további szereplők. Kell egy barát, aki mondjuk szintén titkon szerelmes a nőbe, és - hm - nem is! Inkább egy idősebb patronálója a fiúnak, aki a lány anyjába volt szerelmes, de az kikosarazta, és hozzáment a politikai ellenfeléhez, ő meg ezért kezdett kémkedni, és most bele fog rondítani az ifjak boldogságába.
– Nem lesz ez túl valószerűtlenül szövevényes? – kérdezte Bátony.
– Épp az a lényeg! A múltkor az egyik tranzisztor kiégett a gépben, és kitalálta, hogy a hősszerelmes fiú valójában a lány apjának törvénytelen gyermeke a leánykorából.
– Micsoda? A lány apjának leánykorából?
– Igen, bizony. Csak úgy falta a közönség. Persze a hiba miatt egy egész bekezdést kellett puszta kézzel átírni, amiben átoperálják, hogy stimmeljen logikailag. Még szerencse, hogy a szerkesztő észrevette. Hát igen, szenvedés nélkül nincs alkotás, na de folytassuk az írást! A lánynak is szüksége van barátnőkre, akik féltékenyek egymás sikerére, és fúrják is egymást mindenhol.
– De hát milyen barátnők az ilyenek?
– Éppen olyanok, amilyenek a szükséges intrika szint eléréséhez kellenek. Nézd csak azt a három nagyobb műszert: szex, szerelem, intrika! Ha nincs mindhárom legalább háromnegyedig, nem fogják venni a könyvet.
– Hú, azok majdnem maximumon vannak. Akkor most kész is? – tördelte a kezét izgalmában Bátony.
– Nem, még nem. Kell egy rémes titok a múltból, ami a végére derül csak ki, ha egyáltalán kiderül.
– Derüljön ki! – lelkendezett a tanonc.
– Oké, legyen – sóhajtott az író. – Legfeljebb majd a folytatásban kiderül, hogy nem is derült ki igazán. Ez ám a csavar, ettől veszik majd, mint a cukrot. Hiába na, egy zseni vagyok!
– Kinyomtatjuk végre?
– Persze, csak végigellenőrizzük a beállításokat. Hm...! Úgy néz ki minden oké, a műszerek a kívánt értékeket mutatják. Na, akkor nyomtatom is – nyúlt Vazul a nagy zöld gomb felé.
Az ősöreg írógép heves krampácsolásba kezdett, minden sor végén csengetett, majd az oldal végén leállt.
– Csak egyetlen oldal? – szontyolodott el a fiú.
– Ja, ez nem a mű – válaszolt az író.
– Akkor micsoda?
– Hát a marketingjelentés. A regény nem érdekli a kiadót! Nézd itt látható a várható tetszési index a különböző korcsoportokban, mellette az eladható példányszám, és a szükséges reklámozási tételek beárazva. Ebből el tudunk majd adni ötvenhétezer-nyolcszázkilencvenkettőt, plusz a köteles levéltári példányok. Így cirka tizenhétmillió- háromszázezer forint lesz a haszon.
– Jó-jó, de kinyomtatjuk már? – türelmetlenkedett Bátony.
– Minek? Elektronikusan átküldjük a kiadónak a jelentést, és majd visszaírnak, hogy melyik nyomdának kell küldenem a fájlokat.
– De hát akkor el sem olvassák? – döbbent meg az ifjú.
– Nem húzzák vele az időt, a számok magukért beszélnek. Elég nekik, hogy tudják a hasznot! Meg aztán – legyintett a művész úr – lesz több, mint ötvenhétezer, aki elolvassa.
– Maga sem ellenőrzi le? - értetlenkedett Bátony tovább.
– Dehogyis! Én tuti nem kínzom magam egy ilyen értékelhetetlen, mesterségesen összefércelt mocsokkal! – húzta ki magát Vazul önérzetesen.