Az igazságos
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 341
Az igazságos
A rózsaszín napfény már aranyba hajolt, amikor kiment a vár kapuján. Látszólag senki sem vette észre, az őrök hangosan beszélgettek a fülkéjükben, arra sem néztek ki a lőrésen, ahogy a száron vezetett ló patája a felvonóhídon dobogott.
Már a kora reggel is meleg volt, illatos és tiszta. A harmat még nem szállt fel, fogta az út porát. Az enyhe lejtőn messze látszott a nyugodt, déli hőségre váró világ. A férfi felült a lovára, bíztatóan megpaskolta a nyereg mögött, aztán előrehajolt, az állat pedig büszkén, mint aki királyt visz, elindult.
Kikerülték a falut, a következőt is. Rövid, önfeledt vágta után lassítottak, megálltak, eszegettek. A férfi tarisznyából fehér kenyeret és feketére füstölt húst vett elő, a pej kanca a fakuló füvet húzogatta. Békés volt minden, csak a néha megmozduló szél hozott valami szagot a közelből. Ilyenkor a paripa is fölemelte a fejét, prüszkölt vagy horkantott, aztán puha ajkával és sárga fogaival újra a fűcsomók után nyúlt.
Egyszer csak varjúcsapat riadt föl a kanyar mögött, úgy fél nyíllövésnyire. Voltak vagy húszan, károgtak egy keveset, aztán visszaereszkedtek. A férfi fölkelt, visszarakott mindent a tarisznyába, nadrágja combjába törülte kését, jobb lábfejére húzta a kengyelt, s máris fönn volt a nyeregben. A varjak felé indult megnézni, milyen dögön falatoznak. Ahogy közeledett, nőtt a bűz. Köpött egyet, mielőtt még befordult volna az ösvényen. A kanca megtorpant, hőkölt, horkantott. Meg kellett veregetni a nyakát, hogy egy kicsit megnyugodjon. A szekér taposta út mellett egy tisztáson öt karó hegyesedett az égnek. Egy hatodik a földön, már a gödör is kiásva, ahova állították volna. Kicsit arrébb összeszabdalt, hason fekvő holttest, térdig érő inge feketére kérgesedett a vértől. Az álló, karvastagságú és másfél embernyi magas karókon egy-egy holttest. Mind meztelen, mind úgy ültetve a dorong végére, hogy aztán a jobboldalon, néhány bordát átszakítva bújjon elő a fa fejszével megmunkált hegye.
A lovas alaposan megnézte a nyitott szemeken mászkáló legyeket, a karók emberi belsőségektől és vértől fekete végét, a halálba szodomizált testeket. Észrevette, hogy az egyikük mellkasánál rózsaszín hab emelkedik és süllyed ritmikusan. Ez még él. Leszállt a lóról, a szárat a fekvő doronghoz kötötte és közelebb lépett a haldoklóhoz.
- Fáj? – kérdezte halkan, szinte csak magától. Közben arra gondolt, hogy vele ez nem történhet meg, de nem is hagyná, inkább azt választaná, mint a hatodik, ott ingben, arrébb.
Az ember felnyitotta a szemét. Neki volt eddig egyedül lecsukva. Nézett, de nem találta meg rögtön azt, aki szólt hozzá. Aztán tekintete megállapodott a lovason, valamilyen mosolyféle fintor is kiült elkínzott arcára.
- Fáj? – kérdezett vissza. - Olyan ez, mint a kereszten. Ha a pokol rosszabb, akkor a sátán ravaszabb Istennél. Eddigi életem minden örömét odaadnám, hogy egy minutára alább hagyjon. És tudod, mi fáj még a testi kínnál is jobban? Ártatlan vagyok a latrok között. Két napja még szép asszonyom volt, kicsi fiam, házam, vagyonom és becsületem. S ha nekem valaki azt mondja, karón végzem, hát rangjától függően kikacagom vagy megcsapatom.
A vándor közel hajolt hozzá, hogy jobban hallja beszédét, de nem szólt egy szót sem. Saját egyszem fiára gondolt egy pillanatra.
- Egy híja volt még elégedettségemnek, a királyt kívántam látni nagyon. Tán szól hozzám, udvarába fogad, megbíz ezzel –azzal. S mikor Perényiné asszony üzenni akart az urának, aki őfelségénél vendégeskedik, a sok léhűtő helyett magam ajánlottam. Három napig jöttem egymagam lovon. Tegnapelőtt egy fogadóba szálltam éjjelre. Csengő arannyal fizettem, vagy amúgy is lestek már a házra, de éjjel martalócok törtek ránk. Egyet az asztal széléhez nyekkentettem, de a többi elnyomott. Mindenkit lemészároltak, csak engem hagytak meg, tán váltságdíjért, meg egy kislegény szökött meg az istállóból. Hajkurászták az éjszakában, de nem lelték meg. Szidták utána őt is, egymást is, mint a bokrot. Ott mulatoztak, ittak a véres tetemek között, aztán reggel, ahogy feléledtek mámorukból, úgy ahogy voltam, gúzsba kötve lóra ültettek, hogy visznek magukkal. Akkor esett rájuk húsz darabont, amikor már vagy egy fél mérföldet haladtunk, itt. A kislegén akadhatott beléjük valahol menekültében. A rablóvezér meg a többi is azt vallotta, hogy a társuk vagyok, csak meg akartam lopni őket, át is öltöztem a halott uraság ruhájába. Hiába fogadkoztam, bizonygattam az igazamat, már vágták is a karót, ásták a gödröket. Csak a főbojnyik, akit utoljára akartak fára rántani, amikor meghallotta első társának sivalkodását, az tépte el a kötelét, kapott az egyik katona tőréhez és döfte le. Itt fekszik valahol levágva.
A vándor hallgatott. Előrehajolt, két keze a térdén.
- Meghalok szentség nélkül, kínban és gyalázatban, az üzenet semmibe vész, királyomat nem láthatom, s nem tudom mit vétettem az Istennek, hogy ezt mérte rám. Segíts, ha már erre vetett a sors, csak annyit, hogy vess véget ennek! Ne vidd híremet sehová, nevemet sem mondom meg, ne tudja meg senki, hogyan végeztem. Az a baj, hogy most jól vagyok, túlságosan is jól, ha valaki lerántana innen, elfutnék tán egy mérföldet is, de bennem van a halál, ahogy a fészekből hulló madártojásban a reccsenés.
A vándor bólintott. Keze a tőrére tévedt, aztán lecsúszott onnan. Körülnézett, a szeme megakadt egy kétarasznyi lapos kövön. Amikor a hatodik karó helyét ásták ki, fordulhatott ki a földből. Lehajolt érte, majd megkerülte a haldoklót, fölemelte a szikladarabot magasra, és lesújtott. Reccsenés, a kő tompa puffanása a füvön. A kanca ijedten felnyerített, megugrott, mintha parázs érte volna. Az utas állt egy pillanatig, nagy, hörgőt sóhajtott, aztán vissza se nézve odalépett a lóhoz, lehajolt, hogy kioldozza. Közben dobogásra lett figyelmes. Kancáját vezetve visszament az út szélére, ott várta be a kis csapatot. Annak élén egy díszes öltözetű, deres szakállú férfi, aki meglátva őt, kezét fölemelve megállította a többieket, egymaga léptetett közelebb. Majd leszállt lováról, s fél térdre ereszkedett.
- Felség, Mátyás királyom, térj vissza váramba, megérkeztek a követek a szentatyától!