A tolmács
Írta: Mezei Attila
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 490
A tolmács
A Károly Egyetemen ismerkedtek meg, hatvanhétben elvette, egy év múlva, a „tavasz” után hárman költöztek haza. János nevét kapta a fia, cseh felesége szerint minden nagy ember Jan. Husz, Zsizska, Kubis, Palach, levegővétel nélkül tudta volna még sorolni a tudósokat és a jégkorongozókat. Még szerencse, hogy Haseket Jaroslavnak hívta az anyja, a kissé elfogult vélemény szerint ez le is rí arról a szeszkazánról. Budapesten még csak elvoltak együtt eleinte, aztán elváltak. Leköltözött egy faluba, a világ végére, már látszott a fal, ahol vége mindennek.
Tizenöt kilométerre volt a város, ott kapott munkát a Skoda kereskedésben. Nem tekinthető reklámnak, minden nap busszal járt be. Mindenkinek elmondta, hogy a csehek csak sört és Skodát tudnak gyártani, és nagyon jól jégkorongoznak, máshoz viszont nem értenek a világon egy fikarcnyit sem. Skodát mégsem vett még kedvezményesen sem, mindegyikből orrán-száján ömlik az olaj, némelyik meg gondol egyet és leég, neki ilyen pusztulásra ítélt autó nem kell. A céltermékek felsorolásából hiányzott ugyan, de jelentős bevételre tett szert a sátrak, hálózsákok csempészéséből, és a Szlávia légpuskákkal való, az arcátlanság határát súroló kereskedésből. Kevésbé veszélyesnek tűnt, hogy időnként lefordított rövidebb prózákat, de csak első látásra. Egyik estefelé bekopogott hozzá két ballonkabátos, biztosítási ügynöknek kinéző pucérképű, javasolták, hagyjon fel ezzel a hiábavalósággal, mert ők másképp is tudnak diskurálni. Hitt nekik!
Kicsit később mégis elhívták a szomszéd megyébe, ahol egy rogyadozó, düledező kúria romból fényes kastélyt varázsolt valaki. Valószínűleg vagy a kuvaiti emír, talán Pahlavi iráni sah, esetleg egy fogorvos. Az ünnepélyes megnyitót fényes lakoma, gondosan megválasztott meghívottak serege támogatta. A jó ízlést mi sem bizonyítja jobban, hogy a fogadás díszvendégeként maga Jiri Menzel tűnt fel a platánok alatt. Igazán elegáns megoldás adódott, hogy a művésznek ne kelljen a torokfájásra hasonlatos angoljával nyűglődnie. Mondja el, mássalhangzókban bővelkedő anyanyelvén a köszöntőjét, a többiek - ezek után teljesen felesleges - szóvirágait pedig azonnal csehül adja át neki a felkent tolmács.
Korábban érkezett, izgatott is volt, s előzőleg betért a saját megszokott közegéhez hasonlatos, erősen késdobálóra hajazó italboltba. Feszültségeit oldandó kapucsínót kért. A csapos, a pulton nyújtózkodó, jókora vörös bakmacska, és a becsületsüllyesztőben éppen békésen fröccsöző négy, erdészeti fuvarosnak látszó vendég tűnődve fordult felé. A kocsmáros egy diszkrét köhintést követően szabatosan elhelyezte üzletét a világegyetemben.
Körbemutatott, mintha az első légió centuriója köszöntené harcosait: „Ezeknek tartsak itt olasz kávét? Esetleg, ha osztrigát is szeretne, amit Sophia Loren visz ki az asztalához, akkor kurva rossz helyen van.”
Menzel a magyar kreativitásról, szépérzékről beszélt hosszan, türelmesen szabdalta a mondandót, könnyítve a tolmács teendőit, mosollyal fogadta a tapsot. A köszöntő után a rendező pezsgővel kínálta a most már mellé szegődött, Hrabal és Capek nyelvét kiválóan bíró barátját, aki a magyarul szóra emelkedők gondolatait adta át számára. A megye jeles festője köszönte meg a filmes szavait, hogy találkozzanak a vizuális művészetek. Pár mondat után a tolmács feje vörösödni kezdett, szemei kidülledtek. A piktúra helyi oszlopa lengyelnek vélte az előtte szólót, a közönségből többen pisszegtek, integettek, krákogtak, az illetlenkedés nem zavarta a felhevült szónokot. Mindenki a fordításban bízott, a fordító pedig az égiekben, csak elmegy az áram, vele a hangosítás, addig is válogatott képtelenségeket borított az egyre gyanakvóbb cseh elé, aki Jozef Bem, Osztrolenka, Mrozek és Sienkiewitz neve hallatán értette meg a helyzetet. Megnyugtatta a tolmácsot, hogy érti a történteket, inkább arról beszéljen, hogy amikor nem filmrendezőknek fordít, akkor mit csinál. A válaszon, hogy „Légpuskákat csempészek!”, hangosan felröhögött.
Nem mozdultak el egymás mellől, lassan Svejkre emlékeztető állapotba kerültek a mérhetetlen pezsgő vedeléstől, komoly nézettségnek örvendett később a monarchiabéli katonanótákat előadó duettjük.
Több mint egy évtizeden át kapott Menzeltől a kastélyavató dátuma közelében képeslapot, mindegyiken lengyel városok díszelegtek. A rendező meghalt, érdekes módon utána is jött Wroclav és Lodz. Amikor egy magyar újság - holtában - még fel is köszöntötte a születése napján, biztos lett benne, hogy feltámadt.