A tisztesség csábítása
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 25
A tisztesség csábítása
– Mit ficereg már annyit kend? – morgolódott a feleség.
– Nem tudok aludni – válaszolta Lucieni úr.
– Csak nem megint valami városi probléma?
– Nem. Csak tudod, az ékszerész... – szakadt ki belőle hatalmas sóhajjal.
– Hát nem maguk hozták a törvényt, hogy be kell szolgáltatnia a drágaköveit? – mérgelődött tovább a feleség.
– De. Minden földből ásott és nem beolvasztható nyersanyag a Velencei Köztársaságé – válaszolta, bár maga sem tartotta ezt igazságosnak, méltányosnak meg főképp nem, de ha egyszer a dózse aláírta, akkor törvény...
Nem vívhatott meg minden csatát egyedül, meg aztán az ékszerészt sem igazán kedvelte: néhány éve csak úgy jött a pénzével, és megvásárolt minden jogot, amit neki az ősei emberöltőkön keresztül építettek fel.
– Hát akkor meg mi a baja?
– Volt ott egy sétapálca, a tetején egy rubin kővel. Ahányszor csak elmentem a boltja előtt mindig megkívántam. Annyira vonzott, hogy már ott tartottam, hogy megveszem, de jött ez a hülye törvény.
– De hát kend is megszavazta!
– Muszáj volt. Ez politika, úgysem értenéd.
Dehogynem értette az asszony... Hogy lehet, hogy pont az ő férje legyen ilyen pipogya! A Tízek Tanácsa többi tagjának már legalább ötször annyija volt, mint nekik, de ez, ez az élhetetlen, nem akart semmit sem hazahozni.
– Akkor miért nem veszi el?! Még nem is vették lajstromba, senki sem jönne rá.
– Bolond beszéd ez asszony, meg aztán hogyan is lehetne? A zárat nyitó kulcsokat szétosztották közöttünk. Egyikőnk sem tudja egymaga kinyitni.
– Most úgy beszél, mintha nem maga ülne ezekkel a szarkákkal már évek óta egy teremben... Inkább aludjon – mondta bosszúsan az asszony, elfordult, és a fejére húzta a dunyhát.
Aludjon, ezt könnyű mondani, a toronyóra már a négyet ütötte, de nem jött az álom. Az a vörös csillogás teljesen a hatalmába kerítette. Nem tudta kiverni a fejéből a pillanatot, amikor a testület az ékszerésznél felmérte a begyűjtendő ásványokat, és pont hozzá került a vágyott sétabot. Ahogy a fény felé tartva forgatta, a csiszoláson megtört a napsugár és a kirakatüveg mögötti világ. Mint valami kaleidoszkópban, a valóság varázslatosan, ezer darabra szakadva járt körbe a szeme előtt.
Egyszerűen kellett neki. Persze tudta, hogy nem lehet, nem szabad. Eddig semmit sem vett el, pedig lehetősége lett volna rá, nemegyszer épp a többiek kínálgatták neki, de mindig nemet mondott. Ő nem tolvaj. De ez a pálca..., ez valami földöntúli erővel húzta magához. Soha nem érzett még ilyen megfoghatatlan szerelmet, pedig nem egy gyönyörű nő örült volna a kegyeinek. Ráadásul pont egy ilyen élettelen valami iránt...!
„Nem, ez nem élettelen – gondolta – ez maga az élő varázslat, az anyatermészet egyik legbecsesebb ajándéka. És kinél lenne méltóbb helye?” Majd, mint villámcsapás jött a felismerés: „A pokol tüze kovácsolta, még mindig ott izzik benne, ez nem ajándék, hanem csapda.”
– Térj már észhez! – mondta ki hangosan, majd befogta a száját. Szerencsére az asszony már újra aludt.
„Ezt nem kell neki hallania, így sem tart semmire sem, de bolond, ha azt hiszi, hogy a vagyon jelenti a biztonságot. Lám-lám, mi lett az ékszerésszel is. Az én erkölcsömhöz nem férhet kétség, és ezt az emberek méltányolják. A vagyon elveszhet, de az én becsületem mindig is a felső körökbe juttat” – gondolta végig, majd felrázva a vánkosát a tisztesség édes álmába merült.
...
A reggeli fény átfurakodott a sötétítők közötti keskeny résen, végigszánkázott az ágy szélén, majd gellert kapva az ezüst tálcán, mint tőr hatolt keresztül az este ott hagyott portói palackon. Az ital vére vörösre festette a mennyezeten megpihenő foltot. Pont olyan színűre.
Lucieni épp erre nyitotta ki a szemét, így már a nap elején gúzsba kötötte a rubin, és egyre erősebben húzta magához az éjjel már-már felszabadult lelkét.
Felkelt, felöltözött és elbicegett a városházára. Mostanában egyre nehezebben ment a járás, a végén még bottal kell majd közlekednie. Mondjuk egy pálcának nagy hasznát is venné, és mi lenne jobban illő hozzá, Velence legtiszteletreméltóbb elöljárójához, ha nem ...
Nem. Nem teheti. A becsülete többet ér, döntötte el a lelkében, de a teste minden lépésnél belesajdult a fájdalomba.
...
A délelőtt unalmasan telt, megbeszélések, fogadó órák, a szokásos igazságtételek az értelmetlen acsarkodásokban. A levelek között talált egy névtelen borítékot. A benne a lapon egy lista volt, felette elváltoztatott kézírással: „Írd ide, mit szeretnél magadnak az ékszerésztől elvettek közül, majd névtelenül add tovább!”
Meghökkent. Ki tudhat róla? Az asszonynak is csak az éjjel említette, a papír remegett a kezében. A lap közepén volt már néhány bejegyzés: egy gyémántokkal kirakott dobozka, egy ónix nyakék, türkiz karkötő, smaragd gyűrű, de a sétapálca nem volt rajta. Nyelt egy nagyot, és odaírta, majd összehajtotta a lapot, visszatette a borítékba, és kivitte a titkárának, hogy a többi irattal együtt küldje tovább a következő tanácsnoknak.
Visszafelé. mikor az asztalához tartott, elszédült, a lába összecsuklott, a feje koppant a padlón. Percek teltek el, mire összeszedte magát, és fel tudott ülni a székébe. „Na, rögtön itt a büntetésem! Minek írtam oda, miért nem jelentettem inkább a dolgot?”
A gondolat kínzóan forgott az agyában, mint a vízikerék, amihez jezsuiták kötötték oda a lelkét, mint valami hitetlen, az alvilággal cimboráló eretneket.
„De, ha nem küldöm tovább, sose tudom meg, kik vannak benne!” – a gondolat, mint angyali felmentés melengette meg a remegő lelkét. Igen, eldöntötte, ezt fogja csinálni: lebuktatja az egész bandát.
A levél rekord gyorsasággal járt körbe, délutánra már a választ is olvashatta: “Találkozó hajnali háromkor a kincstár előtt!”
...
Korán lefeküdt, de nem tudott aludni. A pálca járt az eszében, és a lehetőség, ami valószínűleg az utolsó volt. A délutáni szép elhatározása, hogy lebuktatja őket, forró vágyától izzó levegőn keresztül nézve vízióvá homályosult.
Bizonytalanul kelt, felöltözött és nekiindult. Az úton végig gyötrődött a késztetés és a becsülete között. A folyamatos vívódás lassan felépítette elméjében a gondolatot, hogy valójában nem a tisztesség vagy a lelkiismeret munkál benne, hanem a büszkesége, hogy ő, a szikla jellemű, a tanácsból egyedül, egy életen keresztül képes volt elutasítani a felkínáltakat. Kívánta, hogy ez az érzés annyira erős legyen benne, amivel legyőzi a pálca utáni sóvárgását, de ez csak távoli vágyódás volt a tisztesség után, nem szilárd elhatározás.
A folyosón végén ott álltak mind. Mind a kilenc városatya. Őt várták, és ebben a pillanatban végre felül kerekedett benne az erkölcsi feljebbvalósága:
– Kíváncsi voltam, hányan fogtok eljönni, és lám-lám mindegyikőtök itt van! Szégyelljétek magatokat! – kiáltotta dühösen, majd összeesett egy, a tarkójára mért ütéstől. A következő kilenc végzett is vele.
– Nála van? – kérdezte az egyik tanácsnok a kezét törölgetve.
A másik lehajolt, majd Lucieni belső zsebéből kiemelte a díszes kulcsot, és beleillesztette a zárba a kilenc másik mellé.
– Gondoltam, hogy nem hagyta otthon – jegyezte meg a legöregebb – Tíz ékszer volt a listán...
A délelőtti hírek egy felbolydult méhkashoz hasonlóvá tették a várost, találgatások és pletykák színházává. A hírek jöttek-mentek, megfialva újak keltek szárnyra, mígnem a főtéren kiszögezték a dózse tájékoztatóját, ami mindenki számára vitathatatlanul tudatta a történteket:
“Lucieni urat, városunk eddig méltatlanul köztiszteletben álló elöljáróját reggel a kincstár leltározására készülő tanácstagok a szétfeszített bejárat előtt holtan találták. Vélhetően gutaütés végzett vele, miközben sietősen pakolta ki a drágaköveket. Kezében megtalálták az egyik legértékesebbet, egy rubin kővel ékesített sétapálcát.”