A szív csendje
Írta: Dr. Németh Ervin
Közzétéve 1 napja
Megtekintések száma: 14
A szív csendje
A reggel hideg volt, mint a nyirkos föld, amit Tamás sírjára hánytak az előző nap. Gizella a konyhaasztalnál ült, ujjai a kihűlt kávésbögrét ölelték, de nem ivott belőle. A falióra ketyegett, minden más néma maradt. A ház, amely hatvan éven át zsongott a nevetésüktől, nagy ritkán veszekedéseiktől, az együtt töltött tevékenységeiktől, most üresen kongott.
Gizella szeme a függönyön át a református templom tornyára tévedt, amelynek árnyéka a házra vetült, mint egy óriás, mozdulatlan kar. Hatvan év. Hatvan év Tamással, a kisfiúval, akivel ötévesen a templomkertben fogócskáztak, aki tizennégy éves kamaszként, konfirmáláskor, a padsorok között lopva megfogta a kezét, és akivel huszonkét évesen, az oltár előtt állva úgy érezte, a szívében a világ minden színe lángol. Most csak szürkeség maradt, tanácstalanság, fájdalom.
Gizella felállt, a mozdulat nehézkes volt, mintha a csontjai és izmai is gyászolnának. A tükörben egy idegen arc nézett vissza rá: a szeme alatt sötét karikák, a szája vonala keskeny, mint egy repedés.
– Miért hagytál egyedül, Tamás? – suttogta, de a szavak elhaltak a csendben. Nem várt választ, mert tudta, hogy nem jön.
A református templom, ahol megkeresztelték, ahol konfirmált, ahol Tamással esküt tettek, évtizedekig az élete középpontja volt… Gyerekként a szülei kézen fogva vitték az istentiszteletekre, később Tamással együtt énekelték a zsoltárokat, és amikor a kertjében zöldséget, gyümölcsöt termelt, mindig vitt a nagytiszteletű lelkészeknek, az utóbbi két évtizedben Jánosnak és a feleségének, Margitnak. Ők voltak a pót-családja, hiszen gyermeke nem született.
De Tamás halála óta minden megváltozott. János és Margit kerülte őt. Az istentiszteleteken a gyülekezet tagjai elfordították a fejüket, ha közeledett. Egy asszony, aki régen a szomszédjuk volt, egyszer a templom előtt azt mondta:
– Gizikém, szedd össze magad, az élet megy tovább! Nem lehet folyton gyászolni! Látod, én is túltettem magam a férjem elvesztésén, és most új párom van.
A szavak élesek voltak, mint a szél, amely a temetőben a fák között süvít. Gizella nem válaszolt, csak bólintott, és hazament. Nem akart új párt, ő Tamást akarta egész lényével.
Aznap este nem imádkozott.
Hetek teltek el, és Gizella egyre ritkábban lépett ki a házból. A kert elhanyagoltan állt, a paradicsomok elrohadtak a töveken, a rózsák szirmai a földre hullottak. A Biblia, amit Tamással esténként együtt olvastak, porosodott az éjjeliszekrényen. A gyülekezetből senki nem kereste, a pap nem csöngtetett be hozzá. Kerülte.
– Mit vétettem, hogy így elfordulnak tőlem? – kérdezte magától, de a kérdés csak visszhangzott a fejében.
Egy éjszaka, amikor az álmatlanság újra a tükör elé űzte, azt suttogta:
– Jobb lenne, ha én is ott feküdnék Tamás mellett.
A szavak nem fenyegetés voltak, nem szándék, hanem a feldolgozhatatlan gyász disszonanciája, az állandósult reménytelenség nyers vallomása. Az imák elhallgattak, a hite, amely egykor kősziklára építettnek tűnt, mint a templom, megremegett.
Egy vasárnap reggel Gizella a templom előtt állt, majd leült a padra, ahol régen Tamással beszélgettek az istentiszteletek után. Nem tudott erőt venni magán, hogy bemenjen. Véletlen meghallotta, ahogy Margit, a papné, suttogva mondja valakinek:
– Nem lehet állandóan a könnyeit törölgetni. Össze kellene szednie magát.
A szavak pengék voltak, és Gizella szíve, amely már amúgy is tele volt repedésekkel, most még jobban sajgott tőlük.
– A gyülekezet, a papék, maga az Isten is elfordult tőlem – gondolta, és többé nem ment istentiszteletre.
Egy őszi piacnapon, amikor Gizella erőt vett magán, hogy kenyeret és házitejet vegyen, egy ismerős arc mosolygott rá a standok között. Károly atya volt, a görögkatolikus pap a szomszédos településről, akinek még tavaly mutatták be. Nem viselt reverendát, csak egyszerű kabátot, mégis volt benne valami megnyugtató.
– Jól van, Gizella néni? – kérdezte, és a hangja nem sajnálkozó volt, hanem őszinte.
Gizella megdermedt. Senki sem kérdezte meg tőle ezt hetek óta.
– Hát… nem könnyű – mondta halkan, és a szeme a földre szegeződött. – Mióta szegény férjem nincs… – nem tudta befejezni, csak halkan hüppögött.
– Gyászolni nem könnyű – bólintott Károly atya, és átkarolta. – De nem kell egyedül, Isten segít a gyászban is. Jöjjön el hozzánk vasárnap. A templomunk kicsi, de a szívünk nagy.
Gizella vonakodott:
– Én református vagyok, atyám. Nem való nekem oda…
Károly mosolygott, a szeme sarkában apró ráncok gyűrődtek:
– Egy az Isten, Gizella néni. A szív számít, nem a templom falai, vagy a szertartás apró részletei.
Gizella sokáig tétovázott, de a következő vasárnap, egy hűvös, enyhén ködös reggelen, elindult a szomszédos településre.
A görögkatolikus templom viszonylag alacsony épület volt, a falai itt-ott repedezettek, de a bejáratnál frissen szedett krizantémok illatoztak. Nagyon sok éve járt már ott egy esküvőn, akkor is megcsodálta a gazdag díszítést, ikonosztázt, festett ablakokat, szentek képeit és szobrait, ami a saját, puritán, templomában mind hiányzott. Már a megjelenés is a szív vidítását szolgálta.
Amint belépett, a gyülekezet tagjai, idegenek, mégis olyan tekintettel fogadták, mintha mindig is ismerték volna, mintha igazi keresztény testvérek lennének. Egy vele közel egyidős asszony, Mária, megfogta a kezét a liturgia után, és csak ennyit mondott:
– Gyere máskor is, jó?
Egy fiatal pár, akik, mint kiderült, a vele szomszédos utcában laktak, felajánlotta, hogy segít a kertben:
– Csak egy órát lábatlankodunk, Gizella néni, ne aggódjon – mondták, és másnap valóban ott voltak, gereblyével és nevetéssel.
Károly atya is rendszeresen látogatta. Nem kért semmit, csak hozott: egy pokrócot, amikor hidegebbre fordult az idő, egy kosár almát, amit a gyülekezet gyűjtött, és karácsonykor egy kis fenyőágat, amit együtt díszítettek fel. Gizella először nem tudta, hogyan fogadja ezt a szeretetet. A szíve, amely hónapok óta hideg volt, lassan felengedett, mint a tavaszi föld. A gyógyulás nem jött egyik napról a másikra. Voltak napok, amikor Gizella még mindig a tükör előtt állt, és Tamás hangját kereste a csendben. De a kert újra életre kelt: a paradicsomok piroslottak, a rózsák új hajtásokat hoztak. Egy nap, amikor az első termést leszedte, Károly atyának adta a legszebb paradicsomot.
– Ez többet ér, mint egy egész prédikáció – nevetett a pap, és Gizella is elmosolyodott, a tragédia óta először nem erőltetetten, hanem igazán.
Egy este, hónapok óta először, Gizella kinyitotta a Bibliát. A lapok sárgák voltak, a könyv szaga Tamást idézte. Egy versre nyílt: „Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk.” A szavak most másképp csengtek, mint régen. Nemcsak ígéretet hallott bennük, hanem emlékeztetőt: a hit nem a templom falai, nem a pap szavai, hanem a kezek, amelyek megfogják a tiédet, amikor a világ elsötétül.
Karácsonykor Gizella a görögkatolikus templomban állt. A gyülekezet énekelt, a hangok betöltötték a teret, és bár az ő hangja gyenge volt, a többieké erős, mint a szél, amely a fákat hajlítja, de nem töri meg. A templom ablakán beszűrődő fény színesre festette az arcát, és Gizella mosolygott. A szív csendje nem teljesen tért vissza, de most már legalább nem fájt annyira, amikor a többiekhez csatlakozva zenegte: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk…” A szavakban valami ősi, mégis új remény csendült.