A számonkérés joga
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 28
A számonkérés joga
Az idős férfi kezében megremegett a papír. Megkapaszkodott az asztalban, majd lépett kettőt és kicsit sután, féloldalasan belehuppant a fotelba.
– Dezső, rosszul vagy? – kérdezte a felesége.
– Nem... nem, csak...
Bár a válasz értelmezhetetlen volt, a nő nem firtatta tovább. Tudta, hogy később úgyis elmond mindent.
A hivatalos levelet az ölébe ejtette:
„Édesapja 1956. október 20-ai eltűnésével kapcsolatban kérem keressen fel a hivatalban...”
Az emlékek feltolultak, és kemény, lenyelhetetlen gombóccá formálódtak a torkában. Az anyja évtizedes gyásza, ami meghatározta gyerekkorukat, mint villanypásztor szorította be őt húgával a merev, keserves önsajnálatba.
Azon a napon apja vacsora után felállt, és közölte, hogy valamit el kell intéznie, majd jön. Másnap ünnepelték a nyolcadik születésnapját, azt gondolta, emiatt kellett apának elmennie. Az anyjuk lefektette őket, majd kiment a konyhába. Reggel széken ülve találták, kialvatlanul. Némán reggelit készített nekik, majd ráhagyta őket a szomszéd nénire.
A következő két hétben szinte minden nap Gizi néni vigyázott rájuk. Nem csak az apjukat nem látták, de az anyjuk is csak egy-egy „látogatás” erejéig jött haza hozzájuk. Aztán az utcai események végett vetettek a nyomozásának, és bezárták őt is a lakásba. A szótlansága még riasztóbb volt, mint a távolléte. Hónapok teltek el, mire a dolgok rendeződtek a hivatalokban. Addigra már senki sem akart foglalkozni egyetlen ember eltűnésével. A dolog megoldatlan maradt. A vacsorák még évtized múlva is odakészített üres tányérját ugyan megszokták, de mint a sokáig a párnán tartott súly, ez is nyomot hagyott a lelkükben.
...
– Schillinger Dezső úr! – olvasta fel a nyomozó a papírról a nevét – Az apját meggyilkolták!
Az információt, amit a nyomozó szenvtelenül közölt vele, lelkében már régen érezte, mégis úgy pattogott végig benne, mint flippergolyó a pályán, meg-megcsöngetve az útjába kerülő érzelmeket. Mire felnőtt, már eldöntötte magában, hogy apja a forradalom hőse volt. Ebben a tudatban is öregedett meg, de most ez a ficsúr azt állítja, hogy pont a felkelők egy csoportja ölte meg őt. Tekintélyes neveket sorolt. Több közülük a rendszerváltás nagy öregje volt, és most kiderült, hogy az apja gyilkosa is.
Nem tudta hova tenni a dolgot, de hallani akarta az indokaikat. Őt nem érdekelte a politika, persze azért tudta, mire megy ki a játék: „De az most mindegy, akkor is magyarázatot kell adniuk rá! Hatvan éven keresztül várt erre, jár nekem!” – határozta el magát.
...
– Nincs mit mondanom! – nyomta el a szájától Lajos az agresszíven elé tartott mikrofont.
A keskeny járdát három televíziós csatorna emberei állták el: két miniszoknyás nő, egy férfi riporter meg a három kameraman. Az egyik oldalon kerítés, a másikon sövény.
– Kérem engedjenek át! – próbálkozott harmadszor is, de csak az egyre provokatívabb kérdések jöttek.
Megfordult, hogy meneküljön, mire az egyik hátsó ember a sövényt megkerülve elé ugrott, és szinte a képébe mászott a kamerával. Csapdába került.
Az esti híradó fő szenzációja lett, ahogy a nyolcvan éves, valamikori „szabadságharcos hős” botjával ütlegeli a tévé emberét. Az egész csak három másodperc volt, amit egymás után négyszer ötször megismételtek, hogy a jelenet elég hosszú legyen az esti sört már elfogyasztó nézők letompult reakcióinak is.
Pedig az esetnek nem kellett volna váratlanul érnie őt. Hiába próbált barátaival kívül helyezkedni a politikán, a hatalom még mindig veszélyesnek tartotta őket. Eddig nem volt mivel sarokba szorítaniuk, most találhattak valamit.
Reggel telefoncsörgésre ébredt: – Szervusz Lajos! Géza vagyok. Az ügyvéd kilencre megy hozzád, átbeszélni a dolgokat.
– Milyen dolgokat? – kérdezte értetlenül.
– Még nem olvastad az újságot?
– Most keltem.
– Olvasd el. Írnotok kell egy sajtónyilatkozatot!
Az ügyvéd szokása szerint elég szűkszavú és rémisztően tárgyilagos volt. Megfogalmaztak egy bocsánatkérő nyílt levelet, Lajos korára és ijedtségére hivatkoztak, és elkötelezték magukat a szabad sajtó elve mellett, valamint tagadták a megszellőztetett sejtéseket bármiféle gyilkosságban való közreműködésben.
Valamikor nagyon hitt ebben: a szabad és elszámoltató társadalomban. Persze, azt senki sem merte feltételezni közülük, hogy egyszer az elszámoltató pont maga a hatalom lesz. Mindig egyértelmű volt, hogy ez csakis fordítva történhet, hiszen másnak semmi értelme sincs. Már akkor is veszélyesnek tartotta, hogy a sajtó bizonyos emberei nagy számban szállíthatnak megrendelésre behangolt szürkeállományt, de az nem volt még a képben sem, hogy tokkal vonóval az egész médiát megveszik. Így már lefizetni sem kell senkit.
Két nap múlva az ügyvéd telefonált egy időpontegyeztetés végett.
– Mit akarsz egyeztetni? – értetlenkedett Lajos – Már lerendeztük, nem?
– Az csak a felvezetés volt. Beállították a közhangulatot. Ezek így szokták.
– Tudsz valami konkrétat?
– Utánanéztem. Komolyabb az ügy, mint sejtettük...
A kattanás után ideges lett, készített egy nyugtató teát, és leült a foteljába. Az olvasólámpát nem kapcsolta fel. Koradélután még csendes volt a környék. Az ablakon beszűrődő narancssárga téli fény remegő, régen elfelejtett jelenetet vetített elé. Olyan volt, mint a háború előtti fényképek: a széleit a feledés fehér homályába mosta el a jótékony idő, de a közepével nem boldogult. Az örökre beégett.
Schillinger arca az ajtónyílásban, ahogy megfenyegette, hogy engedje be, mert tudja mi folyik itt, majd a rémület, ami kiült az arcára, mikor a rövidke folyosóról a szobába lépett – nem számított tizennégy emberre.
– Ti itt mind... mind...
Géza kissé balra ült tőle. Levette az addig keresztben térdére rakott lábát, majd előrehajolva az asztalkán lévő pohara után nyúlt.
– Na, ide figyelj Schillinger! – kezdte, majd kortyolt egyet belőle. – Most szépen hazamész, és elfelejted ezt az egészet.
– Különben? – fordult felé az.
– Különben kiszivárogtatjuk, hogy te vagy a csoport vezetője. Már szimatol utánunk nem egy ilyen oroszbarát tetű, mint te!
Schillinger elsápadt, megtántorodott, majd kitört belőle: – Felnyomlak titeket! Rohadtul felnyomlak titeket!
Lajos a férfi után lépett be a szobába, mögötte állt. A nyakánál fogva leemelte az ajtó melletti komódról az üveget, ami ugyanazzal a lendülettel Schillinger fején csattanva leterítette őt. A tizennégy szótlanul bámulta az eszméletlen férfit.
– Gyerekkorom óta ismerem. Nem rossz ember, csak piszkosul fél. Felesége van, meg két gyereke – szólalt meg először Balázs olyan hangon mintha már gyászolná.
– Mindegy, ezt az áldozatot meg kell hoznunk!
A szavak, közöttük sok szünettel és nagyon halkan hagyták el Balázs ajkait: – Mármint neki értünk, vagy nekünk magunkért?
– Nekünk, hogy gyilkosokká váljunk! – Géza hangja kérlelhetetlenül határozott volt.
Nem könnyű ölni. Csak úgy elvenni valaki mindenét, ami volt neki, és ami valaha is lehetett volna neki. Aztán mégsem lesz senki gazdagabb ettől, sőt!
A szavazás egy kivétellel egyöntetű volt. A testét a végén elásták a pincében.
Az eltelt évek, mint lassú hullámok csiszolták simára az emléket. Már nem sértette annyira éjszakánként az érdessége.
Telefoncsörgés rántotta vissza a jelenbe.
– Előásták a Schillinger ügyet. Tárgyalást akarnak – hallatszott Géza kétségbeesett hangja. – Egy ilyen pondró miatt. Megkeresték a fiát, hogy ránk húzhassák a vizes lepedőt.
Lajosban történt valami. A szíve egy régen érzett nyugodt tempóra kapcsolt. Ereiben a vér lelassult, mint akkor régen, amikor eldöntötte, hogy a szabadság fontosabb, mint az élete. Az idegei tisztán, kapkodás nélkül közvetítették a külvilág ingereit.
– Ezért harcoltunk régen, hogy bárkit számon lehessen kérni a tetteiért.
– Na de pont ezek? – háborodott fel Géza.
– Bárki! – hangzott a nyugodt válasz. – Ezek vagy mások, mindegy.
– Minket? Akik az életünk kockáztatásával teremtettük meg pont ennek a lehetőségét?
– Bárkit! Tekintet nélkül bármire... Ha precedenst teremtünk a kivételre, akkor ők is elbújhatnának majd emögé!
Tudtuk előre, és mind belementünk abba, hogy mi fizessük meg az ő szabadságuk árát!