A balerina
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 211
A balerina
– Sétálni szeretnék! – mondja a néni, de tudjuk, hogy nem lehet. Hogyan mondhatnám neki, hisz még ülni sem tud.
Átlátszó bőrét kék erek hálózzák, és olyan érzékeny, hogy fürdetésnél egyszer-egyszer feljajdul. Igyekszem puha mozdulatokkal csúsztatni rajta a szivacsot, de semmi nem elég jó neki. Jobb napjain nem kötekedik, de abból kevés van. Hullámos, ősz haját kétnaponta becsavarjuk, talán azért, mert nekünk is jó játéknak tűnik.
Nővér vagyok, ahogy a barátnőm is, de egyikünk sem gondolta, hogy öregek otthonába kerülünk. Pár hónapot terveztünk itt az Alkonyatban, évek lettek belőle. Alkonyat. Már a neve is érdekes, hisz mindenkinek a film és a könyv jut eszébe, pedig nem más, mint a halál háza.
Petra mindig orvos akart lenni, de nem sikerült bejutnia az egyetemre, aminek anyja titkon örült, mert a költségeket biztosan nem tudta volna állni. Ő vett rá, hogy a lányával együtt legyünk csak nővérek, jó szívünk van és szorgalmasok vagyunk. Ezt nem sokan mondták nekem, egészen meghatott a kedvessége, és különben sem tudtam, mi akarok lenni. Viszont tisztában voltam azzal, hogy egy nővér sokat dolgozik, keveset keres. Hogy ezt mi kompenzálja, még nem sejtettem. Nem a kávé meg a csoki, az biztos, inkább az érzés, amelyet csak az ért meg, aki benne van.
Lehet szeretni, de gyűlölni is az öregeket. Idegesítők, haszontalanok, és a szaguk is rossz, mondják sokan, de ők nem tudnak semmit az emberi lélekről, és arról a kifacsart állapotról, amelyben azok élnek, akiknek a teste külsőleg ráncos, megroggyant, és nincs reményük a változásra. Sokszor eltöprengek azon, hogy öregen miért ébrednek fel az emberek? Gyerekeik már nem akarnak törődni velük, pedig féltőn nevelték őket. Szimplán közlik, nekik más életük van, jönnek, ha tudnak. Aztán nem jönnek. Fizetik, amit kell, csakhogy rendben legyen a lelkiismeretük, közben meg élik világukat. Vannak olyanok is, akik képtelenek belépni az Alkonyatba. Riadtan toporognak az előcsarnokban, várják az ügyeletest, és megkérik, vigye ki hozzátartozójukat a kertbe. Előfordult már, hogy a küszöbön torpantak meg, elsírták magukat, és a magukkal hozott gyümölcsöket egyszerűen az egyik gondozó kezébe nyomták. Láttunk már elég tragédiát, hogy ne csodálkozzunk semmin.
Én nem fogok megöregedni, mondom magamnak sokszor, mert az öregségben semmi jó nincs. Te bolond vagy, legyint rám Petra, aki rég nem bánja, hogy nem lett orvos, viszont ezt a helyet ő sem szereti. Gyerekek közé vágyik, de attól fél, hogy ott minden nap megszakadna a szíve. Azért csak sorolja, hogy lelép az első adandó alkalommal, és engem is vinni fog, mert én a testvére vagyok. Munkatestvére. Ilyen ostobaságokat talál ki, hogy gyorsabban teljen a nap és az éjszaka is.
Nem hasonlítunk egymásra, mégis jól kijövünk. Ő lázadó, én hallgatag vagyok. Ha ideges, legszívesebben leverné az Alkonyat táblát a bejárat mellett, mert az már eleve azt sugallja, hogy lemegy a nap. Ő egy olyan helyet csinálna, ahol egész nap jó zene szól, persze valami régi retró, és a klubszobában nem keresztrejtvényt fejtenének, hanem ülve, állva, de labdáznának az idősek. Minek az orruk alá dörgölni minden egyes pillanatban, hogy közel a vég? Szerinte abba halnak bele, hogy ezen gondolkodnak.
Petra bolond. Volt már olyan is, hogy hétvégén, amikor mi ketten voltunk ügyeletben, lufikat fújt fel, és azokat kellett a bentlakóknak megtalálni, elvinni A-ból B-be, esetleg szélnek ereszteni a kert legtávolabbi pontján, és mindezért jutalom járt. Közben Elvis meg Szécsi Pál énekelt teli torokból. Egy hölgy nagyon sírt, amikor meghallotta, mert állítása szerint ismerte Palikát. Elhittük neki, miért találna ki ilyesmit? Úgysem fontos. Én nem vagyok híve ennek a mesterséges jókedvnek, de szívesen hagyom, hogy mindenki azzal töltse az idejét, amivel akarja. Ennek azonban ára van. A csend üres és félelmetes ezen a helyen. Főleg éjszaka. Már rég megfigyeltem, hogy a halál sem túl bátor, mert legtöbbször hajnalban érkezik. Lehet, hogy sok a dolga, mindenesetre hozzánk akkor kopog be.
Egyszer valaki megkérdezte tőlem, tudom-e előre, hogy valaki el fog menni. Nem vagyok én Isten, honnan tudnám? Itt naponta történnek csodák és tragédiák. Mégis a legtöbb pillanat lassú és fájdalmas. Aki arról panaszkodik, hogy minden sürgős neki, hogy a millió dolgától levegőt sem tud venni, beraknám egy hétre, hogy érezze, milyen is a valódi lassúság. A gyorsaság maga az élet. Benne van az erő, ami meglendít, és gurulsz előre. Ha próbálsz megállni, észreveszed, hogy nem megy. Nagy akadályok kellenek, hogy fékezni tudj. Ezeket úgy hívjuk, betegség és baleset.
Petra szerint az Alkonyatban bölcsebbekké válunk, és ez hasznunkra lehet később. Szeretnék hinni neki, de én tényleg nem olyan vagyok, mint ő. Ha kilépek a ház kapuján, sokáig nem tudok szabadulni a szellemétől, míg ő megrántja a vállát, és szemembe mondja az újabb bölcsességet: a munka nem az élet. Neki. Nekem talán az.
Apát nem láttam évek óta, anya meghalt két éve. Rákban, mint mindenki. Otthon üres lakás vár, üres hűtővel, mert bevásárolni sincs időm. A csendet mégsem bánom, nem bánt engem. Sokszor a tévét sem kapcsolom be, csak fekszem az ágyon, és olvasok. Így elég nehéz változtatni az életemen.
– Sétálni akarok! – szól rám erélyesebben a széphajú néni. Nemrég szedtem ki a csavarókat fehér tincseiből, ezért igen csinos.
Ha kedvesebb lenne, mások is barátkoznának vele. Gőgös és rátarti egyénisége azonban elriasztja a többieket. Úgy teszek, mintha nem hallanám. Erre megfogja a kezem, és meglepő erővel szorítja. Megpróbálom a lehetetlent. Csendesen, lassan, szinte tagoltan elmagyarázom neki, hogy sajnos nem képes rá. Várjunk egy kis időt, javulni fog az állapota a csípőműtét után. Rám legyint, szemében szemernyi megértés sincs. Két nappal később újra kezdi. Csodálkozom rajta, hogy addig kibírta.
– Üljön le pár percre! – szól rám csöppnyi kedvesség nélkül.
Nem kapom fel a vizet, érzem, hogy most ez a legtöbb, amit tehetek. Lehuppanok a támlátlan kisszékre, és megállapítom, hogy valóban kényelmetlen.
– Nyissa ki az alsó fiókot! – utasít. – Van benne hátul egy kép. Vegye ki!
Felállok, kotorászok egy sort, és egy lila selyemkendőbe csomagolt képkeret akad a kezembe. Nem hajtogatom ki, bár sejtem, hogy fiatalkori emlék lehet. Olyan, amilyen nekem aligha lesz, mert anya nem nyomtatott fotókat, apa meg rég elfelejtett bennünket. Összeugrik a gyomrom, félek a néni emlékeitől. Attól tartok, azoktól fájni kezdenek az enyémek is. Átnyújtom, felsóhajt. Nem nézek oda, amikor kibontja. Inkább a földet bámulom, érzéketlennek gondolhat. Nem bánom.
– Ez én vagyok! – mutatja.
Egy balerinát látok fél lábon, picit szigorú arccal, de eltökélten. Mindene tökéletes. A ruhája a megszokott fehér tütü, fején fehér virágokból készített koszorú, lábán az a fura cipő. Háta izmos, épp hajlik, de olyan lágyan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Arcomon elömlik a mosoly.
– Gyönyörű! – mondom lelkesen.
Bólogat, de tekintetében benne van, hogy igen, de mi értelme? Itt van, itt hagyták, és mindenki elfeledte. Mesélni kezd. Nem tolakodóan. Úgy, ahogy csak azok tudnak, akik életében jelen volt a legnagyobb öröm és a legnagyobb bánat is. Érzem, hogy szavain keresztül visszafiatalodik. Megtörténik a lehetetlen. Mintha egy pillanatra meglátnám arcában a lányt, aki a képről reményekkel telve néz a világra. Alig hallom, amit mond, mert megelevenedik előttem a balettintézet, a színpad, a sok keserves gyakorlás, és fényes siker is. És a csillag egyszer csak lefelé készülődik a magas égből. Amikor befejezi, fürkészően arcomra néz.
– Érti már? – kérdi.
Igen. Pontosan értem a sétát, a mozdulatokat és a kitartó követelőzést. Bólogatok. Megígérem neki, hogy szombaton, amikor ügyeletben leszek Petrával, megkíséreljük a csodát. Nem köszöni meg, el sem hiszi talán. Már elenged, nem tart vissza a szemével sem. Az én aznapi ajándékom megvan, bár nem kézzel fogható, de a boltban nem érne semmit. Valaki egy darabot adott magából, amit nem lehet papírpénzre váltani. Napokig töprengünk ezen a sétán. Hogy oldjuk meg, hogy kibírható legyen?
Egy vadkacsa adja az ötletet, ami betéved a kertünkbe. Nem messze tőlünk van egy tó, onnan érkezhetett.
Szombaton ragyog a nap, húsz foknál is több van ezen az áprilisi délelőttön. Petra segít beemelni a tolószékbe a balerinát. Most nem szisszen fel, pedig biztosan nem könnyű ülnie. De akar. Akar és mosolyog. Talán először, amióta bent van.
Kitolom a kapun, és elindulok vele a tópartra. A kacsa messziről figyel bennünket. A ház lakóinak nem tűnik fel semmi. Nekünk azonban fénylik az út. A balerina boldog, én meg ajándékba kapok egy morzsát az élet szeretetéből. Abban a pillanatban megértem, nem engedhetem, hogy céltalanul múljanak az évek felettem.
Az illatos fák alatt megállunk, és egyikünk sem töri meg a csendet holmi üres frázisokkal. Érzem, ahogy megsimogatja a kezem. Már tudom, miért akarnak felébredni minden reggel azok is, akik elől rég elbújt a remény.