Te-l-hetetlenség - I

                                                                                                                            2014. 08. 12.
Mi még a táskában?
                                                             Kedves Y!

Úgy döntöttem, elküldöm újra az előző levelemet. Amennyiben azt annak idején megkaptad, kérlek, ezt a próbálkozásomat ne vedd zaklatásnak! Nem szeretném, ha kényszerből írnál, és azt sem, hogy úgy érezd, bármit is elvárok. Csak azt akarom kiküszöbölni, hogy a technika ördöge beleavatkozzon  a rendszerünkbe (rendszertelenségünkbe).
Legutóbb olvasott könyvem (Vámos Miklós: Szitakötő) egyik szereplője egy gyomaendrődi fiú. Szeretem ezeket a meglepetéseket és az általuk kiváltott asszociációt, ilyenkor máshogy dobban a szívem. A múlt hetekben a nyaralások, táborozások miatt kevesebb gyerekem volt itthon. (Akkor én is mintha nyaralnék, kicsit kizökkenek a szokásos kerékvágásból.) Így jutott időm rajzolni. Arra gondoltam ennek kapcsán, vajon rajzolsz-e még. Ha igen, nagyon szívesen megnézném a munkáidat!
Most mennem kell, sok az éhes száj.
Sok puszi: X

                                                                                                                               2014. 09. 16.
                                                                                                                          
állapotjelzés
                                                                Kedves Y!

Ez még nem a válasz, csupán egy gyors állapotjelzés. Tényleg nem kaptam meg a leveledet, most olvastam csak az újra elküldött változatot. Ismerem az érzést: nap nap után ülni a gép előtt, szembesülni az üres postaládával, vívódni, vajon ez jelzésértékű-e, mialatt a szívem mást mond.  Döbbenetes, hogy az osztálytalálkozó óta mennyire kiegészültem Veled, mintha nem lenne köztünk földrajzi távolság ("félbolond állapot")! Érdekes paradoxon ez: bírni a leveled súlyát – konkrétan hullanak a könnyeim és remeg mindenem – , időközönként megkapni Téged, miközben már évtizedek óta a részem vagy.
Azt az érzést ringattam a néma hetek ideje alatt -  már ezzel is rengeteget adsz -, hogy biztos lehetek benne: áramlanak a gondolataink egymás felé.
Írok néhány sort (a legutóbbi olvasmányélményem). Katartikus, testhezálló:   
"Valami furcsa öröm töltötte el, melyhez hasonlót még sohasem érzett, mégis mintha, szüntelenül magában hordozva, évek óta erre várt volna. Hihetetlennek tűnt a számára, hogy ez alatt a hosszú idő alatt, e furcsa öröm megőrzésén és elrejtésén kívül, mást is tudott csinálni. Mi mindenre vagyunk képesek, gondolta. Felnőni, szeretni, gyereket szülni, megöregedni – és mindezt úgy, hogy közben, egy soha meg nem érkezett válasz vagy egy soha be nem fejezett gesztus végtelennek érzett ideje alatt, máshol vagyunk. Mennyi ösvényből áll, mi egyetlen útnak látszik, és mily különböző lépésekkel járjuk be azokat!"
(Alessandro Baricco: Mr. Gwyn)
Folyt. köv.
Puszi: X

                                                                                                                       
                                                                                                                                    2014. 09. 18.
folytatásos levéltöredék
                                                               Kedves Y!

Van kedved játszani? Nem is játék, komoly dolgok ezek. Írd meg, melyik helyeket szeretted Győrben, szívesen elmegyek oda! Ha azt is megírod, mikor vagy gondolatilag szabad, még időpontot is egyeztethetünk, úgy nem csak a múltadba sikerülne egy impresszió erejéig, idejéig belépnem, hanem jelenné varázsolhatjuk az "együttlétet".
Számomra a víz, a folyó közelsége létfontosságú. A Mosoni-Duna közelében lakunk, nem múlhat el úgy nap, hogy ne lássam. Imádom az esőt, szeretek esőben biciklizni. Gyerekkorom óta megbabonáz a vihar, az égdörgés, teljesen felvillanyoz a látvány és a hanghatás mindennel szembeni erőfölénye. Emlékszem, Neked és nekem Velence volt a kedvenc városunk. Még nem jártam ott. Azt együtt terveztük. Tudod, hogy időnként arról álmodozom, majd eljutunk oda?
Véremmé vált a zenéd.
Megint egy figyelemre méltó párhuzam: nekem is egy Tánc című szám jelent nagyon sokat, majd  elküldöm Neked.
Annyira szeretem a megtartásunk holdkórjárását az elengedésünk telítettségeinek vonzástörvényében! Kiváltságosnak érzem magam, hogy ekkora ajándékot kapok az élettől: élhetünk a történetünkben. Izgalmas folyamat ez, (szeml)élni, hogyan épül fel, hogyan áll össze a részekből az egész. Amikor annak idején észrevetted a magam által ejtett sebeket a kezemen, ennyit mondtál: 'majom'. Aztán évekig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Pörgős korszak kezdődött, feneketlen mélységekben jártam, veszélyes kísérletsorozatba vágtam a határfeszegetéssel. Részben belőlem fakadt, részben a körülményeimből, egyrészt utakat kerestem önvezérelve, másrészt menekültem. Érdekes volt az extraérzékeny személyiségemmel falakat döntögetni, mert fullasztóak, valamint falakat építeni, hogy védjenek. Mindezt többnyire egyszerre, a belső motorom által hajtva, ugyanakkor űzött szélmalomharcosként. Próbáltam mások - számomra érdekes - kérdésfeltevéseit és válaszkereséseit gátlásmentesen csomómentesre kotyvasztani az én feltételezéseimmel. Ínyenc kóstolgatás gyanánt nagykanállal enni a fűszereket. Úgy gondolom szerencsém van, hogy a  kavalkádból kiszűrhettem a tapasztalatokat, a tanulságokkal formálhattam magam. Évtizedeket éltem néhány év leforgása alatt, összességében épültem és erősödtem miatta, pedig el is veszhettem volna. Töredékesen múlt rajtam. Azóta is  érvényes kérdés számomra, honnan ered az az eszméletlenül nagy őserő, ami a jelentőségteljes pillanatokban bennünk-belőlünk mozgósítható? Gondolom, a vallásos embereknek készenkapott válaszuk van erre.
Most rohannom kell, de folytatom.
Sok puszi: X

                                                                                                                           2014. 09. 18.
                                                                                              
találkozó a gyalogoshídon 
                                                                                                       
                                                                 Kedves Y!

A gyalogoshídon – kis időeltolódással – fedték egymást a lépteink, én is naponta átmentem rajta. Meghat a lélekrokonság érzése, ami fűz Hozzád, és összeköt minket. Nagyon érzékenyen érint minden sorod. Szavaid finoman rárakódnak, ráilleszkednek a bennem lévő sejt(és)ekre, emlékekre, rejtelmekre, és létrejön az a különlegesen szép rétegződésű képződmény, melyet ismerni vélek. Összetéveszthetetlen eredetiségének kiviláglását szemlélem, lábujjhegyen veszem körbe, hogy zavartalanságában csodálhassam.
Akit eddig magamban hordoztam elszigetelve, és saját működésmódomban vettem róla tudomást, most kikívánkozott belőlem azért, hogy önálló életre kelve saját működésmódja által egyesülhessünk újra. Mintha az elveszett felemet találtam volna meg, de ez is paradoxon, mert mindeközben látlak, érezlek, észlellek különálló egészként. Sőt, ez igazán izgalmas: ennyi hallgatag év után a teljes életnagyságod megelevenedésének akkora ereje van, hogy a belső és külső történések együttes hatása miatt mozgósítanom kell az előző levelemben említett, rejtett tartalékokat is, hogy az önkéntelenségünk újjászül(et)ésének minden mozzanatára összpontosíthassak. Ezt az önkívüle(te)mig áthelyez(őd)ésedet, az összképet egyfolytában analizálom. Értelmezhető, mégis kimeríthetetlen, felfoghatatlan. A régről, régóta ismert állapotunk az újdonság erejével tör elő belőlem olyan intenzitással, ami megdöbbentő. Tényleg úgy vagyok vele, nehéz elhinni, hogy mindez igaz. Az esztétikai érzékem teljes kapacitással dolgozik: formálunk, és formálódunk egymás által, ahogy már írtam, ezek nem földi keretek, a közös forma újjászületése, alakulása teljesen elbűvöl.
Kérlek írj Magadról csapongó, keszekusza mindenfélét, ami jön, ahogy időd engedi!
Sok puszi: X

                                                                                                                            2014. 09. 19.
közös világunk
                                                                Kedves Y!

A rajzod gyönyörű, az a ló mesél a tekintetével!
Szeretem a világnak azokat a képeit, hangjait, színeit, ízeit, amelyeket kiragadsz belőle. Szeretem a képzettársításaidat. Nagy kincs, ha valaki megtalálja azokat az embereket, akikkel együtt rezonál. Tisztában vagyok azzal, ha én elkezdek egy mondatot, Te úgy tudod befejezni, hogy az a mondat nem csak értelmileg hiteles és igaz, hanem lélekből is szól. És ennek nem az a feltétele, hogy alaposan ismerjük egymást.
Annak idején megajándékoztál Magaddal, de az időkeret szűkreszabott volt, viszont azóta  is kereslek és megtalállak abban a tartományban, amibe 15 évesen együtt léptünk be.
Sok puszi: X

                                                                                                                                2014. 09. 22.
születésnapi csomag
                                                             Kedves Y!

Szeretettel köszöntelek születésnapodon!
Elküldöm néhány fotómat; finom részletek, apró hangulatmorzsák, szeretem őket.
És hallgasd meg a Ghymes: Tánc a hóban című számát!
Sok puszi: X

séta a Belvárosban
                                                              Kedves Y!

Jártál Győrben a Rütyi könyv-és CD boltjában? A Belvárosban működött egy eldugott udvarban. Igazi kincsesláda, sajnos csak múlt időben. Folyton égett nála a gyertya, Rütyi a szokásos fekete kantáros nadrágjában állt a pult mögött, és mindig kapható volt egy jóízű beszélgetésre. Sok könyvem származik onnan, szinte szelektálni sem kellett a kínálatából, csukott szemmel, találomra sem tudott mellényúlni az ember. Úgy tudom, a Te idődben hangsúlyosabb volt a zenei kínálata, csak azért kérdeztem, mert írtad, hogy sokat hallgatsz zenét. Én könyvmoly vagyok, rengeteget olvasok éjszaka, az alvásidőm rovására. Néha napközben is, a gyerkőc alvásidejében, a házimunka rovására, de ez életmentő elfoglaltság, hogy ne érezzem magam háztartási gépezetnek. Olvasás közben vagyok ízig-vérig ember, gondolkodó ember, nem "csak" anya, feleség. Persze ezekben a szerepekben is jócskán van intellektualizmus, de egy éjszakai randevúnak Hermann Hessével természetesen nem állok ellen.
Bízom benne, hogy eljutott Hozzád a képanyag, betartottam a mennyiségi keretet a küldhetőséget illetően. Azért a már emlegetett technika ördöge csempészhet porszemet a gépezetbe, bár már egész jóban vagyok vele, mármint a technikával. (Valamiért...) napi szinten áldozok a számítógép oltárán, és egyre többet jelent ez az elfoglaltság, szóval rugalmasodom. De nincs mosogatógépem, nincs tévénk, nincs okostelefonunk, nincs jogsim. Tudatosan. Biciklivel faljuk a kilométereket. Viszont a mosógéppel és a zöldségcentrifugával közeli a kapcsolatom.
A nyáron befogadott verebünk életét nem sikerült megmenteni, legyőzték a belső sérülései. Ismét egy tapasztalat, hogy a kötődés mélységét nem az együtt töltött idő mennyisége adja. Az alatt a néhány nap alatt, amit velünk megélt, teljes értékű családtaggá vált, nehéz volt a búcsú, másmilyen elengedésben bíztunk. Most két lárvánk van, nálunk bábozódtak be, figyeljük az átalakulásukat. Szender lepkékké válva fognak majd kirepülni.
Milyen filmekkel kompenzálsz? Sajnos ez a szelete hiányos az életemnek, pedig nagy a     kultúrszomjam. Megszűnt a Rómer házban a művészmozi. Voltál ott? Mostanság nincs igényes alternatíva. Nehéz a számízének megfelelő filmekhez jutnom, régen faltam a művészfilmeket, mára már a degenerált emberek vergődésétől elment az étvágyam, ugyanakkor az amerikai típusú szájbarágástól egyenesen undorodom. Az az alapelvem, elvárásom, hogy engem, mint befogadót, alaposan dolgoztasson meg bárminemű alkotás. Nem kiszolgálásra vágyom, hanem lelki-szellemi munkára. Imádok rácsodálkozni a sokszínűségre, de nem kiégést akarok érezni, hanem az értékek által szeretnék töltődni. Két nagy kedvencem volt régen, amiket ma is nagyon elismerek: A Cementkert és az Álmodozók című filmek. Egy ideje az Amelie csodálatos élete és Az élet szép a számontartott, kijelölt dobogósaim.
Bocs, hogy így ostromollak a leveleimmel, de a monologizálásom Feléd lassan átkúszik a bolond állapotba, ha írok, az majdnem beszélgetés.
Sok puszi: X

                                                                                                                                       2014. 09. 25.
levelek és levelek
                                                                 Kedves Y!

Ma újra elolvastam a gimiben írt leveleidet. Hazudnék, ha azt írnám, hogy leperegtek rólam a soraid. Az idő csak befed dolgokat, érzéseket, történéseket, amik aztán – alkalom adtán – képesek a maguk meztelen igazságában megmutatkozni. Érdekes ugyanazt a tehetetlenséget átélni, amit akkor éreztem. Annyira ragaszkodtam Hozzád, és el kellett, hogy engedjelek. Sajnálom, hogy túl sok voltam, és azt is, hogy túl kevés! Én rengeteg lehetőséget láttam bennünk, és a záró mondataink utáni időszak, hogy nap mint nap látlak, mindennapos szívenszúrással járt. Ezt úgy éltem túl, hogy beleugrottam egy másik kapcsolatba egy nagy vagánnyal, aki küzdősportot tanult, cigarettázott, és a fogával nyitotta ki a sörösüveget. Vérző szájjal csókolt, mert utcai verekedésekből jött. És a szétesett családjában együtt használta az apjával a pillanatadta nőket, akiket az apja hajtott fel. Hogy az a fiú mit látott bennem? Valószínűleg az voltam az életében, akinek megmutathatta a jobbik énjét, azt, amilyen normális keretek között lehetett volna. Persze a körülmények nem adnak mentséget, de egy 16 éves kamasz a nagy dacával megrögzött önsorsrontó lehet. Birtokolt testileg és lelkileg. És tudod, mit éreztem? Hogy mindazt, amit neki ajándékozok magamból, igazából Neked szerettem volna adni! Ezeket nem azért írtam le, hogy lelkiismeret-furdalást generáljak Benned. Csak ez is a történetünk része, egy szelet a sokéves, hírzárlatos időszakból.
Tetszik, hogy dobolsz! Szeretem a karakterességedet!
Én Pál Utcai Fiúk koncertre megyek októberben, az első PUF koncerten 1991-ben voltam.
Sok puszi: X

Két test egy női gondolatban.
Két test egy férfi gondolatban.
Egy megtestesült érzés egy férfi és egy női gondolatban.
Időtálló érzések.
Lépések az érzések felé.
Időtálló lépések.
Lépések az időben.
Időjáték.
Időjáték.
Játékidő.
Nem csupán ők játszanak az idővel, hanem az idő is játszik velük.
Behatárolta az érvényesülést, meghatározta a játékszabályokat azzal, ahogyan és amikor létrehozott két találkozási lehetőséget:
egy túl korait, és egy túl későit.
Csak/de az igény egymásra maradandó.

                                                      A (túl) korai találkozás
Csak nőjön, vastagodjon, rétegeződjön a beburkolózásaik héja, ami elválasztja őket egymástól!
Csak telne, múlna már az idő, ami a történtektől való távolságot hivatott növelni!
Kinn a tóparton még közös volt a tánc. Benn az egymástól való eltáncolás lépéspróbái kezdődnek. A belső falak között mindennapossá válik a gyakorlás. A mentális belső falak be-határ-oltságában, valamint az osztályterem falainak meg-határ-ozottságában hamar beidegződnek, rutinszerűvé lesznek a kezdeti kényszeredett elmozdulások. Hideggé lett – tett válaszreakciók, válaszlépések. Nincs közös irány, csak közös (hallgatólagos) irányelv: el egymástól! El az egyik fájdalmától, el a másik önvádjától!
Az elengedés folyamatában csupán részleges a megkönnyebbülés, mert a lelkiismeret nem elhagyható; szorosan zárul a begombolt kockás ing.
A tények kész(í)tette belátás világrajöttének kínkeservével küzd a lány: nincs más választása, mint elengedni Őt, akinek mennie kell más megoldások felé. Keze engedi, lelke tartja. Kapaszkodik befelé görcsös ragaszkodással, hiszen mindent nem engedhet el! Kilátástalan az emlékein kívüli élettér.
Egyedül bolyong üres termeiben annak a maradandóságnak, amit együtt fedeztek fel. Kéz a kézben történő sétáik alatt, valahányszor ketten lépdeltek megilletődötten a mentsvárukban, felismeréssé nőtte ki magát a kezdeti sejtelem, hogy a(z) (el)rendezettségben már készek a formák, amikhez ők csak a kézszorításuk erejét tehetik hozzá, ám ez a Minden, amit hozzátehetnek. A térnyerés kialakításába véletlenek is belejátszanak, ám rendszerbe szerveződésük szándékoltságot feltételez, amire közös volt a rácsodálkozásuk. A Megalkotottság felismerésének megrendítő ereje az övék, csak az övék, beavatást nyertek, belépést a gyönyörű épületbe, aminek falaira közösen festettek képeket.
Hideglelésére nincs enyhület.
Egyedül ténfereg.
Keres.
Elveszített.
Veszített.
A műemlék emlékművé absztrahálódott, deformálódott.
Későőszi hiábavalóság csontighatoló dermedéséhez nem fér kétség.
Visszavonhatatlan a hervadás.
Elválásuk lelombozító erőteljességét önmérséklésére fordítja.
Önmegtartó önmegtagadással az érzékelhetetlenségbe szívja vissza életnedveit.
A gubacslétbe bábozódó kényszerképződése folytán (el)viseli szárnyaszegettségét.
Kiszáradt falevélként, a megkegyelmezés ujjai közül szétmorzsolva hullana le, bele a tóba, céltalanul dobáltatva a hullámok hátán.

Minden elmosódik, tompák a fények, a szunnyadás hamuszínében megkülönböztethetetlen napok egyhangúságán keresztül vonszolva magát őrli porrá ábrándjait.
Már nem kutat lábnyomok után.
Már nem keresi túlélőnek hitt beteljesülésüket.
Elveszettségükben vesztegel.
A kockás ing látványakor érez olyan nyilallást, ami mélyebbre már nem hatolhatna benne. Gyomra összeugrik, szíve őrjöng odabent. Mi tartja ilyenkor egyben?
Miért nem tör ő is ki magából, mint ahogy a történetük szabadult feldúsulásától?
Miért nem tör ő is ki magából, kiokádva a keserűséget, a fortyogó önmarcangolást?
Megszokja az állandósult, kénes ízt a torkában.
Néha mond valamit másoknak, de azok nem az ő szavai. Nap mint nap magára erőltetni az önfegyelem egyenruháját, hogy beleolvadjon a létszerűségbe, hogy valamelyest működtetni tudja azt, ami már nem érdekli, micsoda lehetetlenség! Hiába a belátás - hogy nincs tovább -, a tudata szorosan zárva tartja ezt a tényt. Izzani, tombolni akar, ha Vele nem, ha a szerelem hevében nem teheti, akkor szerelemittasan egyedül, fájdalommartan gyötrődni egyedül. Harcolni akar, ha Érte nem, hát tehetetlenségében, magában – önmagával. Bekeríteni, sarokba szorítani, támadni, vezekelni, ostorozni... magát, amiért nem szerethető. És mindeközben itt van, benne lüktet az az ősi erő, ami Felé lökné. Valamennyi felismerése, rezzenése, szemlehúnyása, minden összeköttetés, amin keresztül a világ megérinti őt, minden felület, amivel érzékeli az érintettséget, nem a sajátja, hanem az Övé! Mit érnek az észrevételek, ha nem oszthatja meg Vele? Nem kell a világ beáramlása, ha nem tükrözheti Számára vissza a szerethetőt, az érdemlegest, a különlegest! Mit kezdjen mindezzel, mindennel Nélküle? Kérdő tekintetét nincs bátorsága Rá emelni. Szenved a magában rekedés miatt, hiszen mindenét Neki adná. A csigalassúsággal vánszorgó időben hol az a pillanat, amikor megérti, hogy mi miért történt?
Görcsös ragaszkodással markol, nem enged. A mértéktartás kényszerzubbonyában értéktartás megy végbe. A kettőjükre szabott szűkös időkeret egyvalamihez elégnek bizonyul. A határait meghaladó kavarodottságban is kristálytisztán tudja és érzi: mentenie, óvnia kell! Az érintések égette lenyomatok a bőrén, szavaik összefonódottsága és szétválaszthatatlansága, zsigeri beidegződéseik azonossága, lépéseik harmóniája érvényesek, mert értékhordozásuk megkérdőjelezhetetlen. Bevésődéseik nem hagyhatók mögöttük! Élményeik rajzolata nem csupán az életútjukra képződött, hanem a lelkükbe is beleírta magát. Alaposabban és mélyrehatóbban annál, hogy a fájdalom hevében kitörlődjön, vagy az idő múlásával fakuljon, és kikopjon belőle! Milyen paradoxon: pont azért elviselhetetlen, hogy nincsenek többé egymásnak, hogy nem folytatódik a történetük, mert annyira ígéretes volt - szabadulni kellene a világuktól, palackba zárni, tóba hajítani, mert kínzóan mardosó a többlete -, és pont azért letehetetlen, eldobhatatlan az, ami kettőjükből lett, mert minősége, finom szemcséjű megalkotottsága miatt pótolhatatlan, végérvényes.
Őrzi a kincset, amire rátaláltak, amit felismertek, amit létrehoztak, ami a lénye lényege, szíve dobbanása. Nem dobozolja be, nem képez behatárolható bentlévőséget, hanem eltelíti, elteríti magában: sejtalkotó, véráramoltató, rejtett lényegisége lesz, hiszen az volt eddig is, de ezentúl egyáramú, egyirányú; nincs megoszthatóság, nincs átáramoltatás, nincs közös rezonancia. Nincs egység, csak egyezség van. De mit kezdjen a szerelmével? A Neki szánt mozdulatokkal? Az ölelés szándéka felhalmozódik benne, egyszer majd szétszakítja, egy óvatlan pillanatban szétrobbantja, meddig lehet még magában tartani, visszagyömöszölni a kikívánkozó testigényt? Hová kiáltsa, kinek címezze a Hozzá szóló szavait, amiket naphosszat rögeszmésként mormol magában? Az ismétlések nem gyógyító, nyugtató mantrák, nem csendesítik le a kényszermonológok tajtékzását. Torkukszakadtából tépik, marják, marcangolják, falják egymást benne a szavak: préselődnek, egymás eleven húsába vájnak a zsúfoltság miatti frusztrációban. Torlódnak, de nincs kiáramlás, hiszen csak egyvalaki értené őket, mert csak Őhozzá szólnak.
Nem akar értelmezni.
Védelmezni akar.
Benne reked a ziháló megbokrosodása.
Meddig és hogyan tartható mindez féken?

Már valaki másra figyel. Belesodródott egy fiú kitárt karjaiba. Lehetőség valami újra, valami egészen különbözőre. Egy kezdet. Egy (el)választás. Ösztönösen választ egy teljesen eltér(ít)őt. Belekerül egy, az illúzióit aprópénzre váltott közegbe. Olyan túlélők közé, akik már nem visznek és nem gyártanak igazolást a hiányzásaikhoz. Elboldogulásuk valahogyanját szívósan váltják valóra. Akik hangosan önrendelkeznek kártérítéseik felett, vagy az életnek benyújtott számláik kiegyenlítődésekor történt koccintás mámorát rég feledve vannak túl a másnapok elviselésén. Nincs önáltatás, nincs önféltés, nincs önbecsülés. Szereti, óvja, védi ezt az elvadult, nagy kamaszt, akit nem tud kitépni a sorsából. Osztozik hát vele a sorsán. Vállalva minden velejáróját, mert állhatatos és elszánt ez a fiú, aki ekkora erőbevetéssel dacol a világgal, kiküzdve magát az örvényből, ám túlpörögvén beleszédül újabb zavaros mélységek tátogó, éhes torkába. Együtt vezeklés ez, könnynyelős, de vállrándítós pörölés az élet katarzismentes peremvidékén a démonokkal, rossz szellemekkel. Ez kell most a lánynak, semmi fennköltség. Nincs a halakat a csillagokkal összekötő gyönyörű ív, nincs meg a rácsodálkozás szépsége. Most más kell! Kell a saját vére. Kell a másiké. Kell a hús – vér valóság. Kell az izmos test akaratossága, a nyers erő tettrekészsége, kell a magabiztos szándék: vegye, vigye, érezze, élvezze! Forrófejű, vad összeborulás. Ökölbeszorított, közös dac, el nem engedés. A lány újabb megfájdulása a könyörtelenségben. Ismeri saját körülményeiből, és átélte már Vele is, amikor a kockás ing alatt rejtegetett lélek sorsverte szépségességét csodálta, ölelte, borogatta, engesztelte.
Most valami számonkérhetetlen történik vele. Egy kimerevedett pillanatban ül a hálószobában a vágyizzadt ágyon, ölében a harcedzett fiú fejét tartva, ujjaival a sebhely környékét simogatva. Az ablakon néz ki, a törött üveg hatalmas résén keresztül, ami az apa-fia konfliktus egyik csattanójént képezi rés(z)ét a tisztánlátásnak. Bámul bele a sötét ég nyugalmába, és egy szemvillanásig, egy pillantásnyi időre tekintete felfedezi a nem is oly régen Tőle kapott csillagpárt, akik vigyázni hivatottak rá...
Hogy ki is ő ennek a jelenlegi fiúnak az életében? Enyhülés a viharvertségben, szelídség a felkorbácsolt élettérben, megnyugvás két kihívás közt, a jóleső leplezetlenség a magukból kifordult viszonyrendszerekben. Előtte feltárhatja ez a fiú a tekintete nyíltságát, a lánnyal egészként élheti meg azt a részét, ami a körülményei miatt nélküle csonkul. Megmutathatja azt, milyen is lehetne valójában. A lány teljes értékű felmentést ad neki, hiszen egyéni felelősség ide vagy oda, egy szárnybontogató kamasz háttértámasz nélküli vergődő szárnyaszegettsége szívbemarkoló érzéssel, aggodalommal tölti el. Nehéz számára az a tudat, hogy szerelme, segítsége csupán részleges lehet.
Odaad mindent magából, megkap mindent a másikból, nem kellenek határok, a határkijelölés kockázat, a várakoztatás kockázat, azon most ne múlhasson semmi, mert nem akar megint elveszíteni! Olyan kedves, védő, vigyázó, gyengéd a fiú szerelme, a lány Biztonságot remél, akar, biztonságot hajszol, bármi áron. Befogadja a fiút, megtapasztal mindenestől szeretni, megtanul szeretve lenni. Beavattatott a fiú lelki-testi meztelenségébe, egész testtel viszonozza a kiválasztottságát. Adni akar. De mindeközben egy csillagpár óvó tekintete a kitört ablak résén át akadálytalanul hatol be, és leleplezi a gondosan takargatott fel-és beismerést, hogy mindazt, amit szerelemittasan ennek a fiúnak ad magából, valójában másnak, Neki szerette volna ajándékozni...
És még mindig 15 éves.