Kacskaszentmihályi incidens

Írta: Péterfia Áron

---

Közzétéve 3 hónapja

Megtekintések száma: 496

---

---

Kacskaszentmihályi incidens

 

 

Egy őszi délelőttön, a téridő egy kivételes és soha meg nem ismételhető pillanatában, négy férfi materializálódott a kacskaszentmihányi vasútállomás területén. Négy férfi, semmi közös nem volt bennük nemüket kivéve, mégis események egyedi láncolatát indította el találkozásuk.

1. A hangosbemondó

A hangosbemondó fiatal, harmincas ifjú bölcsészes beütéssel: haja dús fürtökben lógott, sodorta a cigit és a bemondások között Kunderát olvasott. Alapvetően életunt volt, nem szerette állását, mégsem mert dobbantani, félt a nagyvárosba költözni; jelenleg elvált anyja házában élt annak minden áldásával és átkával. Ám ma reggel elhatározta: ki fogja rúgatni magát. Belegondolt a hogyantovábba, de nem jutott messzire. Homályos sejtések egy albérletről, talán csak egy szobáról, és valami neki való állás. Hogy az mi lenne, maga sem tudta, ugyanis hetente másról álmodozott. Volt filmrendező, fordító, művészettörténész, festő, író, persze csak álmában. Egyiket sem próbálta még, így nem is tudta, milyen hangos dörejjel tudnak leomlani a légvárak is.

Mindenesetre azt a stratégiát választotta, hogy hülyeségeket fog bemondani. Jó ötletnek tűnt. Így, amikor megkapta az értesítést, hogy a szegedi személyvonat egy órát késik, csak ennyit mondott: „Figyelem, figyelem! Nagy örömmel értesítem a tisztelt utazóközönséget, hogy a szegedi személyvonat előreláthatólag 60 percet késik. Szíves elnézésüket kérjük a késésért! Töltsék kellemesen nyomorult létük ezen óráját, belegondolva, hogy mennyire rövid is az élet!”

Ezek után hátradőlt, kinyitotta Kunderát a könyvjelzőnél, és várta az állomásfőnök hívását.

1. A kéregető

A kéregető hosszú évek óta kéregetett az állomáson, és az évek folyamán kialakult benne az a meggyőződés, hogy az emberek irigyek. Ennek megfelelően utálta is őket. Különösen a fogyatékosokat. Némelyeket meglephet ez, hisz ő maga is bal szemére vak volt. Szilárd meggyőződése volt, hogy a fogyatékosok kevesebbet dobnak kis műanyag pohárkájába, mint az egészségesek. Egy félórás beszélgetés egy pszichológussal rádöbbenthette volna, hogy tulajdonképpen önmagát gyűlöli, és ezért gyűlöli a többi fogyatékost, de nem állt azon a szellemi szinten, hogy pszichológust keressen, mert „ő nem hülye.”

1. A várakozó utas

A várakozó utas magas, vékony férfi volt ötvenes évei végén. És süketnéma. A Süketnémák 27. Országos Konferenciájára utazott. Hosszú barna ballonkabátot és fekete kalapot viselt. A kabát alatt szürke öltöny, olcsó, konfekció. Ennyi elrettentő stílustalanság láttán egy külső szemlélő azt vélhette: ez a férfi el akar vegyülni a tömegben, s valóban az utas célja egyértelmű volt: sehol sem kelteni feltűnést, láthatatlanná válni.

A hangosbemondó szavait természetesen nem hallotta, így amint beköszöntött 10:35, egyre nyugtalanabbul tekintgetett karórájára.

1. A kalauz

A kalauz nem volt százas. A legképtelenebb dolgokat találta ki és vitte véghez, mégsem kapott retorziót, az állomásfőnök unokaöccse volt. Annyit értett, hogy ha mindenki le- és felszállt, fújja meg a sípot és emelje fel a tárcsát a Zöld oldalával, így balesetet soha nem okozott. A mai nap éppen az a képzete támadt, hogy tárcsája egy palacsintasütő és őrá vár a feladat, hogy megsüsse a palacsintát. Reggel be is ugrott a közértbe és bevásárolt: lisztet, tejet, cukrot, sót, mindenfélét, ami a sütéshez kellhet. 10 óra körül rakott egy kis tárbortüzet és elkezdett alámelegíteni a serpenyőnek. Közben egy kis asztalon összegyúrta a hozzávalókat és boldogan fütyörészni kezdett. Mennyire imádta a palacsintát! A serpenyő aljáról elkezdett csöpögni a zöld gumiváz.

 

Így érte e négy embert a háromnegyed tizenegy, amikor az események mozgásba lendültek. Az utas úgy vélte, ideje megkérdeznie a kalauzt, hogy mi hír a szegedi személyről. Odalépett volna, ám a kéregető gáncsot vetett. „Végre, végre” - érezte, „végre valamit vissza tudok adni a nyomorúságból.” - érezte megkönnyebbülten. Az utas előredőlve belebukfencezett a palacsintás kisasztalba, lefejelte, majd eldőlt.

Furcsa volt a csend, ami a jelenetre telepedett. Az áldozat nem adott ki hangot, a koldus meg a kaller a meglepetéstől némult el.

A koldusban ekkor történt valami. A vérző fejű, ájult férfi láttán valami új érzés kezdett körvonalazódni a szívében, amit még nem ismert. A részvétteli szánalom volt az. Nézte a füvön fekvő férfit, a sebet a homlokán, szivárgott belőle a vér. Olyat érzett, amit még nem, nevezetesen, hogy segíteni kéne rajta. Bekötözni a fejét, elállítani a vérzést és életet lehelni az ájult szerencsétlenbe. Gondolatait tett követte és feltápászkodott kuporgó pozíciójából. Ekkor látszott, hogy mekkora méretei voltak: vagy 192 cm magas volt, hosszú, krisztusi hajjal és szakállal. Besietett a wc-be, és kihozott egy tekercs wc papírt. Ügyesen darabokra tépkedte, már megmosott kezével lenyálazta a seb környékét, és felhelyezte a kötést, amit nadrágja egyik szárából készített. A kalauz tátott szájjal bámulta a jelenetet. Közben megérezte az égett gumi szagát és leesett neki, hogy a tárcsa két oldalán gumi karikákból ragasztották oda a piros és zöld kört. A ráloccsantott palacsintatészta szép lassan lefolyt a piros oldalról, szépen le a fűbe. Mérges lett önmagára, hogy hogy lehet ennyire kontár és bosszúsan csapta a serpenyőt a tűzbe.

A hangosbemondó elunta Kunderát és az ablakon kihajolva nézelődött új élmények után. A tűzbecsapott serpenyő szikrákat szórt szét a szélrózsa minden irányába, ezen halkan felnevetett, majd felvette kabátját, és a kis társaság felé indult.

 

 +1. Az állomásfőnök

Az állomásfőnök, Jani bá', kis, kövér emberke volt, őszülő hajjal, pár évvel a nyugdíjazása előtt. A szeme értelmesen csillogott, az arcán humor és melankólia nyomai látszottak. Igazán aggódott az állomás sorsáért, szívén viselte a rá bízott feladatot.

Folyamatosan aggódott unokaöccséért, aki - úgy gondolta - bármikor tragédiát okozhatott, ám nővérének tett esküjét így sem változtatta meg: vigyáz a fiúra, amíg erejéből futja.

Ám ezen a reggelen más gondja is akadt: Andris, a hangosbemondó elkezdett hülyeségeket beszélni a mikrofonba, aminek egyelőre négy tanúja volt, ám nem hagyhatta, hogy a helyzet tovább fokozódjon. Kezébe vette az irányítást és sürgős léptekkel a bemondói szobába indult, hogy kérdőre vonja a csélcsap ifjút. Első gondolata az volt, hogy a hülyeség talán ragályos, és unokaöccsétől kapta el a kórt. Aztán elhessegetve e gondolatot elhatározta, hogy nem hagyatkozik előfeltevésekre, hanem inkább maga bizonyosodik meg az igazságról.

András kirúgása félelemmel töltötte el. Honnan fog használható irodistát találni?

A dél-magyarországi régió, ahol Kacskaszentmihály is feküdt, már így is súlyos munkaerőhiánnyal küszködött. Az eszesebb gyerekek mind Pestre mentek, a bátrabbak pedig külföldre. Tipikus falusi életkép: elvándorlás a városokba, külföldre.

Mikor a forgalmi szobába toppant, meglepve vette tudomásul, hogy az üres, az ablak kitárva, az őszi szellő lobogtatta a függönyöket. Kinézett az ablakon és konstatálta, hogy András lent cigizett és beszélgetett unokaöccsével. Látott még egy bekötött fejű egyént, és a jól ismert kéregetőt, akit szánalomra sem méltatott.

Megindult hát lefelé, hogy szóban kérje számon az elhangzottakat.

 

• Szia, András, jó reggelt!
• Jó reggelt, Főnök!
• Megtudhatnám, mi volt ez a tájékoztatás a késő szegediről?
• Hát... - vakarta meg tarkóját András – úgy gondoltam, itt az ideje, hogy a mélyebb igazságok felé fordítsam a nagyérdemű figyelmét.
• Oké, ezért még számolunk, de... - hirtelen megpillantotta az épp összetákolt fejű utast, aki már eszméletét is visszanyerte. A kisasztal lábának dőlve ült a földön és fogta a homlokát.
• Elnézést, Uram, jól van? - kérdezte. Semmi válasz. Megismételte a kérdést: - Uram, mondja, jól van?
• Nem beszél. - szólt a kéregető. - Valószínűleg süketnéma.

Az állomásfőnök az utas távolba meredő szemei elé állt, és integetni kezdett. Az felriadt kábaságából, és rápillantott Jani bá'-ra. Pár pillanatig bámulta, majd visszaintegetett. Ettől az állomásfőnök nem lett okosabb, de azt tisztán látta, hogy a dolgok körülbelül rendben vannak, az utas szeméből áradó fény megnyugtatta, hogy nem szenvedett maradandó agykárosodást. Az lenne csak a címlapsztori Kacskának.

• Mi történt vele? - kérdezte unokaöccsét.
• Odaégett!
• Micsoda?
• A palacsinta, a tűzben. Megégett.
• Nem, úgy értem, mi történt ezzel az emberrel?
• Lefejelte az asztalomat.
• Hogyan?
• Mondom, lefejelte az asztalomat és elájult.
• De miért fejelte le? - erőltette tovább Jani bá'.
• Az én hibám. - vette át a szót a kéregető. - Elgáncsoltam.
• De miért?
• Nem tudom. - válaszolt a kéregető és a távolba révedt.
• Itt mindenki megbolondult? - fohászkodott az éghez a főnök.
• Nézze, Főnök! - kezdte Andris, - itt mindenkinek megvan a jó oka a cselekvésre. Ez egy ilyen világ. Mit vár egy süketnémától? Hogy szólaljon meg és magyarázza el az esetet. Vagy lássuk lökött unokaöccsét. Tőle sem várhatunk százas választ. Valószínűleg a kéregető lehet az eset kulcsa. De ő katatóniába esett. Talán sosem tudjuk meg, mi történt itt 5 perccel ezelőtt. De lényeg ez? Szitál az eső, a felhők mögül néha előbújik a szeptemberi nap. Nem elég ennyi? - kérdezte a költői lelkületű hangosbemondó.
• Oké. Hát ne várjunk megfejtést az esetről. De mit hadováltál te az előbb a hangosba?
• Hát, hogy a lét rövidke, és meg kéne élnünk minden órát, még azokat is, amelyeket várakozással töltünk.
• És hallotta ezt süketnéma barátunk? - kérdezte gúnyosan a főnök.
• Hát... Nem. - sóhajtotta Andris. - Ő éppen nem.
• Akkor miért nem mész vissza a szolgálati szobába dolgozni, hogy megéld a jelent, ahelyett, hogy kéretlenül osztod az észt?
• Ööö, igenis.

A főnök lent maradt és derékra tett kézzel csóválta a fejét.

Andris lassan felfelé ballagott és úgy érezte, tanult valamit.

A kalauz tátott szájjal nézte a tüzet.

A kéregető mozdulatlanul és dermedten ült, szívében új érzések emlékei tolultak fel, szeretetről, fájdalomról, együttérzésről és a legmélyebb bánatról, ami van a világon. Tudta, hogy most már semmi sem lesz a régi.

Az utas lassan feltápászkodott és cetli, valamint toll segítségével útmutatást kért az állomásfőnöktől a vonat késéséről.