Az a szép, fényes éjszaka
Írta: Szabó Magda
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 295
Az a szép, fényes éjszaka
Megszületett.
A folyamat jobban fájt, mint képzelte, először találkozott közvetlenül az emberi test szenvedésével, s mert az volt, aki, a kín érzékelésekor azonnal az anyjára gondolt, hogy annak mi juthatott a gyötrelemből ilyen keservesen hosszú vándorlás és kezdetben szinte reménytelen szálláskeresés után. Felsírt, ahogy más csecsemők, hisz az akarat emberi megnyilvánulást kívánt tőle, de tudta, a különleges állapot, hogy még mindig el képes választani valódi mivoltát újszülött formájától, végéhez közeledik, már csak percekig érzékelheti a tizenkét dimenziót, rövidesen bezárulnak előtte az időfolyosók is, és csak halála közeledése hasít majd újra rést a földi kárpiton körötte, mikor már felismerte és betöltötte küldetését.
Kicsit megmozdította a fejét, hiszen látott, amire más csecsemő közvetlen a világba kerülésekor még képtelen. Körülhordta a pillantását, részleteiben is érzékelni kívánta ezt az éjszakát, amelyet majd az ő születéséről neveznek el mindenféle nyelveken, és úgy tartanak számon, hogy az ő napja. Szóval ilyen Júdea, és ez itt testi szemmel Efrata Betlehem.
Átlátott a falon is, túl a lakott, jelenleg túlzsúfolt terület házain, minden sugárzott a mezőn, ott voltak a pásztorok, az angyal, s mindjük felett a csillag. A közvetített üzenet, a pásztorkürtök és az égi seregek zengése csak az ő füléig jutott el, mert a körötte lévők idebenn abból a távolságból nem hallhatták az ígéretet, másra is figyeltek egyébként, ővele volt itt elfoglalva mindenki, persze hogy ő az egyedüli, aki mindent érzékel. Olyan hangerővel érte el szöveg és dallam, hogy szinte szúrta a hang, odakapott a fejéhez. Védelem – mondta benne az addig ismeretlen test reflexe, és kezével is, pillantásával is az anyját kereste, akit annak kiválasztásától ismert, de most fogta fel először pórusaival, tapintásával bőre melegét, enyhítő közelségét. Az anyja, ahogy megmoccant a karjában, azonnal feljebb emelte és erősebben szorította magához, arcán, langyos ifjú testén még alig szikkadt az életadás verejtéke. „Sírt szegény – gondolta az újszülött –, bizony, sírt, hallottam. És mennyit fog még sírni miattam, miféle árnyékok között, amelyekben csak a saját arca világít, mekkora terhek és szűkölő aggodalom súlya alatt. Kezdettől sejthette, milyen lesz a jövő, hiszen nem szokott liliomos angyal üzenettel meghajolni akárki hajadon szobájában, s ha mégis megteszi, megérzi a kiválasztott, hogy ezentúl új törvények szabályozzák majd az életét, s nem valószínű, hogy ezek csak az anyai öröm és önfeledtség mosolygó óráinak jelzései.” „Könny – ismételte magában a szót –, ezzel kezdődik minden, s nyilván ezzel végződik is, saját könnyemmel, a másokéval. Anyám, túl erős és éles ez a sok nesz, mindent külön is hallok és egyszerre is.” Felfigyelt a váratlan mozdulatra, anyja hirtelen két tenyere öblével takarta el a füleit, pedig ő csak felnyöszörgött, nem volt szabad szóval jeleznie, mi zavarja, s az mégis megérezte, mitől szenved. „Mivel értetek ti, anyák, te, kiválasztott, és a többi, akinek nincsen, nem lesz neve a történelemben? A lelketekkel?”
Álmosodott, ez is merőben ismeretlen élmény volt, kielemezni, mit jeleznek súlyosodó szemhéjai, de nem engedett a zsongító érzésnek, még ott voltak körötte Efrata Betlehem friss képei mellett a megszokott dimenziók is, nem engedte el őket, kapaszkodott a kettős érzékelésbe. A füle már váltott, nem érzett fájdalmat, új arc hajolt hozzá, bölcs, szelíd, kicsit szomorú, nem fiatal szemek vizsgálták rajta a frissen ráadott könnyű kelmét, aztán munkában megvastagodott, biztonságos ujjak kiegészítették az öltözékét valami puha, könnyű gyapjúdarabbal. Jólesett, bár eddig se fázott, zsúfolt volt a helyiség, ember és állat kigőzölgése érződött, és még valami, ami kellemes volt az orrának: szénaillat. „Az nem jó hely – hallotta nevelőapját, ahogy az anyjának magyaráz –, az állatok odaszoktak, mert az a legépebb rész, nem hull ki semmi a takarmányból, majd bökdösni fogják, az arcába lehelnek, oda nem teszem. De az a csorba szöglet ott hátul üres, oda szénát se raktak, látod, mert letört az eleje, ott elkerítek neki egy kis helyet, az védett, az a sarok. Talán akad itt valami deszkadarab, rendbe hozom a szögletet, akkor nem esik ki.” Zizegetett az alom, ahogy az ács meg-megemelte, a csecsemő követte a szemével, látta, amint csakugyan lel valami lécet, s már csengtek az iszákból kikeresett, útközbeni munkára szánt szegek, dolgozott a kisbalta, a kalapács. Az ács híres volt a munkájáról, most sem akárhogy dolgozott, a jászolsarok ép volt már, letört külső oldalán ügyes kis keresztben összeillesztett fácskák oltalmazzák majd a szénaágyban az ott fekvőt az állatok kíváncsisága vagy mohósága ellen. Az újszülött végigborzongott, mikor a kis oszlopokat látta. „Honnan tudná – gondolta –, mikor csak mi tudjuk, mi, hárman egyek, ő honnan tudhatná, mikor tilos tudnia. Ez már a test jelzése, a testem teszi, hogy riaszt az a forma, hogy az iszony kiüt rajtam, nyirkos a homlokom, míg nézem a mintát: hosszabb léc, kurtább léc, egy helyütt egybefogja a szög, a metszési ponton. Csakhogy hol van még térben és időben ez a kellék, a mai éjszakának nem a baltaütés a vezérdallama, hanem az ének. Ez a kereszt a pászkaünnephez tartozik, a lécecskék feszesen állnak, mint a katonák. Majd lesznek katonák is, de nem most, nem ma éjjel, és nem itt.”
Még nem tették különös bölcsőjébe. Az ács végigtapogatta a szénát, törek ne kerüljön a szálak közé, anyja meg kendője sarkával itatni kezdte a nedvességet az újszülött homlokán. Gyér fény mellett voltak odabenn, rőtes volt a láng rezgése, a verejtékcseppek úgy gyöngyöztek a csecsemő bőrén, mint a tüskenyomok. Ő tudta, milyennek látja most, milyen csupa seb homlokúnak az anyja, szerette volna megnyugtatni, de tilos volt jeleznie, még szánalomból is, nem mondhatta, hogy ne rettegjen, mert a fény játszik vele, amit lát, nem valóság, még sokáig nem az, egyszer persze elhozza az idő, mely akkor betelik, de egyelőre a harsonák éjszakája van, az ujjongó mezőké és meghökkent palotáké.
Megváltoztatta látássíkját, figyelme most a főváros felé fordult, a főpap már aludt, a papi rendek is, kivéve az őröket, és a Templom is ébren volt, a Templom sose aludt, mintha fala és drágakövei és villogó sima áldozati oltárai mind a távolba füleltek volna, hallják-e már, amire várnak. Az újszülött jól megnézte a templomudvart is, amelyen egyszer ott áll majd nappali fényben, és körötte hullámzik a tömeg. Anyja újra fogta kendője csücskét, és ismét megtörölgette a kis fejet, hisz nem tudta, mit mond annak egy más idősík más terében a templomudvar, mint ahogy azt sem képzelhette, hogy a fiú az ölében Heródes király szárnysegédjét látja most, amint a rezidencia őrszobáján az ügyeletes római tisztet faggatja az udvari jós kíséretében, hogyan lehetséges, hogy idegen tudósok vagy államfők, ki tudja, kik, anélkül lépték át a határt, hogy a királyi udvartartást előre értesítették volna, de ha már megtörtént, miért nem irányították őket ismeretlen úti céljuk helyett a fővárosba. Ráncos lett a bőr a csepp homlokon, az anya megint megpróbálta elsimítani az izgalom számára érthetetlen jelzéseit, ő nem hallotta, hogy ordít a római tiszt Heródes szárnysegédjére, aki amúgy is gyűlölte a király környezetét, az egész egzotikus szolgálatot, ahol piperkőc udvari majmok meg jósok rohangálnak vészhírekkel a szálláskörletekbe, mi köze egy jósnak a határhoz meg ahhoz, mikor ki lép át rajta, hisz ez a Római Birodalom, csak nincs az a kényszerképzetük, hogy ha elvileg és papíron van is valami megállapodás, itt bármi is a zsidóké. Három előkelő egyén lépte át a határt, három földrajzi ponton, hasonlíthatatlanul jobb modorral közelítettek a határőrséghez a jelentések szerint, mint itt a rezidencián más udvari tisztviselők szoktak, ez tény. Na és? Fizettek saját személyük és tevéik meg csomaghordó öszvéreik után útadót, amit az itteni urak szívesen elmulasztanak, ugyan miért kellett volna visszafogni őket. A világ megváltóját keresték, ezt nevezték meg úti célul, ezt pedig nem tiltja a római jog semmilyen paragrafusa, hisz itt még a meg sem születettek is tudják, hogy mindenki a világ megváltóját várja és keresi, miért éppen ennek a három illetőnek tilos az, ami akárkinek szabad. A csillagot illetőleg közölheti – hallotta az anyja térdén figyelő –, nincs égitestügyben a szolgálati szabályzatban semmi utasítás, a határátlépés lehetősége nem a napi horoszkóphoz igazodik. Az volna az igényük, hogy ezentúl naponta felszalajtson a római helyőrség parancsnoka valakit a jósdába tanácsért, bejöhet-e a vámsorompónál az éppen érkező, vagy nem, esetleg aszerint ossza be a katonai gyakorlatokat, hogy mikor mit javallanak a bolygók? Ő mulasztott el különleges intézkedést? Milyen módon? Csillagügyben? Teveügyben? Idegenek határátlépési ügyében? Az újszülött felsírt, olyan erős volt a kiabálás abban a messzi városban, a két langyos tenyér megint ráborult a fülére. Ez a római olyan hangos volt, hogy alig hallotta miatta az angyalt és a pásztorokat, az újszülött akusztikai és térsíkot váltott, most egyszerre látta és hallotta mind a két helyszínt, az égi seregek azt énekelték, békesség a jóakaratú embereknek, a fővárosban pedig az ügyeletes megkérdezte az udvari csillagjóstól, nem tévesztette-e őt össze a delphoibeli Püthiával, mert ez esetben joga van arra biztatni, hogy ültesse éjnek idején lóra a fél kaszárnyát, és menjen kajtatni a három idegent, de amennyiben ő a római nagybirodalom katonája, és nem jövendőmondó, menjen a jós úr meg a szárnysegéd a zsidó önkénteseivel utánuk, ha nagyon izgatottak, véletlenül tudja, merre indultak a tudósok, mert neki is meg kellett néznie a térképen az úti célt, kis hely az a Betlehem.
A pásztorok a mező felől őfelé futottak, a szárnysegéd és az udvari jós Heródeshez a vészhírrel, az újszülött látta a kettős mozgást, amely a föld két különböző pontján egyazon ok miatt szolgálta a dinamikát. Megint felsírt, nevelőapja, aki éppen felemelte, hogy végre el tudja helyezni szépen elrekesztett fekvőhelyén, megriadt, hátha ügyetlenül nyúlt hozzá, nincs neki ilyen képlékeny, puha testhez szokott fogása, ő gerendával, gyaluval veszkődik, csak nem szorította meg ezt a cseppet itt? Az meg tudta volna magyarázni, nem neki szólt a riadalma, de nem tehette, hát csak nyöszörgött, mert az egyik térsíkban már kettesben volt az ügyeletes római tiszt a határőrségtől berendelt fiatal katonával, s mert megzavarták, meg amúgy is rossz kedve volt, meg úgy érezte, ma este mindenki összeesküdött ellene, és az a csillag is csak azért figyeli mindenhonnan, hogy őt bosszantsa, hát megütötte a majdnem gyereket, aki arcán végigfutott a vér. „Jaj – sírt az újszülött –, ne itt, ne most, ne miattam, hisz úgyis találkozunk mi egyszer, és akkor is éppolyan ártatlan lesz ez a katona abban, ami történt, mint most, csak már öreg, egy mindenből kikopott, csak hóhérolásra való veterán, minek hozzák előre, ami még nem esedékes, minek szembesítik velem, mikor úgyis tudom, hogy ő lesz az ostorozásra kijelölt a pászkaünnepen.”
A széna puha volt, illatos, jólesett a hátának, és mégis valami nyugtalanságot érzett, ezúttal nemcsak a benne lévő földöntúli, hanem a teste is. „Éhes vagyok – csodálkozott el –, ez az érzés az éhség.” Tudta, még egy pillanat, s anyja megérzi, mivel csendesítheti el, nem várta meg, magától elhallgatott, mert a síkokat és tereket kezdte egyre homályosabban érzékelni, figyelmeztette magát, ne engedjen az ennivalóért jelentkező anyagnak, még néhány perc, és becsukódnak az időfolyosók, megszűnik különleges érzékelése, két szülő tehetetlen újszülöttje lesz, s neki még meg kellene néznie, akik elindultak felé és miatta anélkül, hogy tudnák, hogy ezt tették. Képes-e még eligazodni az egyre szűkülő koordináták között?
Még megtalálta mindet. Ott, a szikár szirtű spanyol tengerparton, a villában a kelletlenül engedelmeskedő, de feltétlen parancsteljesítésre született sovány kisfiú vita és ellenkezés nélkül követte nevelőjét, mikor apja úgy találta, ideje lefeküdni, pedig legkedvesebb játékát játszotta, de a gyermek, Pilátus, mióta élt, mindig mérlegelt, megéri-e a tét, az esetleges nyereség a kockáztatást vagy a büntetést. Semmi sem éri meg a vele rendelkezők rosszallását, vélekedett a sovány fiú, dehogy éri meg. Ha nincs ellenállás, az ügy azonnal rendeződik, az élet szokott kellemes menetében folyik tovább. Kis Júdással viszont baj volt, az a korláton könyökölt, és egyre csak a csillagot figyelte, az újszülött még a hangját is hallotta távolról, okos anyját faggatta a kis Júdás, ugye, hogy ez a valami az égen azt mutatja, hogy a hazafiak visszaveszik a hazát, és végeznek minden undok, disznóhúsfaló rómaival. Anyja szeretettel és higgadtan meglegyintette, hallgasson, mit kiabál a nyitott erkélyen, csak súgják be a helyőrségnek, vagy ami még rosszabb, legyenek figyelmesek erre a fékezhetetlen kölyökre a zelóták, s csalják maguk közé partizánnak. Hát nincs elég izgalom Júdeában? Júdás anyja torkig volt a politika és a történelem tébolyával, az adókkal, a család férfiai titkolózásával, egyáltalán nem helyeselte semmiféle csillag üzenetét, egy férfit se szeretett soha Júdás anyja, sem a férjét, sem a fivéreit, bár ez a kisfiú is lány volna, a férfiak folyton meg akarják váltani a világot, ami megválthatatlan, és csak arra való alkalom, hogy a kenyérkeresők esténként elosonjanak valahová, és szervezkedjenek, majd elpusztuljanak, és itt hagyják a családot kenyér nélkül. Semmirekellő a férfinép. Körülbelül erre a megállapításra jutott Magdalában Ashra is, a helyi lupanár egyik takarítónője, aki a mocskos vederrel és mosdótálakkal szaladgált a fülkék között, s mindig olyan szolgálatot végzett, amit éppen kívántak tőle. Ha kitaszigálni segített valami részeg katonát, úgy nézett utána, hogy azt számítgatta, látja-e még itt, ebben a házban valaha, mert nem egyet irányított a felé a sikátor felé, ahol a zelóták késsel lesték, jár-e arra római. Ilyen munkára még jobban megfelelt Ashra, mint takarítani, mert szép volt, és ékes beszédű, és tudta, lánya, Mirjám, ha megnő, még szebb lesz nála, de úgy határozott, azt nem hagyja Magdalában, felküldi Jeruzsálembe: ha már legázolják, hiszen mindenkit legázolnak itt, legalább bársony és illatszer és drágakövek között történjék, ne ilyen elsődleges nyomorban. „Ugyan már – gondolta a csecsemő –, a végén úgyis enyém lesz a te Mirjám lányod Magdalából, mit tudod te, mi vár még rá, asszony.” Mert más idősíkban és koordináták között gondolta, Ashra nem érthette meg, s ez is így volt jó, közben megjött a pásztorokkal az angyal, beértek a mezőről, a csecsemő akkor éppen a Genezáret tavát figyelte, amelyen lapos kavicsokat ugráltatott egy halászsuhanc, kedvetlen, morcos fiú volt, unatkozott ezen az éjszakán, munka nem volt, éhes maradt, a csillagra nézett, azt gondolta, mekkora halpikkely, jó volna ilyen nagy halat kifogni. „Te vad – gondolta a csecsemő szeretettel, majdnem meghatódva –, te szigorú, te verekedős, máris hogy szeretlek. Örülj, ha másnak nem, az erődnek, mennyi vasizom van szívós karodban, nézd azt a csepp kis beteg Lázárt, most is ott lehelgetik a lánytestvérei a kezeit Bethániában, elkelne neki a te egészségedből, Simon. Ne sírj, aludj el, Lázár, nem kell félni. Nekem higgy, ne másnak. Nincs halál.”
Észrevette az angyalt, és tudta, hogy elkövetkezett számára a reális idő, az egyetlen síkú, egyetlen terű, amely a testi halálba vezet, a nem akármilyen halálba. Még látta a lassan összehúzódó dimenziókban, ahogy a szárnysegéd és az udvari jós beesnek Heródes szobájába, s tudta, nemsokára megkezdődik az üldözés. Még egyszer megnézte az anyját, a nevelőapját, és a következő pillanatban már erőt vett rajta a test törvénye, nem látott semmit, nem is érdekelte semmi, csak az, hogy éhes, álmos, sokan vannak, és hagyják békén.
Ha még lát, látta volna, hogy egy teve néz be a nyitott ajtón, és a szomszéd, aki irgalomból kijelölte neki ezt a helyet, kezében egy tál gőzölgő levessel a fiatal anya felé lépdel. Mikor az állat befelé figyelő óriási szemét észreveszi, ingerült lesz, és ha hall, hallotta volna, azt mondja a szüleinek, ma éjjel se különös látogatókról, se tevéről nem volt szó