Anya virága

ANYA VIRÁGA

Amióta nyolcvanhétben bevezették a gázt, a régóta üresen álló fáskamra új
funkciót kapott. A család már a lebontásán gondolkodott, amikor Eszti
édesanyja más tervvel állt elő. Az egyik falat üvegtáblákra cseréltette, rendbe
hozatta a tetőt, és az így nyert térben virágos növényeket termesztett.
Férje játékosan zsörtölődött, amikor további ötletekkel bombázta őt, de
komfortosította a kamrát, hogy ne kelljen a házból cipelni a locsolóvizet, és az
év bármely szakában kellemes meleg legyen odabent. Mire Eszti megszületett, a
kamra egyszerre volt melegház és élettér: a növények gyűrűjében teázó asztal
állt három székkel. A kislány imádta az ott töltött órákat. Édesanyja türelmesen
mutogatta a növények nevelésének és szaporításának fortélyait. Amikor
elballagott az óvodából, több virágot tudott megnevezni az óvó néninél.
Bámulattal leste a kelyheket. Az egyiket kecsesnek találta, a másikat
bársonyosnak, a harmadikat mézillatúnak.
Apja nem értett a növények nyelvén, mégis sokat bohóckodott velük a polcok és
állványok között, ezért Eszti elhitte, hogy neki is fontos a kamra. Ez volt a
legfőbb oka, hogy riadalommal figyelte a cserepek titokzatos eltünedezését.
Rettegett attól, hogy az anyja után minden más is eltűnik az életéből, amit ismer.
Fokozatosan, egyre fogyatdkoznak majd a dolgok, ahogy az anyja otthon töltött
ideje. Érzett különbséget is a régi és a mostani eset között, mert Eszti akkor
tudta, hová megy a nő, és meg látogathatta ott, ám egyszer csak olyan helyre
költözött, ahová nem mehetett utána.
Talán két hete történt, hogy az utolsó virágnak is lába kélt. Azóta egyedül ő járt
ki a kamrába. Apja nem szidta meg érte, de az ilyenkor a szeméből áradó
szomorúság arra késztette a kislányt, hogy titokban osonjon a kertvégi kisházba.
Résnyire nyitotta az ajtót, és miután besurrant, gyorsan behúzta maga után, hogy
minél kevesebb levegő szökhessen ki a szabadba. Csukott szemmel megállt,
mélyet lélegzett. Orrát elárasztotta anyja illata, néhány pillanatra újraélte a
kamra-boldogságot.
Ha sokáig áll még így, megint sírni fog, pedig az anyjának megígérte, hogy erős
lesz. Kinyitotta a szemét, és az asztalkához ballagott. Ahogy elhaladt az egyik
polc mellett, valami magára vonta a figyelmét, odahajolt hozzá, hogy jobban
megnézhesse. Egy levélkezdemény volt, ami tegnap óta bújt ki az itt felejtett
hajtató cserépből. Eszti megtapogatta a virágföldet. Ha nem kap vizet, ő is
meghal, gondolta. A falikúthoz sietett vele, és elfordította a százszorszépet
formázó csapot, de vizet nem sikerült fakasztania. Beszaladt a házba.
‒ Hová viszed azt a poharat? ‒ Áállt útjába az apja.
Ijedten tekintett fel rá. Hazudni nem mert, szomorúságot pedig nem akart okozni
a férfinek.
‒ Nincs víz a kamrában ‒ motyogta.
Az apja megsimogatta a haját.
‒ Nincs már szükségünk rá.
‒ Ha nagy leszek, majd visszacsinálom ‒ mondta Eszti komolyan.

‒ Kicsim, mi most elmegyünk innen.
‒ Mikor jövünk vissza?
‒ Nem jövünk vissza ‒ ingatta a fejét a férfi. ‒ Olyan helyre költözünk, ahol újra
boldogok lehetünk.
Eszti hitetlenkedve próbált kikerülni a férfi útjából.
‒ Nekem kell a kamra. ‒ Nem tudta jobban megfogalmazni, de nem is hitte,
hogy szükség van rá. Lehetetlen, hogy az apja ne érezze az anyja jelenlétének
utolsó maradványait.
‒ Itt mások lesznek boldogok, Kicsim.
‒ De anya nekem ígérte!
‒ Ne vitatkozz velem, kérlek. Menj fel szépen a szobádba. Vettem neked két
nagy bőröndöt. Csomagold össze a játékaidat.
Eszti nem figyelt a költöztetőkre. Apja intésére beült a kocsiba és
szófogadóan tűrte, hogy bekösse. A férfi szeme a lány arcáról a kezében
szorongatott virágcserépre vándorolt.
‒ Azt hol találtad?
A kislány szája megremegett.
‒ Hadd tartsam meg! Olyan kicsi.
Apja leguggolt, hogy neki kelljen felnéznie a lányra.
‒ Tudod, mi lesz belőle?
‒ Tulipán ‒ suttogta a kislány. ‒ Anya kedvenc virága. Tudod, át kell majd
ültetnünk. A tulipánnak kicsi ez a cserép. Megfullad benne. Vihetünk
magunkkal nagyobb cserepet?
A férfi gyengéden megszorította a gyerek kezét, és a kert végébe sietett. Eszti
kikászálódott a kocsiból és a nyomába eredt. Figyelte, ahogy apja megáll a
fáskamra előtt, tétován felemeli a kezét, végigsimít az ajtaján, aztán benyit. Úgy
állt, hogy az üvegfalon át lássa az apját, aki egy komódból cserepeket vett elő,
de ahelyett, hogy magával vitte volna, egyenként a földhöz vágta az összeset.
Visszarohant a kocsihoz, mire az apja beérte, már újra az ülésben ült. Nagy
erőfeszítésébe került, hogy ne ziháljon.
‒ Nem találtam másik cserepet ‒ hazudta a férfi.
‒ Ez anya utolsó virága! Ha eltűnik ez is, anya sosem… ‒ Elakadt a szava, maga
sem tudta, mit vár ettől a tulipántól, csak érezte, hogy a kamrában őrzött anya
illat lassan felhígul, megszökik, de a virágai még sokáig őrizhettek volna
valamit abból, ami mindörökre elveszett.
‒ Útközben megállunk egy virágosnál és veszünk, jó? No, ne sírj, Kicsim! ‒
Megereszkedett tartással ölelte át a lányát. ‒ Tudod, mit? Jó is, hogy meglelted
ezt a tulipánt. Majd az ablakba tesszük, hogy anya könnyen ránk találjon.