Akinél a víz van
akinél a víz, annál a hatalom van,
fortyogó irigység mások szemén,
kiszáradt remények a kanapén:
unottan csobban a megszokás.
a tévén át Kánaán csorog,
egy bögre klónozott megváltás,
és a mindenütt habzó reklámsávban
a feledésből szomjasan kortyolok.
a képeken egykor volt azúrtengerek,
vastag hátú tavak és szálkás patakok,
a pálmafák alatt egymásnak szaladó
gyanúsan merev, tejfehér négermosolyok.
a múltból nyakunkba rút teher zúdul,
felzabált folyóink kérgén a rémület fuldokol,
olvadt jéghegyek árnyékában az új pokol
koldul: és ürességet szónokol.
egy kancsónyi pára se maradt vacsorára,
kedvünk morajlik, ahogy ömlik ránk a tétlenség,
a kivájt kutakból felfröccsent éberség
megzabolázva kacsint az elsavasodott óceánra.
esik a krómeső, a félelem ránk csöpög:
tudtuk előre, hogy kihívtuk az ördögöt
a gőzből – hitünk felett összecsapnak a hullámok
ösztönből: most azt a jelent kell letüdőznöd,
amit az élet felcsavart.