Üres papírlapok
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 309
Üres papírlapok
Félek az üres papírlapoktól… olyan gondolattalanok, érzelemmentesek, s ugyanakkor követőzőek. Olyan magukra hagyottak és elárvultak. Azt mutatják meg, amitől a legjobban rettegek: az ürességet. Ez nem olyan üresség, mint amit akkor érez valaki, amikor elcsendesül minden. Nem. Ez az a csend, és űr, amely már sokat várakozott, de sohasem ért el semmit. Tehát ez az üresség a hiábavalóság csendjébe burkolt semmi.
Öt éves lehettem, amikor kis híján örökre elnémultam; ez már a második ilyen élményem volt, de a korábbira, a néhány hónapos korira természetesen nem emlékszem. Az teljesen rendjén van, hogy újra és újra beleszeretek valakibe; mindegy, kisfiú, vagy kislány az illető.
Kezdődött az óvodában. Zoli és Lilla, az ikrek, egyformán felkavartak érzelmileg – még nem tudtam ugyan, mi ez a sóvárgás, de jó volt nagyon, a szenvedéssel kísért napok, amikor valamelyikőjük hiányzott, mert betegeskedett, persze, hogy azt szerettem jobban, aki nem volt elérhető, aki után lehetett vágyakozni. Ez olyan üresség volt, amit a vágyakozás töltött meg. Lengett a hinta velem, énekeltem a magam alkotta kezdetleges szövegű és dallamú saját dalokat, és vele szállt a lelkem is – legalábbis így éreztem akkoriban. Szállt, szállt a hinta, már sorakozót kurjongattak az óvó nénik, és a dadusok morgás-szerű, mély, mackó hangon kergetőztek velünk, hogy induljunk befelé ebédelni, amikor kiakadt a hintám lánca, és én szó szerint elrepültem. Nem riadtam meg, tudtam, ennek így kell lennie, hiszen az én hintám igazán különleges, mert hiszen én is különleges vagyok. A homokozóban landoltam dadusok és óvó nénik vad, csörtető sikolyai közepette. Aztán végre csend lett; várakozó csend, csak a végtagjaimat nem tudtam hirtelen mozgatni, de amúgy tökéletes volt minden. Az ég kékje súlyosan borult rám, mert sem jobbra, sem balra nem tudtam többé a nyakamat fordítani. Ez volt sokáig az utolsó kép, amit még észleltem, és mely emiatt a retinámra égett; a kék ég, a magasan suhanó madarak, az egyre jobban vakító, fehér felhők, és a felhőkön átszitáló napsugarak. Aztán a csönd feketébe borult.
A rettegésnek számtalan sok arca van, és mindegyik iszonyatos. Az öregember arca ilyen volt; ő volt sok-sok nyáron át a Rettegés. Míg mások az örömtől ujjongva vágtattak ki az iskolakapun az utolsó tanítási napon, én elmélázva sétáltam hazafelé; az utolsó napon soha nem érzett teherrel húzott lefelé az iskolatáska, melyet már nem a tankönyvek, hanem az előttem álló nyártól való rettegés húzott lefelé. Aztán egy nyáron kisírt szemmel fogadott minket Mariska néni; a Rettenet ittasan autó elé lépett, és a helyszínen szörnyet halt. Soha ilyen megkönnyebbülést kilenc évem alatt nem éreztem. Apám nyakon vágott, mert nem tudtam arcomon a megkönnyebbült mosolyt elrejteni, anyám elborzadva nézett, mi ez az öröm a szegény öreg halálának hírére…
Amikor megnyertem a biciklit jó tanulmányi eredményemért, napokon át csak hajtottam és hajtottam a piros színű, fülsértő csengőjű biciklit, és még egy pillantásra sem méltattam a könyörgő gyerekeket, hogy adjam át nekik egy körre.
Ági, velem egykorú kislány, még a fülledt júniusi napon is sapkát viselt, nem tudtuk miért, de gyakran csúfoltuk, hogy olyan fiús és idétlen vele. Nagymamája az egyébként tucat sapkát egyedi mintákkal díszítette, így a kislány még nevetségesebben nézett ki. Mikor aztán ő is kérni kezdte a biciklimet, egy hirtelen ötlettől vezérelve, azt mondtam, jó, megkapja, ha egy pillanatra leveszi a sapkát, és megmutatja, milyen a haja. Ági nem tétovázott, pillanat alatt lekapta fejéről a vászonrémséget, és ott állt előttünk kopasz, egyetlen hajszál nélküli, biliárdgolyó simaságú fejével. A döbbenettől elállt mindannyiunk szava. Biciklit tartó kezem lehanyatlott, és féltett kincsem halk csattanással dőlt el a betonon. Már csak egy kemó kell, mondta Ági mosolyogva, és újra kinőhet a hajam… Magamhoz térve riadalmamból és iszonyatomból, felpattantam a biciklimre, és ész nélkül elhajtottam vele. Dehogyis adom oda ennek a csúfságnak, gondoltam, és lélekszakadva tekertem és tekertem, csak minél előbb magam mögött tudhassam Ági megcsúfolt, irtózatos látványát. Majd kiszakadt a tüdőm, remegtem, olyan riasztó volt a mosolygó, tizenegy éves, kopasz kislány látványa, aki már miután mindenki otthagyta, eszmélt rá, mi történt vele.
Harminc évvel később, amikor az egyik lányom gyönyörű, csípőig érő haját levágatta, és rákos gyerekeknek adományozta, sírtam csak szívet tépően, mert eszembe jutott Ági, aki ki tudja, él-e még. Órákig sirattam Ágit, és a magam tizenegy éves kori kegyetlenségét.
Az üres papírlapok hívnak, és újra, meg újra megtelnek, de nem feltétlenül azzal, amit szeretnék. Valaki ír bennem, követelőzően számadásra késztet; olyan jó lenne már néha nem emlékezni, nem írni, csak lebegni, mint a szélben az őszi falevelek. Ám szenvedélyesen ismét előjön a késztetés, és agyam dobálja engedelmesen a szavakat, amelyekkel aztán megtelnek a papírosok, ahogy az élet végzi örök, végtelennek tűnő körforgását.
Talán egyszer eljön majd az üresség is, és akkor végre megnyugodhatok, hiszen többé nem lesznek érzelmek, gondolatok, és véget nem érő lelkiismeret-furdalások.
Akkor lelek majd egy olyan üres papírlapot, amelyre nem írok semmit sem, csak hajót hajtogatok belőle, és dúdolva engedem útjára egy kora esti alkonyaton a Dunában…