Hiánybolt
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 299
Hiánybolt
A Nagykörúton bóklásztam éjjel, felettébb szerencsétlen lelkiállapotban. Nyugtalan voltam már jó ideje, ki tudja, miért.
Jobbról és balról villództak a neonreklámok. Cigit akartam venni, bár már leszoktam a dohányzásról, de most nagy szükségét éreztem egy slukknak. Nyitott bárok és szexshopok között haladtam egyre ingerültebben, egyre mélyebbre süppedve az önsajnálatba.
Egyszer csak egy feliratra lettem figyelmes: HIÁNYBOLT. A szivárványszínű neonfelirat hívogatóan villódzott. Mielőtt még meggondolhattam volna, mit is csinálok, már be is nyitottam az aprócska a boltba. Az ajtó feletti csengettyű finoman csilingelt még akkor is, amikor az ajtó lassan becsukódott mögöttem. Öreg, hajlott hátú öregúr sietett elém és udvariasan köszöntött.
- Mivel szolgálhatok? – kérdezte.
- Cigije nincs, ugye? – kérdeztem keserűen, és mindjárt rájöttem, amint körülnéztem, hogy felesleges kérdés volt. A falak mellett polcok álltak, mint egy kamrában, és a polcokon nagymamám lekvárjaihoz hasonlatos üvegek sorakoztak. Szájuk csinos, színes vászondarabkával és különböző színű selyemszalaggal voltak leszorítva. Minden üvegben más-más színű zselészerű anyag keringett és fortyogott hangtalan. Az öreg némán tárta szét a karjait és csak testbeszéddel mutatta, itt egészen mást árulnak, mint amit én keresek.
- Mik azok az üvegekben? – kérdeztem aztán a polcokra mutatva.
- Hiányok…- felelte az öreg sejtelmesen. – Mit kér? Van szeretet, tolerancia, áldozatkészség, odaadás, diszkréció, együttérzés, őszinteség, udvariasság, … Melyiket kéri? Itt mindent megtalál.
- Más számára is vásárolhatok? – jutott eszembe hirtelen egy ötlet.
- Csak tessék… - felelte nyájasan az öregúr.
Magam előtt láttam a kollégáim gúnyos arcát, a gyerekek fegyelmezetlen, soha nem figyelő tekintetét az osztályomban, igazgatóm kioktató, lekezelő viselkedését velem szemben, és már soroltam is kívánságaimat.
Rövidesen legalább 10-12 üveg sorakozott előttem a pulton. De akkor még rájöttem, hogy a folyton ajtót csapkodó szomszédomat sem hagyhatom ki, aki megkeseríti az életemet, sőt, néhány rokonomnak is kértem gyorsan egy-két jó tulajdonságot...
- Tudna adni egy szatyrot, hogy mindezt elvihessem? – kérdeztem végül az emberkét, ahogy végigpillantottam szerzeményeimen.
- Még nincsen kész! – állított meg. – Felesleges csomagolnia, hiszen magának semmit sem választott. A többit is csak akkor viheti el, ha saját maga számára is vásárol valamit. - folytatta.
Tűnődve néztem rá.
- Oké. Akkor adjon a toleranciából egy üveggel, kérem…
- Nem tudok. Elfogyott. Azt már elkérte valaki más számára.
- Szeretet?
- Elkelt.
- Türelem?
- Ott áll ön előtt.
- Áldozatkészség?
- Úgyszintén…
Még percekig dobálóztunk a jó tulajdonságokkal, amíg rá kellett döbbennem, semmije sem maradt számomra, mindent másoknak szeretnék megvásárolni.
- Akkor? – kérdeztem.
- Akkor? – kérdezett vissza az öregúr. – Gondolkodjon! Kérem! Nagyon kérem! Törje a fejét!
Még van egy megoldás…
De nem tudtam rájönni, mire gondolhat az öreg, így elköszöntem, és kimentem a boltból üres kézzel. Már két saroknyira járhattam, amikor bevillant, mit kellett volna tennem. Mint az őrült, fordultam sarkon és rohantam vissza. Ó, én bolond! Hogy miért nem jutott előbb eszembe ez a pofonegyszerű megoldás! Lihegve értem oda, ahol a kis bolt volt még az imént, de a helyén ez a tábla vigyorgott rám: Nemzeti Dohánybolt. Kétségbeesetten forgolódtam jobbra, balra, de sehogyan sem találtam az öregúr furcsa HIÁNYBOLTJÁT.
Egy kései villamos csörömpölt el mellettem. Nem mentem be a dohányboltba. Elindultam hazafelé.
Valami mégis megváltozott bennem azon az éjszakán.