A rokon
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 339
A rokon
Alkonyodott. A félig leeresztett redőnyökön át már alig szűrődött be némi fény az aprócska ablakokon. A szoba falán riasztó árnyak nőttek, nyújtózkodtak, majd tűntek el lassan. Az öregasszony az ágyban csendesen feküdt, s csak egy-egy apró rezdülés jelezte, hogy még él. Különben csend volt. Olykor az étkezőből beszüremlett némi zaj, de ez sem jutott el hozzá; démonaival és emlékeivel viaskodott azon az aprócska életszeletkén, mely a halált és az életet még összeköti.
Lajos, a legidősebb fivér, méltóságteljesen ült az asztalfőn, és időnként szomorú komorsággal üdvözölte az érkezőket. Halk morajjal folyt a beszélgetés. Lajos felemelte a poharát, mire mindenki elhallgatott, várták, mit fog mondani. Ülve maradt, felemelt poharát az egyre gyengébb fény felé tartva, elmerengve nézett át a bor vörösén, aztán csak ennyit mondott:
- Jah, hát igen, igen, ilyen az élet…- azzal egy hajtásra kiitta a poharat.
A halk zsibongás újra indult; egyszer csak Julis sipító hangja zavarta meg a monoton zajt.
- …mert a Géza akkor azt mondta, hogy én vittem el a papa elektromos borotváját, de
mit kezdtem volna vele, különben is a Gézának nem volt szent a papa alig kihűlt teste, úgy gyűjtögetetett körülötte, hogy mire mi odaértünk, már alig volt mit a jegyző úrnak bediktálni!
- Na ne mondd, Julis! Nem a te lányod, a Mara kapta meg a televíziót
nászajándékba, amit alig egy hete vettünk a papának? - a nagy hasú, kövér Géza arca vörösre gyúlt az indulattól, ingerülten söpörte le felesége, Ica nyugtatgató kezét a karjáról.
- De csak azért, Gézám, mert azt már nem bírtátok el! – rikácsolta most már Julis is
magából kikelve.
- Julis, Gézu, halkabban, az Isten áldjon már meg titeket! Még ilyenkor is marakodni kell? –
Lajos dühösen állt fel az asztaltól, és újra töltötte a boroskancsót.
Miklós, aki eddig csak ült és megállás nélkül vedelt, most megszólalt nehezen forgó nyelvvel:
- Hogy van a Mári néni? – Csönd lett, mindenki Lajosra nézett.
- Az utolját járja…azért is hívtalak össze titeket. Az orvos azt mondta, egy-két napja
van még…talán…meg kéne beszélni a temetést is…
Mindenki a szoba felé pillantott, de onnan semmi nesz sem szűrődött ki.
- Van végrendelet? – kérdezte Ica mohón.
- Hát éppen ez az! Se végrendelet, se pénz…Mári néninek nincs semmije! Aztán mi
gondozzuk már egy hónapja, mióta leesett a lábáról. Meg kellene a költségeket beszélni… meg az ápolásáét is…- Lajos zavartan elhallgatott, és a feleségére nézett. Julis vette át a szót:
- Mi nem akartunk senki terhére lenni, de a Mári néni amúgy is csak valami távoli
rokon. Mi csak úgy tartjuk tíz éve….
- Tartjátok, tartjátok! – rivallt közbe Ica – Az tartás, hogy nektek dolgozott
tíz éven át? Hát nem ő gondozta a disznót, meg a baromfit? Nem ő takarította a házatokat, hogy majd’ beleszakadt?
- Ne mondd már, Ica, azelőtt meg ő nevelte a Gáborkátokat, meg a Veronkátokat, nem
igaz? És ki takarította a ti kakacsábon forgó palotátokat tizenegy éven át előttünk? Ki?
- Segített, igen, de nem is volt szegénynek hiánya semmiből! Nem úgy, mint
egyeseknél!
- Ezzel meg mit akarsz mondani?
- Tudom ám én, hogy honnan fúj a szél! Nem kellene ám olyan nagyra lenni! Nem
átallottál a Gáborkánk ballagására egy vacak bizsut adni, gondolom, a zaciból vetted, te, a keresztanyja! Hogy nem sült ki a szemed a szégyentől! Eddig hallgattam, de most már elég! Irigyem voltál egész életünkben, mindig is tudtam én…
- Elhallgassatok, a jó mindenit! Nektek semmi sem szent? – csapott az asztalra Lajos.
Riadtan csendesedtek el a sógornők, de a lapos pillantásokból, mellyel egymást méregették, tüzelt az évtizedek óta elfojtott harag. - Nem szégyenlitek magatokat? Az odabenn haldoklik, szegény, ti meg itt marakodtok? És ha minden szót hallott?...
Megcsörrentek a poharak, ahogy a feltámadó csöndben a rokonok újra inni kezdtek.
- …meg aztán nem is a mi rokonunk a Mári néni, hanem a tiétek, fiúk. Csak úgy
kaptuk anyátok révén. – törte meg a csöndet újra csak Ica.
- Miénk? – nézett bután Lajos az asszonyra. – Hát nem a te nénéd, Ica?
- De nem ám! – csattant fel Ica.
Most mindenki Julisra nézett.
- Nem! - kiáltotta Julis – Semmi közöm hozzá! Az esküvőnkön a Lajos
mondta, hogy anyátok valami távoli rokona a Mári néni.
- Nem mondtam én ilyet, Julis! – Lajos méltatlankodásában leejtette az utolsó falatot
az ingére, vadul dörgölni kezdte, amitől az persze még jobban belenyomódott. Ingerülten a pohara után nyúlt, aztán megállt a keze a levegőben.
- Fiúk! De hát kicsodánk nekünk akkor a Mári néni, ha sem nem az Icu, sem pedig a
Julis rokona?
Döbbent csend állt be. A fivérek zavartan bámultak egymásra.
Miklós részeg hangja törte meg a csöndet.
- Nálam 9 évig volt a Mári néni, anyánk haláláig, akkor kértétek Gézu kölcsön. Aztán
meg ti Lajos, a Gézutól. Harminc éve itt él közöttünk, és azt sem tudjuk, kicsoda ez az öregasszony! – mondta Miklós és felnevetett. Újra megtöltötte a poharát és fejcsóválva, gúnyosan nézett a testvéreire. Csuklott egyet, s a mozdulattól kifröccsent néhány csepp bor a poharából. Gyorsan fölhajtotta az italt. Csendesen nevetgélt maga elé. A nők leplezetlen undorral nézték.
- Tíz éve tartok egy asszonyt, akiről azt sem tudom, hogy kicsoda...- suttogta
hitetlenkedve Ica.
- Én meg tizenegy éve! – vágta oda Julis. – Most mi legyen? Csak nem
fogjuk a saját költségünkön eltemetni ezt az idegen vénasszonyt?
A beálló csöndet csengőszó zavarta meg. Lajos nehézkesen fölállt.
- Ez az atya lesz...az utolsó kenetet hozza. – mondta. - Én hívtam ide, mikor még azt
hittem, hogy a rokonunk. Most mit csináljunk?
Senki sem felelt.
- Dicsértessék! – hangzott fel az atya öblös hangja, és sorra üdvözölte a rokonokat.
- Atya, köszönjük, hogy eljött, foglaljon helyet. Egy kupica bort? – kedélyeskedett
Lajos, hogy időt nyerjen. A reverendás, magas férfi helyet foglalt, és gyorsan felhajtotta az felé nyújtott italt. Aztán a rokonokhoz fordult:
- Szeretném látni a drága Mári nénit.
- Atya, van egy kis gond, nem is tudom, hogy mondjuk el…- Lajos elakadt, aztán
segélyt kérően nézett a többiekre. De a rokonok zavartan kerülték Lajos tekintetét.
- Elkéstem? – kérdezte a pap. – Csak nem?...
- Nem, atya…az a helyzet, szóval…hogy is mondjam…
- Nem is a rokonuk, most derült csak ki! - rikoltott közbe Ica. – Több mint 30 éve él
már velünk, gondoskodtunk róla, elláttuk mindennel, kedves rokonunkként kezeltük Mári nénit, de valójában egyikünknek sincs semmi köze hozzá! Nem tudjuk, most mi tévők legyünk!
A pap arca földerült.
- Micsoda derék emberek maguk, a Jóisten áldja meg ezért mindannyiukat! – felelte
megkönnyebbülten. – Akkor majd ezt is beleveszem a beszédembe, ha a megboldogultról beszélek. – Ezek szerint nincs is vérrokona a drága Mári néninek? Áldom az Urat, aki így gondoskodik a nincstelenről! – rikkantotta, és gyorsan fölhajtott még egy pohárral, amit időközben Lajos töltött neki.
- Menjünk, fiam – fordult újra Lajoshoz. Eltűntek a szobában, a rokonok magukra
maradtak.
- Na, ezt jól megcsinálta a te Lajosod! – sziszegte Ica Julisnak. – Csak nekünk kell
eltemetni a „drága Mári nénit”!
- Most bezzeg kinyitod a szád, Ica, de a pap előtt hallgattál, mint a sír! – vágott vissza
Julis.
- Mári nénire! – rikácsolta Miklós, és újabb pohár bort engedett le a torkán.
- Mi már beletettük a magunk tizenegy évét…- jelentette ki Géza, és kihúzta magát. –
Most ti jöttök, Julis. Meg te, Miklós öcsém!
Mielőtt újra elszabadultak volna az indulatok, nyílt az ajtó.
- Elment…- mondta szomorú hangon a pap. – Szerencsés volt, hogy egy ilyen szép,
nagy, szerető családban élhetett. Vigasztalja magukat ez a tudat! Most mennem kell. Dicsértessék!
Lajos kikísérte a papot, aztán visszaült a helyére. Kezébe vette a poharát, töltött és megszólalt:
- Jah, hát igen, igen, ilyen az élet…- azzal egy hajtásra kiitta a poharat.
A fivérek és a sógornő szedelőzködni kezdtek.
- Fogadd részvétünket, Lajos!- mondta Miklós gúnyosan, és részegen imbolyogva
kitámolygott az ajtón. Gézáék is elmentek.
- De kicsoda a Mári néni? – motyogta most már Lajos is részegen maga elé, ám választ
hiába is várt volna. Kiment a sötétbe borult kertbe. Odafenn szikráztak a csillagok. Kihallatszott, ahogy a házban Julis tesz-vesz még, mosogat, pakolászik, dünnyög.
Csak az öregasszony aludta nyugodt, végtelen álmát. Ahogy a szeretetben megboldogultak szoktak aludni.