Holtak között
Írta: Török Anna Karolina
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 25
Holtak között
Homályos fényfoltokkal megszórt utcák mentén loholt, igyekeznie kellett, hogy elérje a buszt. A házak kopott óriásokként sorakoztak a sötétben, egymáshoz szorulva néztek le rá fekete ablakszemeikkel. Tátongó kapujaikból doh és penész szaga áradt.
Eszébe jutott, hogy nincs bérlete és jegye sem. A pénztár felé indult, az üveg mögött ülő alakból a szűk kapcsolódási ponton keresztül, a kis ablakon túl csak az ember körvonalát látta. De hát elmúlt hatvanöt éves, ingyen utazhat – mondta valaki. Talán saját hangja távolról vagy inkább az agyában formálódott meg. Ettől megnyugodva újra a komor házak között kanyargó utcákon rohant, hogy elérje a buszt. Egy pillanatnyi idő múlva a buszon ült, aztán meg már az iskolában sietett végig a folyosón, ami egyenesen a tágas és kopár udvarra nyílt. A kerítéssel határolt, repedezett aszfalt táblákkal borított területen sikongató, nevető gyerekek rohangáltak. Rengetegen voltak. Azt se tudta melyikre figyeljen, hiszen egyetlen kavargó tömegnek látta őket.
Aztán hirtelen éles kiáltást hallott. Kétségbeesett kislány hangját hallotta: „Hagyjál békén, ezt én nem akarom!” Megremegett, a rémület egészen a gyomra aljáig megrázta. Rohant át a kerítésen, be a közeli erdőbe, le a hegyoldalról, a patak felé. A partjáról felfelé, szemben vele nagy léptekkel igyekezett egy fiú, akit ismert. Régen tanította. A fiú láthatóan menekült.
Tovább rohant le a vízpárába. A kislányt is ismerte, mert őt is régen tanította, de már ő sem járt iskolába. Sírva nyújtotta felé a kezét, ő védőn átölelte és vitte be az iskola udvarára.
Közben kiderült, hogy többen ott bóklásztak a patakparton. Odakiáltott nekik is, hogy csatlakozzanak, mert nem szép dolog megszökni a tanítási idő elől.
Az irodában ott ült az igazgatóhelyettes, előtte egy üres kis dohányzóasztal, aminek a túlfelén, bőrkanapén ült az iskolatitkár. Éppen a körmét lakkozta. Mellette, keresztbe tett lábakkal az igazgatónő ült, előregörnyedve, cigarettával a kezében. A füst mindent ellepett, de nem fulladozott tőle, csak alig látta őket. Az igazgatóhelyettes ránézett kék szemeivel, kérdőn és kissé meghökkenve, mert ritkán fordult meg az irodában. Furcsa volt, hogy ő kérdezgette, neki kellett beszámolnia arról, mit keres ott. De azért el akarta mondani gyanúját. Kitátotta a száját, hogy elmondja: a gyerekek megszöktek és az ő kis tanítványát valaki bántani akarta, rossz a kerítés, a gyerekek túl sokan vannak, nem képes mindegyikre külön figyelni, csak két szeme van, azokkal is csak egy irányba tud nézni. Kínos és meglepő módon nem hallotta saját szavait. Hiába kezdte újra és újra a mondókáját, nem jött semmi hang ki a száján.
Az igazgatóhelyettes hidegen nézett rá, semmi érzelem nem látszott kék szemeiben. Az igazgatónő szokatlanul csendesen üldögélt, egészen a homályba veszett, cigarettafüstjébe burkolózott. Az iskolatitkár hirtelen abbahagyta a lakkozást, körmeit fújkálva kimasírozott az irodából. Ekkor jött rá, hogy nem látják őt. Mintha ott sem lenne, pedig az eset, amit el akart mondani, súlyos és komoly. Ahogy erőlködött, érveket keresett, egyszer csak észrevette, hogy egymás után jönnek be és állnak köré azok, akiket már rég nem látott. Ott volt az igazgatónő a cigarettájával, közvetlenül a feje fölé magasodva, mellette az igazgatóhelyettes, aztán megállt előtte az iskolatitkár, immár kilakkozott körömmel, aztán a kiabálós takarítónő, majd a konyhás néni nyomult elé, aki a soványságára hivatkozva állandóan dupla ebédet pakolt az ételhordójába. Gyerekek is jöttek, a szőke kis Laci, akit egy autó ütött el, egy kisfiú, akit régen felemésztett a betegség.
Amikor már alig fértek el az irodában, hirtelen felébredt. Szemébe visszatért a fény.
Először az ágy lábánál álldogáló zöld műtős ruhára, aztán a fehér köpenyre bámult, végül az arcokra. Mosolyogtak, és mindenki egyszerre mozogni kezdett. A nővérke mellette termett, infúzióján matatott, az orvos megveregette a takaró alatt pihenő lábát, majd eltűnt. Látta a körülötte fekvők mosolygó arcát. Nem értette, csak később, hogy azok a mosolygó arcok valóságosak voltak. Megkönnyebbülten sóhajtott, de sokáig nem hunyta le a szemét, nem mert elaludni.